A német Johann Wolfgang von Goethe (1749–1832) nemcsak költő és író volt, hanem grafikus és szenvedélyes természettudós is.

Egykor egy slágerben is szerepelt.

Színelmélete (Zur Farbenlehre, 1810) a színek észlelésének szubjektív-pszichológiai megközelítése, amely ellentétes volt Newton fizikai színelméletével. „Mindazt, amit költőként alkottam, nem sokra tartom. Kiváló költők éltek koromban és még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválóak fognak élni utánam. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam.” Goethe azon kevesek közé tartozik – tulajdonképpen a reneszánsz nagy polihisztorai után az egyetlenként –, akinek lényében művész és tudós egyesült. Tudománya is ilyen emberközeli, a tapasztalat világához közvetlenül illeszkedő tudomány, amiben a formai ritmus, a kompozíció éppúgy szerepet kapott, mint a közölt tartalom. Szinte lehetetlen szétválasztani Goethében a költőt és a tudóst. A nagy német klasszikus természetszemlélete éppoly személyes elevenséggel nyilvánul meg geológiai, botanikai, ásványtani, meteorológiai és színelméleti írásaiban, mint a költeményeiben, természethimnuszaiban. Meghitt, intuitív viszonya a természethez, kísérletező kedve, tárgyszerű vizsgálódásának érzékletes leírása bizonyítja, mint találkozott össze Goethe géniuszában a rendszerező tudásszomj és a művészi fogékonyság. A színnel foglalkozó első nagy tanulmány a „Didaktikai rész”, amiben a színek különféle fajtái, megjelenésük különféle módja és törvényszerűségeik találhatók. A második rész Goethe vitája Newton színekről alkotott nézeteivel – ez a „Polemikus rész”. „Ez a tan ugyanis eleddig erőszakosan és tekintélyesen állt szemben a színjelenségek szabad szemléletével; (...) el kell takarítanunk a régi tévedéseket, ha nem akarjuk, hogy a színelmélet, mint eddig, lemaradjon a természettudomány jobban kidolgozott részei mögött.” A harmadik rész pedig a két kötetre rúgó „Történeti rész”, amelyben Goethe mindent egybegyűjtött, amit az ókortól az ő koráig a színekről írtak és mondtak. A könyvének első része itthon is megjelent.

De miért is lehet érdekes mindez neked? Nos azért, mert mindegy, hogy egy kép, egy alkotás a sorozat előző részében ismertetett additív vagy szubraktív módszerrel készült. Goethe elképzelése a teljes kép hatásának szempontjából nagyon fontos és tanulságos lehet. Talán benned is fölvetődtek már azok a kérdések, amelyekre Goethe kereste, és szerinte megtalálta a választ: Vajon miért válthat ki egy kép különböző, vagy éppen teljesen ellentétes érzéseket két nézőben? Vajon mi határozza meg, hogy egy kép hogyan hat arra, aki azt éppen nézi? Vajon lehet-e valahogy befolyásolni, hogy egy adott kép milyen érzést váltson ki? Molnár Tímea stílustanácsadó szerint a színek bemutatásáról szóló 6. szakasz és annak fordítása a könyvnek annyira hangulatos és érzékletes, hogy érdemes a szerzőt idézve bemutatni Goethe színelméletét. Először lényegében Molnár Tímeát követem én is, az egyes festményeket szintén ő válogatta, az ő cikkéből loptam (https://stilusmentor.hu/goethe-szintan/), s az ő ajánló írása ösztönzött arra, hogy elolvassam az egész művet.

Goethe úgy fogalmaz, hogy „mivel a szín az őseredeti természeti jelenségek sorában kiemelkedő helyen áll, határozott és jelentős, az erkölcsiséget közvetlenül érintő hatással van a szem szervére, melyhez leginkább kötődik. Ennek közvetítésével pedig hat a kedélyre, tekintet nélkül az anyag formájára avagy mivoltára, melynek felületén érzékeljük. Ezért a szín, ha a művészet egyik elemének tekintjük, a legmagasabb rendű esztétikai célokra használható.”

