A CD-Graphics, röviden a CD+G a Philips és a JVC fejlesztése, és elsősorban Japánban terjedt el. A paramétereit a Vörös Könyv 1985-ben jóváhagyott kiterjesztése tartalmazza.

A CD+G a CD hat alcsatornájába, az R, S, T, U, V, W jelűbe gyömöszöli a grafika adatait. Ezt a hat alcsatornát a CD-DA nem használja (lásd a sorozat 466. részét). Egy-egy kép 6*12 pixeles csempékből épül föl. A CD+G grafikája csupán 16 színű (4 bites), 288*192 képpontos felbontásban. Ezt veszi körül egy egyszínű szegély, a teljes méret 200*216 képpont. A színeket 4 096 színt tartalmazó, RGB táblázatból szippantja a CD+G, s a színséma változtatható is, pl. az animációk közben. Ha egy CD egyszeres sebességgel forog, ez a hat csatorna mindössze 28,8 kb/s digitális sebességgel jeleníti meg a grafikát. Egy teljes kép kb. 3 másodperc alatt rajzolódik ki a tv képernyőjére.

Minden betűtípust grafikus elemként kell kódolni a grafikus adatfolyamban. A CD+G lehetővé teszi a képernyőn használt színek megváltoztatását, így a szavak kiemelhetők.

A CD+G lemez minden CD DA játszón lejátszható grafika nélkül, de ha a CD meghajtó tudja olvasni az alsávokat, egy dekóderrel a grafika is láthatóvá tehető. Majdnem az összes CD-i játszó ismeri a CD+G-t, és számítógépen pl. a VLC médiajátszó meg egy csomó ingyenprogram segítségével megjeleníthetők a grafikák. CD+G karaoke albumokat ma is számos brit és amerikai gyártó készít, köztük a Sunfly, a Zoom Entertainments, az SBI Karaoke és a Vocal Star. Nem sokkal az mp3 elterjedését követően készültek olyan programok, amelyek a CD+G-ből kinyerték a hangot és azt mp3-ba konvertálták, az alsávokból pedig a grafikát .cdg kiterjesztéssel, s így készült az mp3+G. A netről kb. félmillió mp3+G nóta tölthető le, nagyon kis részük ingyenes.

Rövid ideig létezett egy másik formátum is, a Karaoke-CD. Ez a később sorra kerülő Video-CD elődje volt, MPEG-1 képpel és hanggal, CD-Bridge alapon (lásd a sorozat előző részét).

A CD+G javított változata volt, vagy legalábbis lett volna a CD Extended Graphics, rövidítve CD+EG, amelyet 1991-ben jelentettek be.

A színek száma 256 lett, a felbontást viszont nem növelték. Az összes, valamivel több mint tucatnyi lemezt a JVC készítette.

A CD családi viszonyait már ismered kissé, de azért eléggé meglepő lehet, hogy a CD+G családtaghoz sorolják a CD+MIDI-t is.

Ennek az az oka, hogy a CD+MIDI ugyanazokat az alcsatornákat használta, mint a CD+G, és a Philips is azt állította, hogy ugyanolyan képességű készüléken kell lejátszani, mint a CD+G-t, például CD-i játszóval, ha van a szerkezetnek midi kijárata. Ráadásul az a kevés CD, amin midi volt, grafikát is tartalmazott, miként azt a következő borítón is láthatod. (A midit nagyon részletesen mutatta be a sorozat 259-270. része.)

A CD-fajták ismertetése során minduntalan arra gondolok, hogy a Philips szórakoztatóelektronikai részlegében volt egy marketinges társaság, amelyik azon mesterkedett, hogy milyen módon lehetne egészen biztosan csődbe vinni a céget olyan termékek újraélesztésével, amelyekkel legalább egyszer már megbuktak. Ennek során arra is gondosan ügyeltek, hogy a nevük összekeverhető legyen más eszközökkel, eljárásokkal, hátha még nem csináltak eléggé hülyét a vásárlókból. Ennek a szándéknak tökéletes példája volt az 1987-ben piacra dobott CD Video (CDV, CD+V, CD-V).

A CD Video egyesítette a szabványos CD és a LaserDisc előnyeit és hátrányait.

