Kína igyekszik a maga képére formálni a világot, amit nem csupán a birodalom hagyományos motívumokat is felhasználó bikini kultúrája jellemez.

Ugyancsak az előző évszázad utolsó évtizedében vált nyilvánvalóvá, hogy a Video CD nem lehet tartósan vetélytársa a DVD-nek, lényegesen javítani kell a minőségét és szolgáltatásait, a végsőkig kihasználva a CD technológiájában rejlő lehetőségeket. A VCD továbbfejlesztéséhez felhasználták az 1995-től nyilvánosságra hozott MPEG-2 ajánlásokat, amelyekre többek között a DVD is épül. Az MPEG-2 teljes leírása még összetettebb, mint az MPEG-1-é, ezért csak néhány lényeges tulajdonságát emelem ki. Az egyik, hogy az MPEG-2-nek sokkal jobb a tömörítő algoritmusa, mint az MPEG-1-nek. A másik, hogy az MPEG-2 sokkal nagyobb digitális sebességet tesz lehetővé, mint az MPEG-1; ez egyébként összefügg a tömörítő algoritmus tulajdonságaival. A harmadik, hogy míg az MPEG-1 csak két független csatornás hangot (sztereó és Dolby Stereo) tudott kódolni, az MPEG-2 lehetővé teszi az 5.1 vagy még több csatornás hang kódolását is, pl. AAC (lásd a sorozat 99. részét) formátumban. A negyedik lényeges különbség, hogy az MPEG-1 csak a progresszív videót tette lehetővé, az MPEG-2 a váltottsorosat is. Ez utóbbinak napjainkban már nincs különösebb jelentősége, mert a modern, digitális tévékészülékek kivétel nélkül szinte mindig progresszív módon jelenítik meg a képet, az analógok viszont váltottsorosan működtek.

A váltottsoros (interlaced) képalkotás a látásunk becsapásán alapul. A tv-kép – miként a mozifilm is – állóképek sorozata, két állókép között rövid időre kialszik a képernyő. Minél gyorsabban váltják egymást az állóképek, a látórendszerünk annál folyamatosabbnak érzékeli a mozgást. A képváltás frekvenciáját az analóg tévétechnikában a villamos hálózat frekvenciájához szinkronizálták, így sikerült elkerülni, hogy a kép ne hullámozzon. Mint tudod, Európában 50 Hz, az USA-ban 60 Hz a hálózati frekvencia. Maradjunk egyelőre Európánál, mert az, hogy az USA-ban az NTSC színes tv-kép miért nem 60 Hz-hez lett szinkronizálva (ellentétben a fekete-fehérrel), nem embernek való. Ha tehát Európában 50 Hz a hálózati frekvencia, akkor magától értetődő lett volna, hogy másodpercenként 50 teljes képet jelenítsen meg a vevőkészülék katódsugárcsöve. Szép is lett volna, ha a korabeli áramkörök erre képesek lettek volna, ideértve a jóval nagyobb sávszélesség igényt is. S ekkor a tv képe sokkal szebb lett volna, mint a mozifilmé, ha csupán a mozgás megjelenítésére gondolsz. Ám a korabeli tv-technikával foglalkozók már annak örültek volna, ha a tv-kép megközelíti a celluloid film kép minőségét, s ha a filmnek elég másodpercenként 24 kép, akkor a tv se panaszkodjon a 25-re. Viszont érdemes volt kihasználni, hogy a hálózati frekvencia ennek a duplája, tehát lehet azt csinálni, hogy a képernyőn egy képből először csak a páratlan sorok jelennek meg 1/50 s alatt, aztán a párosak, szintén 1/50 s alatt. A néző agya képes ebből a két félképből összerakni a teljes képet úgy, hogy a mozgást folyamatosabbnak látja, és ráadásul a kép kevéssé villódzik.