„Az emberek általában nagyon örülnek a színnek. A szemnek szüksége van a színre, ahogyan a fényre is szüksége van. Gondoljunk vissza az örömre, amit akkor érzünk, midőn egy borús napon a táj egyik része fölött kisüt a nap, és láthatóvá teszi a színeket.”

„Hogy egészében érzékeltessük e jelentős hatásokat, szemünket teljesen körül kell vennünk egyetlen színnel, például egyszínű szobában kell időznünk, egy színes üvegen át kell néznünk. Ily módon aztán azonosulunk a színnel; az szemünket és szellemünket unisono hangolja.” (Az unisono szűkebb értelemben zenei szakkifejezés; Egy hangon, egy szólamban, vagy egybehangzóan, több szólam által egyidejűleg megszólaltatott azonos dallamot jelöl, innen vette át Goethe). Goethe a színeket a „plusz oldal” és a „mínusz oldal” színeire osztja. Tapasztalásai szerint előbbiek hatására leggyakrabban élénkké, mozgékonnyá, törekvővé válhatunk, utóbbiak inkább nyugtalan és vágyódó érzésekre hangolhatnak minket. Ugyanakkor fontosnak tartja, hogy egy adott színt nem önmagában kell vizsgálnunk a hatása szempontjából, hiszen sokat számít az is, hogy milyen felületen vagy milyen más színekkel keveredve jelenik az meg.

A plusz oldal színe a sárga, a vörösessárga (narancs), a sárgásvörös (mínium, cinóber). „Ezek kedélyünket élénkké, mozgékonnyá, törekvővé hangolják.”

„A sárga áll a legközelebb a fényhez. Legmagasabb fokú tisztaságában mindig magában hordja a világosság természetét és derűs, vidám, enyhén izgató tulajdonsággal bír. Az arany, teljesen vegyítetlen állapotában új és magasrendű fogalmat ad e színről, ahogyan pompás és nemes hatást tesz az erős sárga szín is, ha csillogó selymen, például atlaszon látható.” (Az atlasz textilipari szövési technika és egyben egy selyemszövet neve is. Az atlaszszövés során a szálak nem szabályosan, hanem szeszélyesen váltakozó számban ugranak át a vetülékfonalakon, ami sima, fényes felületet eredményez. Az atlasz selyem pedig ebből a szövésmódból készült, fényes, drága szövet, gyakran ruhák és kiegészítők készítésére használják. A láncfonal a szövet hosszában haladó fonal, a vetülékfonal ezt keresztezi. Néhai nagymamám és egyik testvére textilgyárban dolgozott, némi ismeret általuk ragadt rám.)

„Ha mármost ez a szín tiszta és világos állapotában kellemes és örömteli, ereje teljében viszont derűs és nemes, akkor másfelől igencsak érzékeny és nagyon kellemetlen hatást tesz, ha beszennyeződik vagy némileg a mínusz oldal felé húzódik. Ezért a kén színében, mely zöldbe hajlik, van valami kellemetlen. Ilyen kellemetlen hatás jön létre akkor is, ha a sárga szín tisztátalan és nemtelen felületekre kerül, amilyen a közönséges szövet, a nemez és ehhez hasonlók. A tűz és az arany szép benyomása már csekély és észrevétlen elmozdulás révén is átalakul, mintha sarat látnánk, s a méltóság és gyönyör színe a szégyen, az utálat és kedvetlenség színévé alakul át.”

„Mivel semmilyen szín sem tekinthető nyugalomban lévőnek, a sárgát sűrítés és elsötétítés útján igen könnyen vörösesre fokozhatjuk és emelhetjük. A szín energiája növekszik, erőteljesebbnek és pompásabbnak mutatkozik a vörösessárgában. Itt is érvényes mindaz, amit a sárgáról mondottunk, csak még nagyobb mértékben. A vörösessárga nyújtja tulajdonképpen szemünknek a meleg és a gyönyör érzését, mivel éppúgy képviseli a leghevesebb izzás színét, mint a lenyugvó Nap szelídebb visszfényét.”

