Addig azonban még sok minden történhet. Van egy jelenet az „Egy csepp méz”-ben, amikor Geoffrey egy plakátszerű képet csinál Jo-ról. Jo modellkedik, azt játssza, hogy ő úgy modell, ahogy azt az igazi modellektől láthatta. Úgy pózol. Ez a film egyik legvidámabb része. És amikor Geoffrey elmegy, a fiú leveszi ezt a képet a falról, elviszi magával. Csak a csupasz, málló fal marad, az üresség. Az az üresség, ami a brit Új hullám, az Angry Young Men, a Free Cinema és a Woodfall Film Productions legfőbb problémája. Amikor Jo meglátja, hogy eltűnt a kép, egyből leesik neki, hogy Geoffrey végleg elment, és nem megy utána. Mert a játék nem ismételhető meg, így az emléke sem kell. Funkciótlanná vált.

Az a kép nem egyszerűen Jo képe, hanem egy közösen létrehozott pillanat tárgya. Nem Jo „valódi” lényege van rajta, hanem egy játékhelyzet lenyomata: Geoffrey nézi Jo-t, Jo pedig beleáll abba, hogy nézhető legyen. Vagyis a kép kettőjük viszonyának egyik formája. Nem önálló tárgy, hanem kapcsolatdarab. Ezért olyan vidám az a jelenet. Nem azért, mert pusztán kedves vagy könnyed, hanem mert egy pillanatra úgy látszik, hogy lehet formát adni ennek a kusza életnek. Jo nem egyszerűen van, hanem szereppé válik, képpé válik, valakivé válik a másik tekintetében. És ráadásul tudatosan játszik rá: nem „őszinte” spontán jelenlét ez, hanem utánzott modellkedés, szerepjáték, önbemutatás. De éppen ettől szép. Mert a film emberképéhez illően itt is az történik, hogy az ember egy kicsit eljátssza önmagát, és ebben a játékban mégis van igazság.

Amikor Geoffrey leveszi, majd elviszi a képet, akkor nem egyszerűen egy tárgyat visz el, hanem visszavonja a tekintetét. Mintha azt mondaná: azt a Jo-t, akit én ott létrehoztam veled együtt, most magammal viszem. Neked nem marad meg. Ezért olyan brutálisan csupasz a fal. Nemcsak a kép hiányzik, hanem az a viszonyforma tűnik el, amelyben a fal egy ideig nem fal volt, hanem háttér. Jo ebből rögtön megérti, hogy Geoffrey végleg elment. Nem azért, mert a kép „fontos tárgy” volt, hanem mert a levétele azt jelzi, hogy a közös játék vissza lett vonva a világból. A helye ott marad a falon, mint egy negatív lenyomat. Nem emlék marad, hanem hiány.

Ezért a csupasz, málló fal sokkal őszintébb, mint maga a kép volna. A fal visszaveszi a maga nyers valóságát, és ezzel kimondja, hogy a stilizáció véget ért. Nincs több modellkedés, nincs több játékos tekintet, nincs több átmeneti formaadás. Marad a helyzet. Nem arról van szó, hogy Jo közömbös az emlék iránt, hanem arról, hogy túl pontosan érzi, mi az emlék természete. Nem relikviát veszített el, hanem egy egyszeri közös szerepjáték terét. Azt pedig nem lehet se megőrizni, se megismételni.

Ezért olyan megrendítő a jelenet. A veszteség nem hangos, nem melodramatikus. Csak a fal marad. És a fal igazat mond.

Arra kérlek, hogy a film utolsó, valamivel több mint hat percét nézd most meg úgy, hogy nagyon figyelsz a hangra, a kép és a hang kapcsolatára! Érdemes akár többször is megnézned, mert szinte mindent fölfedezhetsz benne, amiről eddig szó volt. Mivel most nem élvezkedni fogsz, javaslom, hogy kicsit vedd nagyobbra a hangerőt! Ne üvöltesd, csak fontos, hogy mindent hallj!

Geoffrey leveszi a képet a falról. Először csak Helen lépéseit és Geoffrey mozdulatait hallhatod, lényegében csönd, feszült csönd van az első 50 másodpercben. Aztán Geoffrey szól Helenhez, de Helen nem reagál. Majd Helen beszél Geoffrey-hez, aki szintén nem szól Helenhez. 1 perc 30 mp-nél jelenetváltás, egyszerre szólal meg Jo és egy halk muzsika. Helen és Jo párbeszédbe elegyedik. A zene egyre hangosabbá válik. Az újabb vágás után a gyerekek ünneplése, mondókája és az ezzel járó környezeti zörejek hangzanak. Itt kezdetben nincs zene. Geoffrey lelkesedik, bíztatja a gyerekeket, akik ügyet se vetnek rá. Miután a lépcsőkön lebotorkál Helen, Geoffrey elrejtőzik, és egy éles vágással az udvarról Jo szobájába kerülsz. A hangos gyerekzsivaj tompa, kis külső zajjá szelídül. Jo lépései, a filmben immár harmadszor is ugyanúgy csipogó papagáj hangosabb, mint a gyerekzsivaj. Jo meglátja az üres falat, elkiáltja magát, elolvassa Geoffrey levelét, önmagának még elmondja, hogy Geoffrey pojáca, majd elindul az udvarra a lépcsőkön. Ezzel egyidejűleg ismét megszólal a zene, Helen még mond egy mondatot. Majd fölcsendül a főcím muzsikája, és egy petárda durranása után már ez tölt be mindent hangilag.

