Legalábbis Lunacsarszkij szerint – aki a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után közoktatásügyi népbiztos lett –,  egy beszélgetésük során ezt mondta Lenin 1922-ben.

Valójában nem tudjuk, hogy mondott-e ilyet – sok olyan rizsa van, amit Lenin szájába adtak, de semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy valaha is mondta volna. Ráadásul Lenin és Lunacsarszkij között korántsem volt felhőtlen viszony, különösen kulturális kérdésekben nem. Ám akár mondhatta is volna Iljics, hiszen Lenin nagyon is tisztában volt korának tudományos és műszaki eredményeivel – lásd pl. a sorozatnak a tereminről szóló, 209. részét –; és azt is tudta, hogy a film óriási lehetőségeket nyújt a propaganda számára, hiszen sokszorosítható, analfabéták számára is érthető, a vetítése a moziban közösségi élmény, amiről aztán beszélhetnek az emberek egymással. Mindenesetre, a Szovjetunióban komoly technikai fejlesztések történtek, és a múlt század húszas éveiben tartalmilag is sokszínű, izgalmas művek születtek.

Akár a videoklip elődjének is tekinthető az Ember a felvevőgéppel című dokumentumfilm, olyan merészen élt a készítője a montázstechnikával és a filmtrükkökkel.

Színes film már a cári Oroszországban is készült kézzel színezve vagy bipack eljárással, ami azt jelenti, hogy piros és zöld színes réteg volt a filmen, így elég gyatra színek születtek.

A képszínezés egyik érdekes példája az 1925-ben bemutatott, Szergej Mihajlovics Eizenstein rendezte Patyomkin páncélos.

Ebben a remekműben csak a harc kezdetét jelző zászlót színezte ki állítólag a saját kezével a rendező. Ha jól megfigyeled, a zászló nem teljesen téglalap, két „copfja” van, a cári orosz flottában ez azt jelentette, hogy „Tölts”!

Eizenstein tudatosságára jellemző, hogy a film forgatásához fehér színű zászlót használt, hogy az előhívott negatív, majd pozitívra másolt 108 darab filmkockán könnyebb legyen a színezés. Amikor a színes technika elterjedt, természetesen nem kézzel színeztek minden egyes kópiát, hanem vagy színátviteli eljárással vagy optikai úton. A filmet sok ország filmforgalmazója megvette (hazánkban a felszabadulásig be volt tiltva), ne csodálkozz hát a bemutató elején láthatókon!

A bipack lényegét mutatja a következő rajz. Bipackhoz való filmeket a szovjet filmgyárak mellett az Eastman (Kodak), az Agfa, a Gevaert és a DuPont gyártott. A szovjet stúdiók ezek valamelyikére forgattak, de a filmlaborok mindig maguk készítették a fotokémiai vegyszereket.

A bipack lehetőségeit mutatták be a Virágkarnevál című koncertfilmben. Ez annyira vacak termék, hogy éppen elég, ha a kép utáni videót megnézed.

1933-ban kezdték forgatni, és 1936-ban mutatták be az első „egész estés” szovjet bipack játékfilmet, a Grunyja Kornakova címűt, ami Agfa filmre készült, Bell & Howell kamerával. Az 1907-ben, Chicagoban alapított Bell & Howell cég gyártotta az első, kereskedelmi forgalomban kapható mozgófilm kamerát. A bipack felvételekhez egy adapterrel egészítette ki a 2709-es típust.

Nagyon érdekes az Agfa ún. Dipo filmje, ami a végső kópia neve volt. A vetítésre alkalmas film mindkét oldalán volt emulzió. Az egyik oldalra a zöld, a másik oldalra a kék fekete-fehér kivonat negatívot másolták, majd mindkét oldalt kiszínezték. A színezés neve tónusfestés, toning. A tónusfestés során a fekete-fehér filmen eredetileg jelen lévő fém ezüstszemcséket kémiai reakcióval átalakították más, színes vegyületekké. Ezért mondják a filmesek, hogy a tónusfestés nem egyszerű festés, hanem kémiai csere.