Ahogyan a tiszta sárga igen könnyen átmegy vörösessárgába, utóbbinak sárgásvörössé fokozódását sem lehet megakadályozni. Az a kellemes, derűs érzés, amit a vörösessárga még nyújt, az elviselhetetlen erőszakig fokozódik a telített sárgásvörösben. Az aktív oldal itt energiája teljében jelentkezik, és nem csoda, hogy energikus, egészséges, nyers emberek különös örömet lelnek e színben. Megfigyelték, hogy a vad népek mindenképpen vonzódnak hozzá. S ha kedvükre engedjük színezni a gyermekeket, nem kímélik a cinóbert és a míniumot. Ha mereven nézünk egy teljesen sárgásvörös felületet, akkor úgy tűnik, mintha a szín valósággal a látószervünkbe fúródna. Hihetetlen megrázkódtatást idéz elő, s e hatását egészen sötét árnyalataiban is megtartja. A sárgásvörös kendő látása nyugtalanítja és haragra gerjeszti az állatokat.”

„A mínusz oldal színe a kék, vöröseskék és kékesvörös. Ezek nyugtalan, lágy és vágyódó érzésre hangolnak bennünket.”

„Ahogyan a sárga mindig fényt hord magában, mondhatjuk, hogy a kék mindig valamelyes sötétséget rejt magában. Ez a szín különös, szinte kifejezhetetlen hatást gyakorol a szemre. Mint szín, energiát jelent; ámde a mínusz oldalon található, és legtisztább formájában úgyszólván maga az ingerlő semmi. Megpillantásában valamiképp benne rejlik inger és nyugalom ellentéte. Ahogyan kéknek látjuk a magas égboltot, a távoli hegyeket, egy kék felület is egyre távolodni látszik tőlünk. Szívesen nézzük a kéket, nem azért, mert ránk kényszeríti magát, hanem azért, mert maga után vonz minket. A kék hideg érzést kelt, ahogyan az árnyékra is emlékeztet. Kék tapétával teljesen bevont szobák tágasnak, ám voltaképpen üresnek és hidegnek tűnnek. A kék üveg szomorú fényben mutatja a tárgyakat. Nem hat visszatetszően, ha a kék némiképp részesül a plusz-oldalból. A tengerzöld éppenséggel kedves szín.”

„Ahogyan igen hamar felfokozott állapotban találtuk a sárgát, a kéknél is észrevehető ugyanez a tulajdonság. A kék igen gyengéden fokozódik vörösbe, és ezáltal valamelyes hatékonyságra tesz szert, jóllehet a passzív oldalon található. Hatása azonban egészen más jellegű, mint a vörösessárgáé. Nem annyira élénkít, mint inkább nyugtalanít. Ahogyan maga a fokozódás is feltartóztathatatlan, e színnel is mindig tovább szeretnénk haladni, ámde nem azért, hogy – mint a vörösessárgánál – folytonos tevékenység közben haladjunk előre, hanem hogy találjunk egy pontot, ahol megpihenhetünk. Erősen felhígítva lilának nevezzük e színt; ám még így is van benne valami élénkség, amelytől azonban nem lesz vidámabb.”

„Az említett nyugtalanság a további fokozódás során egyre növekszik, és bizonnyal kimondhatjuk, hogy egy egészen tiszta, mély kékesvörös tapéta látványa elviselhetetlen volna. Ezért van, hogy ruhánál, szalagnál vagy más díszítésnél erősen hígított és világos árnyalatban szokás használni; mivel említett természeténél fogva egészen különleges ingert kelt. Mivelhogy a főpapság magának sajátította ki ezt a nyugtalan színt, elmondhatjuk, hogy a fokozódás szakadatlan folyamatának nyugtalan fokain feltartóztathatatlanul tör felfelé egészen a kardinálisok bíboráig.”

„A vörös elnevezésnél távolítsunk el mindent, ami a vörösben a sárga vagy a kék benyomását kelthetné. Képzeljünk el egy egészen tiszta vöröset, egy fehér porcelántányéron megszáradt valódi kármint. E színt magas méltósága miatt többször bíbornak neveztük, holott jól tudjuk, hogy a régiek bíbora inkább a kék oldal felé hajlott. E szín hatása éppoly egyedülálló, akárcsak a természete. Egyaránt kelt komoly és méltóságteljes, bájos és kellemes benyomást. Az előbbit sötétre sűrített, az utóbbit világosra hígított állapotban. És így egyazon színbe öltözhet az öregkor méltósága és az ifjúság szeretetreméltósága. Az uralkodók bíborral kapcsolatos féltékenységéről sokat mesél a történelem. Az ilyen színű környezet mindig komoly és pompás. A bíborszínű üveg félelmetes fényben mutatja a jól megvilágított tájat. Az Ítélet napján bizonyára ilyen szín árasztja majd el az Eget és a Földet.”

