Ugyanis mindegyik győztes hatalom úgy gondolta, hogy amit a legyőzöttek területén talál, az az övé. S mert a német ipar igencsak fejlett volt, nem volt nehéz sok mindent találni; értékes dolgok kényszerített lomizása folyt. Például a berlini Ufa raktáraiban egy csomó Agfacolor Neu és Agfacolor negatív-pozitív nyersanyagot, Wolfenben pedig egy teljes mozifilm gyártó üzemet. Az utóbbiból lett az ORWO, de ne szaladjunk előre! A szövetségesek által létrehozott ún. Szövetségi tanács (Kontrollrat) 1945. évi 9. számú határozata kimondta, hogy az I.G. Farbent fel kell számolni, a vagyonát, eszközeit szét kell osztani. A folyamat kínkeservesen ment végbe, csak 2012-ben fejeződött be. Az I.G. Farben egyes vezetőivel szemben büntetőeljárást is kezdeményeztek, és tárgyalásokat is tartottak. Az Agfa egykori vezérigazga tóját fölmentették a vádak alól, de a bűnösnek tartottak is megúszták néhány év börtönnel, aminek jelentős részét nem kellett letölteniük.

A következő rajz azt mutatja, melyek voltak azok a főbb szereplők (tehát közel sem az összes), amelyek valamilyen módon táplálkoztak az Agfacolor örökségéből.

A legfontosabb közülük a Kodak Eastmancolor negatív-pozitív film, ami végül kiszorította a Technicolort, mégsem ezzel kezdem, hanem azzal, ami magyar szempontból érdekes. Ez pedig a Gevaert Gevacolor típusú filmje.

A Gevaert céget a 22 éves Lieven Gevaert alapította 1894-ben, Antwerpentben.

Egyes források szerint az Agfa Neu kidolgozása Lieven ötletén alapult, de erre nincs bizonyíték. A Gevaert számára a 2. világháború utáni időszak nagyon kedvező volt, mivel bár a gyárait 1943-ban bombázták a szövetségesek, sokkal kevésbé sérültek, mint fő európai versenytársaik, különösen az Agfa jelentős létesítményei. Ez a viszonylagos érintetlenség tette lehetővé a Gevacolor gyors piacra dobását. 1947-ben kezdték árusítani a Gevacolor fordítós filmet, ami teljes egészében az Agfacolor Neu másolata volt. A film nemcsak mozifilm formátumban, hanem fényképezőgépbe tölthető diafilmként is kapható volt, s ehhez rajzos előhívó használati utasítást mellékeltek, amiből kiderült, hogy a Gevacolor valóban hajaz az Agfacolor Neu-ra.

A Gevacolort már a bevezetéskor is nyíltan az Agfacolor „leányvállalataként” (an affiliate of Agfacolor) tartották számon, és a német filmgyártásban használt Gevacolor termékeken diszkrét jogi nyilatkozat szerepelt: „Gevacolor nach Agfa und Gevaert Patenten”. Ez a kényszerű technológiai adaptáció, amely a piaci sebességet fontosabbnak tartotta az alapos, hosszú távú kutatás-fejlesztésnél, a háború utáni piaci űr logikus következménye volt. Azonban ez a gyorsaság komoly kompromisszumokkal járt a termékek stabilitását illetően. A filmes archívumokban és gyűjteményekben a leginkább kritikus hiányosság a sötét fakulás (dark fading stability) volt, vagyis a festékanyagok lebomlása szobahőmérsékleten, tárolás közben. A Gevacolornak a háború utáni minőségi hiányosságai az Agfacolor Neu technológia gyors adaptálásából származnak. Az adaptáció forrása a szövetségesek által zsákmányolt és nyilvánosságra hozott német technikai információk voltak, amelyek olyan kémiai formulát rögzítettek, amelyet a Harmadik Birodalomban a háborús alapanyaghiányok és a kutatás-fejlesztési korlátok súlya alatt dolgoztak ki. A Gevaert által átvett színes festékképző anyagokat még nem hegyezték ki a hosszú távú archív stabilitásra, ami szükségszerűen a termék minőségromlásához vezetett.

1949-ben jelent meg a Gevacolor negatív-pozitív film.