Igaz, ez a kép nem lesz annyira éles, mintha egyből az egész kép jelenne meg, ám ezt a megoldást az 50-80 évvel ezelőtti alkatrészekkel és sávszélességgel könnyebb volt megvalósítani. A váltottsoros képmegjelenítést i-vel jelölik, s persze főként gyors mozgások esetén bukik a cucc, mert az egyik félkép időben korábbi, mint a másik. A p-vel jelölt progresszív módszer szerint egymás után jelennek meg a sorok, ott nincs ilyen gond.

Az MPEG-2 specifikációk számos szabadalmat ihlettek; ezek közül csak egyetlen maradt, amelynek védettsége 2025. január 1-jéig húzta. Noha még rengeteg felvétel jelenik meg MPEG-2 kódolással, már a Windows 10 telepítőjének médiajátszó részében sem volt MPEG-2 dekóder, de ingyenesen le tudod tölteni a Microsoft áruházból, amikor először akarsz megnézni MPEG-2-vel kódolt felvételt.

A világ első valós időben működő MPEG-2 dekóder IC-jét az 1988-ban Kaliforniában alapított C-Cube Microsystems gyártotta.

A C-Cube Microsystems az elsők egyikeként ismerte föl, hogy új szerveződéssel lehet csak létrehozni azt a kritikus infrastruktúrát, amely lehetővé teszi, hogy a digitális videó a professzionális és az otthoni alkalmazások része legyen világszerte. A tartalomtulajdonosokkal, hardver- és szoftvertechnológiai szolgáltatókkal, rendszergyártókkal és szabványügyi testületekkel fenntartott stratégiai kapcsolatok révén a C-Cube Microsystems összehozta azokat az iparági szereplőket, amelyekkel megalapozta az analóg videóról digitálisra való átállást. Ez tette lehetővé a számára azt is, hogy még az MPEG-2 szabvánnyá nyilvánítása előtt gyártani tudjon MPEG-2 integrált áramkört, hiszen a vezetői egyszersmind az állókép-, a hang- és a videótömörítést szabványosító bizottságok vezetőségébe is beépültek. Az alábbi képen látható MPEG-2 dekóder kártyát 1994-től 1996-ig gyártották professzionális célokra, és azért érdekes, mert számos nagyágyú IC-jéből épült föl.

Ez nem véletlen. A C-Cube Microsystems olyan cégekben szerzett részesedést, mint az AMD, az Intel, az Advanced Micro Devices vagy a Texas Instruments. Beszállítója volt többek között a Philipsnek, a Sonynak, a Thomsonnak, az RCA-nak, a Samsungnak, a JVC-nek, a Commodore-nak, a Goldstarnak, a Sharpnak és természetesen több kínai cégnek is. Aztán 2001-ben ezt a céget is fölvásárolták.

A Super Video CD, vagyis az SVCD története 1997 elején kezdődött. Abban az évben három független elképzelés mérkőzött egymással a következő generációs videolemez szabványosításáért, majd elterjesztéséért a kínai piacon. Az új szabvány kidolgozását a kínai kormány támogatta. Az elsődleges ösztönző az volt, hogy a DVD helyett olyan megoldásra van szükség, amelyért nem kell licencdíjakat fizetni. A kínai kormány nyilvánosan is aggódott amiatt, hogy a DVD gyártását és forgalmazását túl szigorúan ellenőrzik a külföldi cégek, és remélte, hogy lehetőség van egy olyan hazai formátum kifejlesztésére, amely összehasonlítható minőséget tud nyújtani a DVD-vel, annak jogi és pénzügyi korlátozásai nélkül. Azt is remélték, hogy az SVCD fejlesztése ráveszi majd a DVD jogtulajdonosokat a licencdíjak csökkentésére, és hatással lesz a DVD-játszók fogyasztói árának alakulására is.