„Ha a sárgát és a kéket, melyeket a legelső és legegyszerűbb színeknek tekintünk vegyítjük, akkor létrejön az a szín, melyet zöldnek nevezünk. Szemünk valóságos kielégülést talál e színben. Ha mindkét eredeti szín pontos egyensúlyban van a keverékben olyképpen, hogy nem lehet megkülönböztetni egyiket a másiktól, akkor szemünk és kedélyünk úgy pihen meg e keveréken, mint egy egyszerű színen. Nem kívánunk és nem is tudunk továbbmenni.”

Goethe munkássága nemcsak az egyes színek leírására terjedt ki. A szerző a színlátási rendellenességek, a színtévesztések és a színvakság tanulmányozása során jött rá arra, hogy a szín a látószervben keletkezik, s hogy ez a szín nem mindig azonos a fizikai színnel.

„Mikor estefelé bementem egy vendégfogadóba, s egy jó alakú, hófehér arcú, fekete hajú és skarlátvörös pruszlikba öltözött lány lépett a szobámba, éles pillantást vetettem rá a félhomályban, ő pedig némi távolságra állt tőlem. Amikor aztán elmozdult arról a helyről, a velem szemben lévő fehér falon egy világos fénnyel övezett fekete arcot láttam, a teljesen kivehető alak ruhája pedig tengerzöld színben jelent meg.”

A színlátási nyavalyák tanulmányozása, kutatása napjainkban is a látással foglalkozó tudományok kedvenc csemegéje. A függelékkel együtt ezernél is több bekezdés ámulatba ejtőn átfog mindent, amit a szerző a fényről tudott vagy tudni vélt, és ezeket az ismereteket tudományos precizitással rendszerezte. Elég a tartalomjegyzéket idéznem:

