E sorozat korábbi részeiből is egyre inkább kiderülhetett számodra, hogy a jelhordozók és a jeltovábbítás fejlesztése egyre inkább a kép felé fordul. Mielőtt tehát visszatérnék a digitális optikai korongokhoz, a DVD és a Blu-ray változatainak elemzéséhez, majd a mozgó alkatrész nélküli memóriákhoz, teszünk egy nem is kis, ám alapos utazást a látás izgalmas világába, ugyanazon módon, ahogy a sorozat első, kb. 90 részében a hallás sajátosságait ismerhetted meg. Tekintettel azonban arra, hogy a pszichológia és a fiziológia részben ugyanazokat a fogalmakat használja a különböző érzékelések és érzetek jellemzéséhez, javaslom, hogy fusd át a sorozat ezen részeit. Még azt is fölfedezheted majd, milyen sokszor esik szó amúgy mellékesen a látásról. Ettől kezdve ez fordítva lesz, olykor utalni fogok a hang és a hallás sajátosságaira, hiszen az érzeteink, latinul a modalitások gyakran összekapcsolódnak; ki van ez találva. De mit is látunk? E sorozat nyitó, legelső részében arról elmélkedtem, hogy mit hallunk, s arra a következtetésre jutottam, hogy azt hallunk, amit hallunk. Ez a látásra is igaz: Azt látunk, amit látunk. S bár van, amit tényleg csak a szívével lát jól az ember, azért – bármilyen szép mese is „A kis herceg” –, sok minden a szemünk segítségével látható. Az viszont igaz, hogy az agyunk nem mindig azt veszi észre, amit a szemünk leképez. Jó példa erre, amikor a fűre árnyékot vet egy fa, az árnyék alatt is zöld füvet látunk, viszont, ha ugyanezt a képet moziban vagy tévében nézzük, nem zöldnek látjuk a fa árnyékában levő füvet. Például ez az oka annak, hogy miként a hangba, úgy a képbe is gyakran bele kell nyúlni, ha a valóság érzetét akarjuk kelteni gépi eszközökkel.

A látás általában, az emberi látás pedig különösen páratlan teljesítménye az észlelésnek, érzékelésnek. Ha az érzékleteket aszerint osztályozzuk, hogy a tárgyról, eseményről milyen távolságból szerezhetünk információt, akkor közeli és távoli érzékleteket tudunk megkülönböztetni. A látás az utóbbiak közé tartozik. A távoli érzékletek meghatározásában kulcsfontosságú az a jellemző, hogy ezek segítségével anélkül is felfogjuk a tárgyak, események jellemzőit, hogy azoknak a közvetlen közelében kellene tartózkodnunk. A látás az érzékelési-észlelési folyamatok közül az egyik legfontosabb, úgynevezett vezető érzékleti modalitás. Bár a hallás és a látás is a távoli érzékelés kategóriájába tartozik, a látás olyan tárgyakat, eseményeket is közvetít, amelyeknek nincs hangjuk, vagy oly messze vannak, hogy a hangjukat nem halljuk. Ilyen a tárgyak színe, mérete, formája, térbeli helye, mozgása. Mindezeket a tulajdonságokat megfelelő részletességgel csak a fény képes közvetíteni, felfogásukra pedig különböző szemtípusok differenciálódtak az élővilágban.

Környezetünket szempillantásnyi idő alatt átlátjuk és folyton keressük a látvány lényegi elemeit. Az emberi szem és a látási ingereket feldolgozó agy az ébrenlét során folyamatosan és akaratlanul is keresi az ingereket: a legerősebb vizuális ingerek mozognak vagy eltérő színűek a környezetükhöz képest.

A legfontosabbnak tehát általában azt tartjuk, ami mozog: az evolúció során megtanultuk, hogy a mozgáshoz veszély, zsákmány, ellenség vagy társak tartozhatnak. A mozgó dologról feltételezzük, hogy fontosabb információt hordoz, mint az álló. Ami mozog, arra figyelnünk kell – ezért ejt rabul sokszor akaratunk ellenére is a tv, a számítógépes animáció, a villódzó reklámfény. A másik fő figyelemfelkeltő a szín és a kontraszt. A környezettől, a megszokott látványtól eltérő színes folt szintén jelezhet veszélyt, élelmet, társakat, az időjárás változását és más fontos dolgokat. A zöld lombok között az éretlen gyümölcsöt alig vesszük észre, de az érett pirosat már igen. Ami színes és kontrasztos, az a figyelem középpontjába „tolakszik”. Hát még, ha mozog is.

Azt, hogy a fény elektromágneses hullám, természetesen tudod, ahogy az is, hogy a látható fény az elektromágneses hullámoknak csak kis tartománya.