Ez az Agfacolor negatív-pozitív technológián alapult, s már alkalmas lett volna mozifilmek sokszorosítására, ha nem lett volna ez is iszonyatosan instabil. Az egyik legismertebb Gevacolor film a Kékszakállú volt 1951-ben.

Az alábbi fotón az első, teljes egészében színes magyar játékfilm, a Ludas Matyi forgatásának legfontosabb helyszínét, a dabasi Halász Móricz-kúriát láthatod.

A filmet 1949-ben kezdték forgatni az NDK-ból kapott Gevacolor negatívra, amely akkor még kísérleti nyersanyagnak számított. Az anyag öntése, fény- és színérzékenyége nagyon ingadozó volt. A Gevacolor tulajdonságaival akkoriban még a gyártó sem volt tisztában. A film elkészítésének teljes költsége 2 400 662 forint volt, ami jelenlegi árfolyamon meg sem becsülhető, akkora lóvé volt abban az időben – 1 kg marhahús 8 Ft 40 fillérbe került –, de a pénz ennél a filmnél nem számított. Csak hiszed. Szigorú pénzügyi ellenőrzés volt.

A Gevaert három hónap garanciát adott a fotografálásra, vagyis ennyi időn belül lehetett volna reklamálni, ha a nyersanyagban hibát észlelnek. A negatív színtartóságára egy év garancia volt. Ez azt jelentette, hogy már az első év után sem lehetett a filmet sokszorosítani, mert a színei kifakultak. A film előhívásakor a színhelyesség korrigálásához a Gevaert hatvanféle szűrőt ajánlott. Az előhíváshoz az Agfacolor vegyszereit használták fel. A hazai technológiát Dobrányi Géza dolgozta ki, aki nemcsak vegyészmérnök, fotokémikus, hanem színes amatőr fotós is volt. A tapasztalataira azért volt szükség, mert a régi, nem-vegyész múltú szakemberek a szigorú kémiai paraméterek betartásának módját már nem tudták megoldani. A Ludas Matyi elkészülése után Dobrányi kísérleti műhelyt hozott létre Budapesten a Gyarmat utcai filmlaborban, megteremtvén a magyar színestechnika alapjait. Sokadszor hívom föl a figyelmedet arra, hogy nemcsak egyes focisták és celebek, hanem kiváló mérnökök és tudósok is öregbítették hazánk hírét.

Egy korabeli francia újságcikk a már kész film kapcsán a Gevacolort reklámozta.

A filmnek hazánkban is óriási sikere volt; meghaladta az ötmilliót a mozilátogatók száma.

A film színes restaurálása 2004-ben fejeződött be, a szakemberek nagyon büszkék voltak rá – joggal.

Ma már tudjuk, hogy minden lelkesedés, szakmai tudás mellett a lassanként negyedszázaddal ezelőtti eredmény nem lett – nem lehetett – tökéletes; pl. a digitális szkennelés felbontása csak 2K volt.

Ezért a közeljövőben a Ludas Matyit ismét fel fogják újítani, a lehető legmodernebb technológiával. Ez a jelenség egy nagyon fontos szakmai követelményre figyelmeztet. Arra, hogy a digitális feldolgozás nem teszi feleslegessé az eredeti felvételek megőrzését. Semmit nem szabad(na) kidobni helyhiányra hivatkozva – legyen az film, hangfelvétel, bármi –, mert mindig jöhet egy újabb, tökéletesebb technológia. Sőt, az eredeti forrásokat a lehető leggondosabban kell tárolni.

Gevacolorra készült egyébként két további magyar film, a Civil a pályán és a Különös házasság; a külföldiek közül pedig az egyik leghíresebb az 1954-es Monte-Cristo grófja.

A Gevaert 1955-ig gyártotta Agfacolor technológiájú filmjeit.

A szovjet Szovkolor azonban a rendszerváltásig sem szakított az Agfacolor örökségével, hiszen a Németországból annak idején elvitt berendezésekre és technológiákra alapította a gyárait: Kazany városában a Тасма-t, az ukrajnai Preszlavban a vegyi üzemet, valamint a szintén ukrajnai Sotszka városában levő Свема-t.