DIDAKTIKAI RÉSZ – EGY SZÍNTAN VÁZLATA
1. Bevezetés
3. Első szakasz
1. Fiziológiai színek
1.1. I. A fény és a sötétség viszonya a szemhez
1.2. II. Fekete és fehér képek viszonya a szemhez
1.3. III. Szürke felületek és képek
1.4. IV. Vakító színtelen kép
1.5. V. Színes képek
1.6. VI. Színes árnyékok
1.7. VII. Gyenge hatású képek
1.8. VIII. Szubjektív fényudvarok
2. Patologikus színek – Függelék
4. Második szakasz
1. Fizikai színek
1.1. IX. Dioptriás színek
1.2. X. Dioptriás színek – Az első osztály
1.3. XI. Dioptriás színek – A második osztály
1.4. XII. Refrakció színjelenség nélkül
1.5. XIII. A színjelenség feltételei
1.6. XIV. A színjelenség fokozódásának feltételei
1.7. XV. A bemutatott jelenségek levezetése
1.8. XVI. A színes jelenség lecsengése
1.9. XVII. A refrakció által elmozdított szürke képek
1.10. XVIII. Refrakció révén elmozdított színes képek
1.11. XIX. Akromázia és hiperkromázia
1.12. XX. A szubjektív kísérletek előnye. Átmenet az objektívhez
1.13. XXI. Refrakció színjelenség nélkül
1.14. XXII. A színjelenségek feltételei
1.15. XXIII. A jelenség fokozódásának feltételei
1.16. XXIV. A bemutatott tünemények levezetése
1.17. XXV. A színes jelenség megszűnése
1.17.1. XXVI. Szürke képek
1.18. XXVII. Színes képek
1.19. XXVIII. Akromázia és hiperkromázia
1.20. XXIX. Az objektív és a szubjektív kísérletek összekapcsolása
1.21. XXX. Átmenet
1.22. XXXI. Katoptrikus színek
1.23. XXXII. Paroptikus színek
1.24. XXXIII. Epoptikus színek
5. Harmadik szakasz
1. Kémiai színek
1.1. XXXIV. Kémiai ellentét
1.2. XXXV. A fehér levezetése
1.3. XXXVI. A fekete levezetése
1.4. XXXVII. A szín felgerjedése
1.5. XXXVIII. Fokozódás
1.6. XXXIX. Kulmináció
1.7. XL. Egyensúly keresése
1.8. XLI. A kör bejárása
1.9. XLII. Átfordulás
1.10. XLIII. Fixálás
1.11. XLIV. Keveredés – Reális
1.12. XLV. Keveredés – Látszólagos
1.13. XLVI. Átadás – Valóságos
1.14. XLVII. Átadás – Látszólagos
1.15. XLVIII. Elvonás
1.16. XLIX. Nómenklatúra
1.17. L. Ásványok
1.18. LI. Növények
1.19. LII. Férgek, rovarok, halak
1.20. LIII. Madarak
1.21. LIV. Emlősállatok és az ember
1.22. LV. Színes fények fizikai és kémiai hatása
1.23. LVI. Kémiai hatás a dioptriás akromázia esetében
6. Negyedik szakasz
1. Általános nézetek belülről
1.1. Milyen könnyen keletkezik a szín
1.2. Mennyire energikus a szín
1.3. Mennyire határozott a szín
1.4. A két oldal keverése
1.5. A vörösbe fokozódás
1.6. A felfokozott pólusok összekapcsolása
1.7. A változatos jelenség teljessége
1.8. A teljes jelenség egybecsengése
1.9. Mennyire könnyű a színt az egyik oldalról a másik felé vinni
1.10. Milyen könnyen tűnik el a szín
1.11. Mennyire tartós a szín
7. Ötödik szakasz
1. Szomszédos viszonyok
1.1. A filozófiához való viszony
1.2. A matematikához való viszony
1.3. A színezés technikájához való viszony
1.4. A fiziológiához és a patológiához való viszony
1.5. A természettörténethez való viszony
1.6. Az általános fizikához való viszony
1.7. A hangtanhoz való viszony
1.8. Záró elmélkedés a nyelvről és a terminológiáról
8. Hatodik szakasz
1. A szín érzéki-erkölcsi hatása
1.1. Sárga
1.2. Vörösessárga
1.3. Sárgásvörös
1.4. Kék
1.5. Vöröseskék
1.6. Kékesvörös
1.7. Vörös
1.8. Zöld
2. Totalitás és harmónia
3. Karakterisztikus összeállítások
3.1. Sárga és kék
3.2. Sárga és bíbor
3.3. Kék és bíbor
3.4. Sárgásvörös és kékesvörös
4. Karakter nélküli összeállítások
5. Az összeállítások viszonya a világossághoz és a sötétséghez
6. Történeti adalékok
7. Esztétikai hatás
8. Fény-árnyék
9. Törekvés a színre
10. Távlat
11. Kolorit
12. A hely koloritja
13. A tárgyak koloritja
14. Karakterisztikus kolorit
15. Harmonikus kolorit
16. Az igazi tónus
17. A hamis tónus
18. A gyenge kolorit
19. A tarkaság
20. Félelem az elméleti dolgoktól
21. Végső cél
22. Alapok
23. Pigmentek
24. A szín allegorikus, szimbolikus, misztikus alkalmazása
a. Függelék
9. Zárszó

Goethe szerint „A színek a fény tettei, tettei és szenvedései”. Ez a megszemélyesítés nem csupán költői szépségű, hanem azt is mutatja, hogy a szerző szerint valamiféle külső szellem rendezi azt, amit színnek látunk. Ez tehát világnézeti, filozófiai állásfoglalás. Goethe valóságszemlélete addig terjed, amíg az ideák mintegy szembenéznek vele. Hogy az ideák milyen összefüggésben vannak egymással, hogy az ideajellegen belül az egyik hogyan keletkezik a másikból: ezeknek a problémáknak a megoldása olyan feladat, amely azon a tapasztalati csúcson, ahol Goethe megáll, csak elkezdődik. Úgy véli, hogy „az idea örök és egyetlen”, s „nem tesszük helyesen, hogy a többes számot is használjuk. Mindaz, amit észlelünk, és amiről beszélni tudunk: csak megnyilvánulása az ideának.” Az a filozófus, aki megkísérelte az ideák filozófiai értelmezését Georg Wilhelm Friedrich Hegel volt.