De miért csak ezt a tartományt látjuk? Feltehetően fizikai és evolúciós okai vannak mindennek. Nem valószínű például, hogy a sokkal szélesebb tartományt alkotó ultraibolya vagy infravörös fény felfogására fejlesztett szem jól szolgálta volna az élőlények alkalmazkodását a környezethez. Elsősorban azért nem, mert a rövidebb és a hosszabb hullámhosszú fény nem nagyon alkalmas a környezet tárgyainak, eseményeinek közvetítésére. A kb. 400 nm-nél rövidebb hullámhosszú fényt a földi légkör molekulái jelentős részben elnyelik, ezért a világ tárgyaihoz el sem jut, és így vissza sem verődhet. A kb. 700 nm-nél nagyobb hullámhosszú jelek viszont részben vagy teljesen áthatolnak a tárgyakon, és emiatt nem verődnek vissza róluk.

Színesnek nevezzük a fényt, ha különböző hullámhosszúságokon eltérő intenzitása van. Színesnek nevezzük a felületeket, ha különböző hullámhosszokon más-más mértékben verik vissza a fényt. Színesnek mondjuk az átlátszó anyagokat is, ha különböző hullámhosszakon más-más mértékben bocsátják át a fényt. A színeket tehát azért érzékeli a látásunk, mert a szemünkbe érkező fénynek a különböző hullámhosszúságú összetevői nem azonos intenzitásúak. A szín fogalmát még szabványosították is: „A szín a látható elektromágneses sugárzásnak az a jellemzője, amelynek alapján a megfigyelő a látótér két azonos méretű, alakú és szerkezetű, egymáshoz csatlakozó része között különbséget tud tenni, és ezt a különbséget a megfigyelt sugárzások spektrális eloszlásának eltérése okozhatja.” Nyugi, lesz szó a látótérről, ám a definíció azért született, mert van olyan tudomány, a színtan, ami a színek jellemzőivel foglalkozik. Ugyancsak e tudomány szabványa további három szempontból jellemzi a színt. Fizikai szempontból a szín meghatározott hullámhosszúságú (380 nm-től 780 nm-ig terjedő) fény. Fiziológiai szempontból a szín a látás érzékszervében (a szemben) egy vagy több fénysugár által kiváltott ingerület. Pszichológiai szempontból a szín a látószerv idegpályáin továbbított ingerületek által az agykérgi látóközpontban létrejött érzet. Hűha!

A szem által érzékelt tulajdonságoknak csak egyike a színérzet, hiszen a szemünkkel a tárgyak és jelenségek alakját, távolságát, mozgását, sőt, a melegségét is látjuk. A melegségét? Igen, s itt megint visszatérünk a színekhez, mert vannak meleg és hideg színek, ami számunkra inkább pszichológiai jellemző, a színtan szerint meg színhőmérséklet. A bökkenő, hogy a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz. A színtan, színelmélet gyakorlati jelentősége pl. abban rejlik, hogy a színes képek megjelenítésére alkalmas eszközök milyen határok között képesek a színek megjelenítésére. Ezek mértékének meghatározásához színháromszögeket, színtereket dolgoztak ki.

A színek és a hallás között sajátos kapcsolat van. A sötétebb színekhez mélyebb, a világosabbakhoz magasabb hangokat társítunk, ezen a szintesztéziás jelenségen alapultak a primitív fényorgonák a diszkókban. A szinesztézia olyan mentális jelenség, amelyben az egyik érzékszerv által keltett benyomás automatikusan bekapcsol egy másik érzékszervhez tartozó érzetet.

A zenei alkotás és a színek kapcsolatára a legjellemzőbb példa Szkrjabin művészete (lásd a sorozat 208. részét).

Színekkel társadalmi szimbólumokat is jelölnek. Az ünnepnek vörös, az irigységnek sárga, a békének kék, a fasizmusnak barna, a gyásznak fekete (vagy fehér), az ártatlanságnak fehér, a bűnnek és gonoszságnak fekete a jele. Egyes vallások liturgikus színeket is előírnak.

Azt is régóta tudod, hogy az elektromágneses sugárzás igen gyorsan halad. Sebessége légüres térben kb. 300 000 km/s, és a levegőben is majdnem annyi. Az ilyen gyorsan terjedő sugárzással közvetített információnak az érzékelése-észlelése lehetővé teszi, hogy a tárgyakat, eseményeket a megjelenésükkor minimális késleltetéssel, lényegében azonnal lássuk. Ez legtöbbször nagyon jó, de van, amikor mégsem. Ilyen például az az eset, amikor villámlást látsz. Csupán a látványból nem tudod megállapítani, hogy milyen messze villámlott, viszont a lassan, a levegőben 340 m/s sebességgel cammogó dörgedelem meghallása és a villámcsapás meglátása közötti időből nagyjából ki tudod számítani a távolságot. Ezt még az is segíti, hogy a villám színét nem nagyon módosítja a levegő, a hanghullám spektrumából viszont elűzi a szaporább összetevőket. Ráadásul, ha a közeledben csap a villám, akkor a hangjelenség egy rövid csattanás, ha viszont a távolban, akkor egy hosszabb, elnyúló, mély hangjelenség. Ha pont beléd üt, akkor persze se látsz, se hallsz.