A LaserDisc is a rémregények közé tartozott. Először az USA-ban jelent meg 1978-ban, 30 cm volt az átmérője, a képet analóg formában tárolták a gödrök átmenetei, a sztereó, később a veszteségesen tömörített többcsatornás hangot pedig digitálisan. Több neve is volt: Reflective Optical Videodisc, Laser Videodisc, Laservision, Disco-Vision, DiscoVision, és MCA DiscoVision. Az MCA DiscoVision Inc. az MCA (Music Corporation of America) szórakoztatóipari óriás egyik részlege volt, amelyet 1969-ben alapítottak optikai videolemez-rendszer fejlesztésére és értékesítésére. Az MCA DiscoVision jelentette meg többek között a Universal, a Paramount, a Warner Bros. és a Disney filmjeit lézerlemen.

Az első MCA DiscoVision játszót a Pioneer gyártotta, 1978-tól.

1981-ben a Pioneer minden jogot megvásárolt az MCA-tól, s ekkor lett a formátum neve LaserDisc.

Következzék hát egy jellegzetes, az USA vásárlóinak szánt LaserDisc reklám!

A Philips is érdekelt volt a LaserDisc, pontosabban a DiscoVision buliban, mert a lemezeket gyártó MCA-val szerződést kötve, lejátszó készülékeket gyártott. Ezt a szerződést néhány év után felbontotta az MCA, mert a japán gyártók jobb és főként olcsóbb berendezésekkel látták el a piacot. Azt meg te is tudod már a sorozat 461. részéből, hogy a Philips úttörő szerepet játszott az optikai képlemezek területén, hiszen már 1969-ben bemutatta egy képlemez prototípusát, majd az 1972-ben kifejlesztett VLP volt az egyik első használható lézerlemez.

A CD Videoval a fiatalokat célozta meg a Philips. A CD Videon ugyanis 5-6 percnyi analóg módon rögzített mozgókép fért el, digitális sztereó hanggal, és további kb. 20 percnyi digitális hanganyaggak. A CD Video specifikációja egyetlen színes könyvben sem szerepel, ugyanis a Philips nem egyeztetett az iparág többi szereplőjével, még a Sonyval sem, noha a Sony, a Panasonic és a Samsung gyorsan csatlakozott a CD Videohoz. A CD Video analóg képrögzítésének egyik rákfenéje volt, hogy a képjel vagy az európai PAL vagy a tengerentúli NTSC szabvány szerinti lehetett csak, tehát ugyanazt a lemezt nem lehetett mindkét területen elsózni. Az első olyan LaserDisc játszót, amely képes volt a CD Video tartalmát megjeleníteni, a Pioneer készítette. A CLD 1010 egyébként szinte mindenevő volt, mert pl karaoke CD-t is le tudott játszani. Noha kívülről ez nem látszott, a készülék belsejében külön futómű volt a 12 cm-es és külön az annál nagyobb lemezekhez. A CD Video lejátszásának lehetősége csak az utolsó pillanatban került be a CLD 1010-be, a prototípusban még nem volt, s a Philips bosszankodott is, hogy megelőzték az ő készülékét. Keresgéltem, hogy napjainkban mennyiért vesztegetik az ócskapiacon ezt a berendezést, amelynek további érdekessége, hogy számos korábbi képlemezjátszóval ellentétben, ez már szilárdtest lézerforrással működött, ami abban az időben nagyon drága volt. Találtam is egy ajánlatot a eBay-en 11,99 dollárért, de gyanús volt, hogy ennyire nem lehet olcsó. Gyorsan kiderült, hogy az alábbi képen látható plakátot mérik ennyiért, amit most te ingyen nézhetsz meg.

A CD Video lemezt aranyszínűre készítették, hogy ne lehessen összekeverni a hang CD-vel, s hogy a különlegesség benyomását keltse.

Mivel az európai piacon a LaserDisc nem volt sikeres, a Philips újraindította a 20 cm és 30 cm átmérőjű képlemezeket is, CD Videonak átnevezve őket.

A Philips CDV 475 típusú készüléke a lemezek mindhárom átmérőjű változatát lejátszotta.

Ez sem jött be, miként ezt az alábbi videó elemzi.

Európában 1990-ben könyvelték el a formátum bukását, ám a dicsőségből a Sony sem akart kimaradni.

A VSD (Video Single Disc) csak a képhez kötődő szinkronhangot tartalmazta, más hangsávokat nem, s kizárólag Ázsiában dobtak piacra ilyen lemezeket 1990-91-ben. Ez a cucc még gyorsabban hasalt el, mint a példaképe.

Ám aggodalomra semmi ok, az optikai videó világában volt még néhány próbálkozás, ameddig a DVD minden korábbit el nem söpört.