Vetítéskor tehát a vetítőgép lámpájának fénysugara először áthalad a vörösre színezett emulzión, aztán a hordozón, ezt követően a zöldre színezett emulzión, végül a lencse segítségével a vetítővásznon a két színezett réteg összekeveredett eredménye látszik.

Térjünk vissza Grunyja Kornakovához!

A film a munkások lázadásáról szól a forradalom előtti Oroszország egyik nagy porcelángyárában.

Ha nagyon nincs más dolgod, végignézhető. Nem rosszabb, mint a két világháború közötti USA-beli angol vagy éppen magyar filmek többsége, csak az ideológiája más.

1937-ben készült a híres úttörőtáborról szóló Artyek című film, Kodak nyersanyagra. A végső kópia is Kodak volt, hasonló, mint az Agfa Dipo. Ebből a moziból nézhető tekercs nem maradt meg.

A kétszínű filmmel azonban nem állt meg az élet. A szovjet filmesek is hallottak az USA-beli Technicolorról, de a részleteket nem tudták kinyomozni, meg pénz se lett volna arra, hogy a Technicolortól vásároljanak. Ezért Pavel Mihajlovics Mersinnek, a Moszfilm munkatársának vezetésével kidolgozták a Technicolor szovjet változatát.

A Moszfilmen kívül a leningrádi Lenfilmnél és a moszkvai НИКФИ-nél – a Film és Fototechnikai Kutató Intézetnél – folyt a fejlesztés.

A Lenfilmnél a ЦКС-1 kamerát Avenir Alekszandrovics Min találta ki, és a konkrét példányokat a Ленкинап (Leningrádi Fotoberendezések Gyára) nevű filmtechnikai üzem precíziós mechanikai műhelye tervezte és építette meg 1935-ben.

E monstrum fényképén csak két filmkazettát látsz, de hol a harmadik? Hát bizony, sehol. Az alsó kazettában ugyanis két fekete-fehér negatív volt, amelyet a szerkezet emulzióval egymás ellen fordítva fogott össze, és hasonlóan a bipackhoz, az egyik film hátoldala vörös színű volt. Az alsó kazettában levő filmekre a kék és a vörös színkivonat került, a felső kazettáról ment a film a zöld szűrő elé. A kamera hangot is rögzített, és kb. 4 percnyi mozgókép volt felvehető egy töltettel. A szörnyeteget zajcsökkentő burkolat vette körül.

A vetíthető kópia elkészítésére kétféle eljárást dolgoztak ki. A НИКФИ-nél lényegében a Technicolorhoz hasonlót Fedor Fedorovics Provorov vezetésével, aki egyébként operatőr volt, és ezt a módszert a Lenfilmnél használták.

A másik Mersin nevéhez fűződik. Ő krómzselatint használt. Az elnevezés kissé megtévesztő. Arról van szó, hogy a fekete-fehér negatív színkivonatból eltávolították az ezüstöt, miközben az exponálatlan területeken barnult a zselatin. Forró vízzel lemosták a nem exponált zselatint, és a maradék zselatin kidomborodott, amelynek vastagsága fordítottan volt arányos a kép fényességével. Ebbe a zselatinba nyomták a színezékeket. A módszer másféle alkalmazásáról szól ez a videó, de hasonló elven.

Összesen 43 színes filmet készítettek és mutattak be a mozikban a két módszerrel, de sok elveszett közülük. Az új színes eljárások erényei elsősorban a rajz- és bábfilmekben mutatkoztak meg. Ne hagyd ki őket! Ha nem tudsz oroszul, van a videókhoz automatikus magyar fordítás. A filmeket 2007-2013 között gondosan, gyakran kockánként restaurálták.