A látás képessége az egyedfejlődés során a modalitások közül legutoljára adatik meg az embernek. A legkorábban, a fogantatástól számított negyedik hétben a magzat bőre kezdi érzékelni a környezetét hőérzéssel, nyomásérzéssel, tapintásérzéssel, összefoglaló néven érintésérzéssel. Ezért is fontos, hogy a születést követően minél több ölelést kapjon a kisbaba. Ugyancsak az érintés játszik szerepet a szülőcsatornában. Ez az érintés – az erős nyomás és az ezzel járó trauma – serkenti a leendő újszülöttet, hogy minél hamarabb kegyeskedjék kibújni a jó melegből. Szaglászni már tud az anyaméhben a pici, majd a szaglószerve fog segíteni a cici megtalálásában is a tapintáson kívül. Az ízek érzékelése genetikailag kódolt. Azokat az ízeket érzékeljük, amelyekre szükségünk van; a cicák pl. nem érzik az édes ízt, mert hússal táplálkoznak, a cicamama teje nem édes. Viszont én még olyan csecsemővel nem találkoztam, aki az anyatejről való átállás, ún. hozzátáplálás során az első kanál parajpürét ne köpte volna az anyja arcába. (A kicsi nem hülye, csupán az emésztőrendszere még nincs felkészülve erre a kajára, ezért az első élmény traumatikus.) Visszatérve a magzati életre, a leendő bébi megszűrten ugyan, de a külvilág hangjait is hallja (mi a franc lehet odakint?), s különösen hallja az édesanyja hangját meg a mama belső szerveinek lüktetését, elsősorban a szíve ritmusát. Ezért lényeges, hogy anyu minél többet beszéljen, mert az újszülött ezt a hangot fogja először felismerni, ez és az anya szívhangja jelent majd számára biztonságot – és például ezért sem feltétlenül kedvező a béranyaság. Viszont a sötétben látni – azt meg minek? Amíg bent van, semmi haszna nincs belőle. Noha az ember nem vakon születik, mint pl. a kiscica, de még nagyon rosszul lát, lényegében csak a fényt meg a sötétséget tudja megkülönböztetni.

De milyen érdekes! A baba inkább a sötétségtől fél, éjszaka sír, nem hagyja aludni a szüleit, a világosság megnyugtatja (vagy nem). Talán mert még a kezdetleges látás is segít a veszélyes dolgok és jelenségek felismerésében, a biztonság megteremtésében, mint a sötét, amelyet már nem vesz körül anya, aki ráadásul nem tudni, hová tűnt, magára hagyta, szólni kell neki, hogy vegye föl.

Az embrionális fejlődés során a szemek azonos jellegű szöveti szerkezetekből válnak egyre bonyolultabbá, mintegy az agy „kinövései”. Ez részben meg is határozza a szemek helyét a fejen, az evolúció során az élővilágban mégis sokféle változat alakult ki. A gerinceseknél például elég jó összefüggést lehet felfedezni a szemek elhelyezkedése és az állatfaj életmódja között. A ragadozók mindkét szeme azonos síkban helyezkedik el, ezzel azokat a kétszemes megoldási lehetőségeket teszi lehetővé, amelyek a mélységlátáshoz nélkülözhetetlenek. Egyetlen gerincesnek sincs 360°-os, ún. panorámalátása, tehát azt, hogy az alaposan szemügyre veendő tárgyakkal szemben helyezkedjünk el, a testünk, a fejünk, a szemünk mozgatásával érjük el.

Arra már hoztam példát, hogy milyen előnye van annak, ha egy eseményt valamit előbb látunk, mint amikor hallunk. Ám létezik ennek fordítottja is. Amikor valami a hátunk mögött szólal meg, mivel a hallásunk panorámahallás, csak azután láthatjuk, miután meghallottuk, mert a jelenség felé kell fordulnunk. A gerincvelőt és az agy többi részét összekötő, a törzsfejlődés tekintetében legősibb láncszemben, az agytörzsben már megszületik a felismerés, hogy a hátunk mögött megszólaló jelenség veszélyes-e ránk nézve, s ha igen, akkor anélkül utasítja a lábunkat mozgató izmokat, hogy fussunk anélkül, hogy hátra pillantanánk (lásd részletesebben a sorozat 34. részét).