Ezért ő a goethei világszemlélet (az ún. objektív idealizmus) filozófusa.

Hegel és Goethe szövetséget kötött egymással, Hegel beemelte Goethe színtani nézeteit az elméleteibe, mégpedig – kapaszkodj meg! – azon az alapon, hogy mindketten féltik a természettudományt a matematikától. Véleményem szerint itt valójában arról volt szó, hogy a „német szellem” évszázadokon keresztül ellenségnek tartotta az angol gondolkodásmódot. Márpedig Newton angol volt, ráadásul nem is akármilyen matematikus. (A sorozat egyik korábbi részében már bevallottam, hogy tiniként filozófus akartam lenni, ezért most gyorsan leállítom magam.) De azért Goethe sem tudta kivonni magát Newton kutatásainak hatása alól, amit a Két vázlat prizmáról és lencséről című, korai vázlata is bizonyít, legfeljebb azt írta, hogy Newton nem is végzett kísérleteket a prizmával.

A 20. századi modern szobrászat kiemelkedő alakja, a baszk származású Eduardo Chillida egyik monumentális művének a „Goethe háza” címet adta.

A szobor Frankfurtban, Goethe szülőházától nem messze áll.

Arra a kérdésre, hogy miért fontos számára Goethe, Chillida azt válaszolta: nem az ismert költő és író az, aki számára fontos, hanem az „elfelejtett” Goethe, a természettudós, a Színtan szerzője. „Goethe univerzális embersége és látásmódja sok embert, művészeket, gondolkodókat is megérint. Lassan érik be, ami kétszáz éve csíraként a világba került” – írta Hegedűs Miklós festőművész, illusztrátor, villamos üzemmérnök, művészeti oktató, fordító, művészetelméleti író az általa fordított és lábjegyzeteivel kiegészített magyar kiadás előszavában.

A könyv szerencsére letölthető a Goethe színtábláit tartalmazó kép utáni linkről.

http://digipedia.mandaonline.hu/files/document_file/filename/12646/Johann%20Wolfgang,%20Goethe%20-%20Sz%C3%ADntan.pdf

A 19. században az eltérő kiindulópontok miatt a newtoni és a goethe-i nézetek nem találkozhattak; csak a századfordulón jöhetett létre – bár ekkor sem látványosan – a közeledés, mikor is a fizikában az atomelméletek új szakaszba léptek, s a festészetben a pointillista elvek már egy más irányba mutattak. (A pointillisták a színeket kisebb-nagyobb pontok, pöttyök formájában rakták föl a vászonra. Pointillista festmény pl. Georges Seurat – Lucernás Saint Denisben című képe is, amit az imént láthattál.)

A Goethe és Newton közötti történelmi vitát ma általában úgy ítélik meg, hogy mindkettőnek a maga szempontjából igaza volt, Goethének lélektani, a másiknak pedig fizikai szempontból. Igaza volt Newtonnak, amikor azt állította, hogy a fehér fény sok színes fénysugár keveréke. Viszont Goethe sem tévedett, amikor kitartott amellett, hogy a fehér szín egységes érzetet kelt. Valószínűleg nem véletlen, hogy 2. világháború utáni évtizedekben, amikor a németeknek nem illett hivalkodniuk, a „Made in Germany” szórakoztatóelektronikai készülékeket gyakran fehér dobozba szerelték. A Braun cég 1956-ban gyártott fa és fém kombinációjú lemezjátszó-rádió kombóját Hófehérke koporsójának csúfolták. A Dieter Rams és Hans Gugelot által formatervezett modell egy példányát megtekintheted a New York-i Modern Művészetek Múzeumában, ha éppen arra jársz.

Most pedig irodalomból is kupálódj kicsit, idepöttyentek egy Goethe-verset.