A róka és a farkas (1936)

A farkas és a hét kis kecskegida (1937)

 Akarat (1937)

Az első vadászat (1937)

A halász és a hal meséje (1937)

Édes pite (1937)

A kis ház (1937)

Dzsajabzsa (1938)

Ivasko és Baba Jaga (1938)

Csizmás kandúr (1938)

Egy csodálatos közlekedési lámpa (1938)

A buta kisegér meséje (1940)

Három barát (1941)

Téli mese (1945)

Lényegesen rosszabb a helyzet a dokumentum- és játékfilmeket illetően. Az egyetlen, teljes egészében megmaradt dokumentumfilm az 1939-ben forgatott „Virágzó ifjúság”, ami sportolók felvonulásáról, bemutatójáról készült; az elején sok Sztálint láthatsz benne.

Szintén csak egyetlen, teljes egészében megmaradt játékfilm az 1944-ben bemutatott „Iván Nyikulin, az orosz matróz”.

A megtörtént események alapján készült, patetikus film arról szól, hogy 1942 nyarán a Fekete-tengeri flotta néhány matróza a legénységükhöz tartva, egy fasiszta csapattal kerül szembe. A váratlan támadást visszaverik, és magukból partizánosztagot alkotva folytatják diadalmas útjukat a Fekete tengerig.

Egy olyan részletet láthatsz a filmből, ami még a restaurálás előtt készült.

Hazánkban csak egyszer, az UNESCO által támogatott, Filmemlékezet (CinéMémoire) filmfesztiválon vetítették, 1998-ban, a budapesti Örökmozgóban. A felújított változatból DVD is megjelent angol felirattal. Az Amazonon 20 euróért hirdetik, sőt, néhány évvel ezelőtt UHD minőségben is restaurálták. Sajnos, a nagyfelbontású változatok a neten nem találhatók meg.

1940-ben mutatták be az első szovjet sztereó filmet, ami 2 db ЦКС-1 kamerával készült.

A kamerák objektívjeinek távolsága 30 cm volt, ami a két szemünk úgynevezett pupillaközép távolságánál (54-74 mm) jóval nagyobb. Moszkvában sztereó filmszínházat is nyitottak.

A vetítéshez két, szinkronban működő, polarizációs szűrőkkel ellátott filmvetítőt használtak. Sajnos, az első filmből csak néhány kocka maradt meg.

A fellelhető dokumentumok alapján a korabeli szovjet kísérletek első ízben előzték meg a Technicolort, mert egyszerre alkalmazták a színes, sztereó felvételt, míg az USA-ban a 3D és a színes technika a második világháború előtt külön utakon járt. A ChatGPT az alábbiakat írja erről; hozzáteszem, hogy a ChatGPT nem minden orosz netes forrást tud megnézni, mert ezek egy része a számára le van tiltva, viszont kiválóan tud oroszról magyarra fordítani:

„A sztereó-2×35 ЦКС-1 – a jövő, ami 1940-ben érkezett.

1940-ben a Szovjetunióban megszületett egy olyan kísérleti rendszer, amely egyesítette a korszak két legmerészebb filmes törekvését: a háromszínű mozgóképet és a sztereoszkópiát. A sztereó-2×35 ЦКС-1 két háromszínű ЦКС-1 kamerát kapcsolt össze, így minden kockáról hat fekete-fehér színkivonat készült (három a bal szemnek, három a jobbnak). Ezekből két színes pozitívot állítottak elő, majd két szinkron projektor vetítette a képpárokat polarizált fényben. A néző polárszemüvegen keresztül látta a képet – pontosan ugyanazon az elven, ahogy ma a RealD vagy az IMAX 3D működik.

Miért volt forradalmi? Teljes színes 3D – a világban ekkor még sehol nem létezett hasonlóan érett megoldás. Technicolor-szintű színminőség – a háromszínű kivonatok miatt a színek pontosak és stabilak lehettek. A kísérleti vetítések Moszkvában 1940 végén már demonstrálták a technológia életképességét.