A Szovkolor sajnos minden olyan nyavalyától szenvedett, ami az Agfacolor negatív-pozitívra jellemző volt. A Szovkolor jellegzetesen kékhiányos, szépia tónusú, valamint matt akváriumzöld színvilága, megfejelve az irreálisan intenzív vörösekkel olykor eléggé kiábrándító, nyomasztó.

Már 1945-ben öt dokumentumfilmet forgattak Agfacolor negatív-pozitív eljárással. Az első a Győzelmi felvonulás volt.

Ezt az Össz-szövetségi sportolók felvonulása követte.

Utána a Berlini konferencia jött.

A másik kettőről nincs videó. Ugyanebben az évben kezdték ismét készíteni a szovjet színes animációs filmeket. Az első ilyen, a „Teremok” 1945 szeptemberében került a mozikba.

1946-ban „A kővirág” című mesefilm elnyerte a cannes-i filmfesztiválon a legjobb színes filmnek járó nagydíjat.

1947. március 22-én mutatták az első egész estés szovjet színes animációs filmet, „A kis púpos ló” címűt.

1947-es „A Szovjetunió színekben” című propagandafilm is. Ha jártál a rendszerváltás előtt ebben az országban, évszámtól függetlenül ismerősek lehetnek a képek.

1954-ben fejezte be a Lenfilm Rahmanyinov „Aleko” című operájának forgatását. A Lenfilm már a háború előtt is készített sztereó filmet (lásd a sorozat 514. részét). Eredetileg az Aleko is az volt.

A játékfilmek közül az egyik legmonumentálisabb és a sematizmus mintapéldánya a kétrészes „Berlin eleste”. Előbb csak egy kis részletet mutatok belőle, aztán megint csak a saját felelősségedre nézd meg a teljes mozit! Nem menti ezt a filmet, hogy USA-beli társai sem voltak művészileg különbek, csak a színviláguk volt csábítóbb.

Érdekességképpen említem meg, hogy Szovkolorra forgatták a Föltámadott a tenger című magyar filmet is – ami legalább olyan gyengécske és sematikus volt, mint példaképe, a Berlin eleste.

A teljes filmet az alábbi linkre kattintva nézheted meg, s noha orosz oldalon van, a nyelve az eredeti magyar.

https://m.ok.ru/video/1159313427139

Lehet, hogy van olyan katalógus, amelyik tartalmazza a néhai Szovjetunió összes stúdiójában készült Szovkolor filmet, de most csak néhányat sorolok föl: Vezeklés; A kívánság fája; Elfelejtett ősök árnyai; Etűdök gépzongorára; Háború és béke; Csajkovszkij; Ragyogj, ragyogj, csillagom; Elmentem a nap után; Csendesek a hajnalok; Áfonya, a vagány; Moszkva nem hisz a könnyeknek; No megállj csak! sorozat – és az egyik kedvencem, a Stanislaw Lem Solaris című regénye alapján készült Солярис. Ez utóbbi film arra is példa, hogy a Szovkolor fáradt, őszies színvilágát hogyan tudta egy zseni, Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij a mondandó kifejezéséhez a lehető legjobban használni.

Hogy a dolog még érdekesebb legyen, a film egyes részei egyszínű kéknek látszanak az eredeti színes mozi változaton. A film operatőre, Vagyim Ivanovics Juszov elmondása szerint ezeket a részeket fekete-fehér filmre forgatták, és a színes negatívra történt átíráskor lett kékes. A DVD és Blu-ray kiadásokon visszavarázsolták fekete-fehérre.

Érdemes ezt összevetni a 2002-es amerikai Solarissal, amit Steven Soderbergh rendezett.

Ez utóbbi kékes színvilága nem a nyersanyag sajátossága, hanem tudatos döntés.

S hogy melyiket érdemes inkább megnézni? Az 1972-est lehetőleg minél nagyobb képernyőn, és nem elég egyszer. A 2002-es kisebb megjelenítőn is megél, és egyszeri nézésre megérthető. Az egyik filozofikusabb, a másik romantikusabb. Az egyikhez kell némi filmesztétikai ismeret, a másikhoz inkább az effektek és a didaktikusabb filmnyelv kedvelése.

De bármelyiket is választod, sőt, akár mindkettőt, javaslom, hogy olvasd el a könyvet!