Az egyik versenyző China Video Disc néven próbálkozott, amelyet az imént említett C-Cube Microsystems fejlesztett ki. A másik volt az SVCD nevet választó csoport, amelyet a kormány által támogatott Kínai Népköztársaság Felvételi Szabványügyi Bizottsága fejlesztett ki a Kínai Népköztársaság Információs Ipari Minisztériumának irányításával. A fejlesztés valójában a kaliforniai ESS Technology Incorporated munkája volt.

Ez a cég leginkább beszédszintézissel és e szintézis áramköreinek gyártásával foglalkozott, s például a Commodore 64 Szellemirtók című játékának hangeffektjeit alkották az ESS-nél.

Később a hangkártyák vezérlő áramköreit gyártották, majd videó integrált áramkörökkel léptek piacra.

Jelenleg minőségi AD és DA átalakítókat készítenek.

A harmadik társulat elképzelésének fantázianeve High-Quality Video CD (HQ-VCD) volt. Ezt a változatot a Video CD Konzorcium fejlesztette, amely a Philipsből, a Sonyból, a Matsushitából és a JVC- ből állt. Ez a konzorcium határozta meg annak idején a VCD paramétereit is.

A Kínai Népköztársaság Információs Ipari Minisztériuma és a Video CD Konzorcium megállapodott abban, hogy egyesítik erőiket, és a HQ-VCD funkcióit egységes SVCD formátumba foglalják. Ám volt egy apró bibi. Mire az SVCD specifikáció 1998 júliusában elkészült, a China Video Disc-et már felhasználták a nagy gyártók, és gyorsan eladtak mintegy 600 000 China Video Disc játszót. 600 ezer készülék Kínában önmagában nem jelentős tétel, de bizonyította, hogy a China Video Disc bevált. Vajon a kínai kormány miért a konzorciummal állapodott meg, miért nem az ESS-sel? Annál is inkább, mert egyrészt a Philips CDi játszóiba és VCD játszóiba a Philips az ESS-től vásárolta az IC-k egy részét, másrészt csak az ESS-nek volt olcsó MPEG-2 dekóder IC-je. Mint a legtöbb üzleti fondorlatnak, ennek részletei is titokban maradtak, s csak sejtem az okot. A konzorcium tagjai számos szabadalom birtokosai voltak, s hogy a kínai partnereknek ne kelljen licencdíjat fizetniük, inkább lepaktáltak a négy nagy céggel.

A kínai kormány mindenesetre valamilyen kompromisszumra akarta kényszeríteni a versengő szabvány-elképzelések kifundálóit a kompatibilitás érdekében. Az SVCD- és China Video Disc -szabványokat 1998 novemberében egyesítették egy összetett szabványban, amelyet Csaocsi Video CD-nek (angolul chaoji VCD) neveztek el. A csaocsi – 超级 – szupert jelent, tehát azt gondolnád, hogy a csaocsi VCD ugyanaz, mint a Super VCD. Hát nem. A Csaocsi VCD csupán azt jelenti, hogy amelyik SVCD játszó Csaocsi VCD játszó is, annak le kell tudnia játszania az összes China Video Disc, VCD, SVCD és CD-DA lemezt. Azok a PAL szabványú DVD-játszók, amelyek alkalmasak SVCD lejátszására, kivétel nélkül Csaocsi VCD játszók is. A China Video Disc leginkább abban különbözik az SVCD-től, hogy kisebb a felbontása. A China Video Disc NTSC felbontása 352*480 képpont, PAL felbontása 352*576 képpont. Az SVCD NTSC felbontása 480*480 képpont, az SVCD PAL felbontása 480*576 képpont. Egy SVCD játszó tehát könnyen le tud játszani egy China Video Disc-et, egy China Video Disc játszó viszont nem képes lejátszani egy SVCD-t.

2000. július 15-én az IEC nemzetközi elektrotechnikai szabványosítási bizottság az SVCD-t szabványos CD-formátumnak minősítette IEC 62107 néven. A Philips SVCD logóval egészítette ki a hivatalos Compact Disc logók sorozatát.