A szem izmai két csoportra oszthatók. Négy izomköteg a szemgolyótól egyenesen, további két izomköteg ferdén fut hátrafelé. Az egyenes izmok a szemgolyó elülső részéhez közel, eltérő helyen tapadnak. Ha az egyenes szemizom összehúzódik, a koponya felé húzza el a szemgolyót, ha pedig elernyed, a szem az eredeti helyzetébe fordul vissza. A középső, egyenes szemizom az orr közelében tapad, összehúzódásakor az orr felé forgatja el a szemet. Az oldalsó egyenes szemizom a külső szemzug felőli oldalon tapad, összehúzódásakor oldalirányba húzza a szemet. A felső egyenes szemizom a szemgolyó tetején tapad, összehúzódásakor a szem felfelé emelkedik, a tekintet felfelé irányul. Ezzel ellentétes hatást okoz a szemgolyó függőleges alsó oldalán tapadó alsó szemizom, amelynek összehúzódása lesüllyeszti a szemet, a tekintetet lefelé irányítja. Oldalirányú nézésnél mindkét szem ugyanolyan mértékben és ugyanazon irányban mozdul el. Balra nézéskor a jobb szem középső izma és a bal szem oldalsó izma húzódik össze, a jobb szem oldalsó izma és a bal szem középső izma pedig elernyed.

Gyönyörűséges nyelvünkben az álszent személyiséget a képpel és a látással jellemezzük: képmutató, szemforgató.

Az ember különösen gyorsan tudja mozgatni a szemét, tekintetét töredék másodperc alatt tudja egyik tárgyról a másikra irányítani. Amikor most ezt olvasod, az a benyomásod támadhat, hogy a szemed igen gyors tempóban, balról jobbra haladva, finoman végigpásztázza az egymást követő sorokat. Ez az önmegfigyelés téves. Szemünk nem úgy gyűjti be az információkat, mint azt a tapasztalatainkból következtetve gondolnánk. Szemünk mozgását olvasáskor nem a folyamatos pásztázás jellemzi, hanem megállások, szünetek és újraindulások sorozatát produkálják a szemmozgató izmaink. E sorokat olvasva a szemünk nagy pontossággal lép tovább a kívánt szóra, szakaszra. Ezt az imént jellemzett három-három pár szem körüli izom működése teszi lehetővé. Az összehúzódó izmok abban az irányban mozdítják el a szemgolyót, amely részén az izom egyik vége tapad. Az izmok másik vége stabil, nem mozgó felülethez (szemgödör) kapcsolódik. A mozgás mértéke az összehúzódás erősségétől, iránya pedig attól függ, hogy az izom hol tapad a szemgolyón és a szemgödrön, illetve milyen erőfeszítést tesz a többi izom.

A szemmozgás a szemgolyók elmozdulási iránya szerint kétféle. A tekintet összehangolt, azonos irányú elmozdulását összetartozó szemizompárok feszülése és elernyedése biztosítja, ezt a fajta szemmozgást konjunktív (egyirányú) szemmozgásnak nevezzük. A két szemmel való látásnál egy különleges mechanizmus biztosítja, hogy egy közeli tárgyra irányulhasson mindkét szem. Bármily furcsa, ehhez a két szemnek ellentétes irányban kell körmozgást végeznie. Ezt a többirányú, egész pontosan ellentétes irányú forgatást nevezzük vergens szemmozgásnak vagy vergenciának. Pontosabban, a szemmel foglalkozó tudós emberek hívják annak. A vergens mozgás során a bal szem jobbra, a jobb szem pedig balra fordul, azaz mindkét szem befelé, az orr irányában mozog. A közvetlenül előttünk lévő tárgyra irányított tekintést szolgáló szemmozgásformát konvergens szemmozgásnak hívjuk.

A szemmozgások számítógépes követése és mesterséges intelligenciával történő kiértékelése az internetes kufárkodásban kezd elterjedni.

Ennek segítségével lehet például a webáruház felületét úgy optimalizálni, hogy egyrészt a legkönnyebben választhassa ki a kuncsaft, amire szüksége van, vagyis amiről azt hiszi, hogy szüksége van rá, másrészt csábítson más termékek megvásárlására is. A következő képen a színek a nézéssel eltöltött időt jelölik. A vizsgált személy szeme a pirossal fedett területeken időzött a legtöbbet, a sárgára rátekintett, a zöld foltokkal fedett részeken csak végigsiklott a tekintete.

Szemmozgáskövető rendszereket szerelnek az újabb virtuális valóság kütyükbe.

Követi a szemmozgást az Alma cég Iphon és Ipad kiegészítője.

S ezzel még nincs vége a szemmozgás titkainak.