Miért bukott el? Technikai túlterhelés: minden egyes kockához hat negatív kellett, ami óriási logisztikai és laborfeladatot jelentett. Vetítési nehézségek: két projektor tökéletes szinkronja szinte lehetetlen volt a kor mechanikájával. Gazdasági realitás: a háború közeledtével nem volt sem pénz, sem energia a széles körű bevezetésre. Korlátozott közönség: speciális vászon és szemüveg nélkül a film nem élvezhető – a szovjet mozik erre nem voltak felkészítve.

Örökség: A sztereó-2×35 ЦКС-1 technológia szinte teljesen feledésbe merült, ám a koncepció – két szemnek külön színes kép, polarizációval szétválasztva – ma is a 3D mozi alapja. A különbség csak annyi, hogy a digitális korszak megszüntette a filmek fizikai szinkronizálásának rémálmát, és olcsóvá, tömegessé tette azt, ami 1940-ben még túl drága, túl bonyolult és túl korai volt.

Összegzés: A sztereó-2×35 ЦКС-1 az egyik legjobb példája annak, amikor a technika megelőzte a korát. Ugyanazt az élményt célozta, amit ma a digitális 3D nyújt – csak hetven évvel korábban.

A 3D és színes mozi idővonala.

1935–36 – Amerikában a Technicolor 3-strip (háromszínű) rendszer általánossá válik (Disney: The Band Concert, 1935). 3D még nincs.

1940 (SZU) – Kifejlesztik a sztereó-2×35 ЦКС-1 rendszert. Két háromszínű kamera → 6 filmtekercs → színes festékátviteli másolat → két projektor polarizációval. Kísérleti vetítések Moszkvában (Выходной день в Москве és színes etűdök). Ez a világ egyik legelső valódi színes 3D rendszere.

1952 (USA) – Elindul az első nagy 3D-láz Hollywoodban: Bwana Devil (Natural Vision 3D, fekete-fehér vagy színes nyersanyagon). Két projektor szinkronizálva, polarizált vetítés. A technika hasonló a szovjet 1940-eshez, de ipari szinten kerül mozikba.

1969 (Kanada, USA) – Megjelenik az IMAX formátum, később 3D változata is (nagyvásznú, polarizált vetítéssel).

1980-as évek – Második 3D hullám: anaglif (piros-kék szemüveg) + polarizált vetítések. A színek gyengébbek, sok a technikai korlát.

2005 – Elindul a digitális 3D korszak: RealD technológia. Egy projektor, időosztott körkörös polarizáció, olcsó szemüvegek. Ez egyszerűbbé és olcsóbbá tette a 3D vetítést, világszerte elterjedt.

2009 – Az Avatar bemutatója (James Cameron). A digitális 3D filmforgatás és vetítés csúcsa, globális szenzáció. A mozik nagy része ekkorra felszerelték RealD vagy IMAX 3D vetítéssel.

2020-as évek – A 3D népszerűsége csökken, de az IMAX 3D és egyes prémium vetítések megmaradnak.

A technológiai alapelv ugyanaz, mint a szovjet sztereo-2×35 ЦКС-1-ben: bal/jobb kép + polarizáció + speciális vászon.”

Amikor véget ért a háború Európában, a győztes csapatok képviselői Berlinben összegyűltek egy vetítésre, amelyen bemutatták a harcokról készült legfontosabb dokumentumokat. A nyugati szövetségesek csodálkoztak, hogy a szovjetek Berlin ostromáról színes filmeket is vetítenek. Ezek biztosan nem a Technicolorhoz hasonló módszerrel készültek, mert az ahhoz való kamerával aligha lehetett a fronton önfeledten mozogni. Az egyszalagos színes mozgófilm már másik történet, ami szintén nagyon izgalmas technikai, tartalmi, kereskedelmi, esztétikai és még politikai szempontokból is egyaránt.