Tehát ugyanaz a zene szól, mint a film elején, pontosan ugyanaz, ugyanolyan hangszerelésben és ugyanolyan dinamikával szól. De nem ugyanazt halljuk. Már nem csupán gyerekkórus, nem gúnyos rezek, hanem valami még csak nem is fájdalmasan együttérző, de szomorú, nem a filmre rátelepedő, nem útbaigazító, nem értékelő, hanem a történetből kilépő, azt lezáró kompozíció.

Igen. Az „Egy csepp méz”-nek pontosan ott és akkor van vége, ahol és amikor vége van.

Az a látásmód, ami az „Egy csepp méz” és a brit Új hullám szemléletmódja, művészi eszközrendszere, nem enged meg mást. Olyan társadalmi jelenséget ábrázol, ami nem csupán egyes emberek tragédiája. Jo, Geoffrey, Helen és Peter szeretetre vágyódik, szeretni akar, szerethető szeretne lenni. De egyikük sem szerethető, egyikük sem hagyja magát szeretni, egyiküket sem úgy szeretik, ahogy ők szeretnék, és egyikük sem tud – nem tudhat – jól szeretni. A szeretetnek ugyanis nem az a lényege, hogy együtt könnyebb, hogy hasznosak vagyunk egymás számára, a szeretet nem kormányos. A szeretetnek és különösen a szerelemnek az a lényege, hogy együtt lenni jó. Nagyon jó.

Az „Egy csepp méz” szereplői azonban válsághelyzetben vannak, és a saját válsághelyzetüket kölcsönösen a másik ember válsághelyzetének megoldásán keresztül akarják megoldani. Ezt hiszik szeretetnek, erre használják egymást, ezért kapaszkodnak egymásba, ám ehhez a társadalomtól, ami sem az egyéni, sem a társadalmi válságkezelést nem támogatja, hiszen annak eredményessége kétséges, nem hatékony, nem kifizetődő és legtöbbször hosszú ideig tart, semmiféle segítséget nem kapnak. Ezért nem előrefelé, hanem visszafelé, a megszokott válsághelyzetükbe csöppennek vissza, amelynek a szabályait jól ismerik.

Ám nemcsak ennek a filmnek van vége. A brit Új hullám, az Angry Young Men, a Free Cinema és maga a Woodfall Film Productions ezen irányzata néhány éven belül kifulladt. A peremre szorult rétegek számára ugyanis megoldás kellett volna, akik pedig jól érezték magukat, elfordultak az egyre inkább hollywoodi befolyás alá került brit filmipar felé. Az „Egy csepp méz” különösen kínos. Ugyanis a négy főszereplő egyike sem a munkásosztályhoz tartozott, azt bizonyítva, hogy a tőkés társadalom nemcsak formális osztályhelyzetük, hanem a tényleges pozíciójuk szerinti helyzetük miatt sincs tekintettel senkire. Így aztán az „Egy csepp méz” azok közé a remekművek közé tartozik, amelyek, bár a brit, mi több, a világ kulturális örökségének részei, nagyon ritkán, inkább évfordulók alkalmával egyszer-egyszer láthatók.

Ezért is volt számomra különleges élmény, hogy 2026. március 20-án este elvileg 20 óra 30 perckor a Puskin mozi a Brit Filmnapok keretén belül levetítette az „Egy csepp méz”-et angol nyelven, magyar felirattal, 35 mm-es analóg kópiáról.

Az alábbi videó Budapest legszebb moziját mutatja be.

De vajon ugyanazt a filmet láttuk-e, mint ami 1961-ben került a mozikba? És én magam azt a filmet láttam-e, amelyet legutóbb – akkor egyébként negyedszer – 1977-ben néztem meg igazi moziban az akkori reménytelen szerelmemmel?

Mint azt a sorozatban már többször említett Rácsik Dezső virtuális mozigépész barátomtól megtudtam, ebben a gyönyörű és nagyon kényelmes moziban – ahol akkor is látod a teljes képet, ha előtted egy kétméteres csaj ül felhőkarcolóként tornyosuló parókával –, 2 db, kb. 50 esztendős, csehszlovák Meopta 5X-B vetítőgéppel dolgoznak.

Ennek a gépnek a fényforrása Xenon lámpa. 1961-ben még nem ilyet használtak, hanem ívszén pálcát. A vetítőgép lámpaházában két, egymással szembeállított szénelektróda (egy pozitív és egy negatív pálca) között elektromos ívkisülés jött létre. Ez az ívfény szolgáltatta a rendkívül intenzív, fehér fényt. Színhőmérséklete közelebb állt a nap fényéhez, melegebb volt, mint a xenoné, ezért az öreg róka mozigépészek jobban szerették, noha a kezelése macerásabb volt.

A Puskin mozi egykori hangrendszere is elektroncsöves erősítőket tartalmazott, és a maiaktól nagyon eltérő hangsugárzókat. Ezek hangvisszaadása egészen más jellegű volt, mint amit ma használnak a Puskinban vagy szinte bárhol a világon. A régi hangrendszerek intenzíven vágták a magasakat (lásd a sorozat 351. részét), ami azért volt fontos, mert a változó területű fényhang a szaporább frekvenciákon jellegzetes fémhangon torzított. Ha észrevetted, az „Egy csepp méz” vége főcímén az RCA Sound Recording logot is láthattad, ez a bilateriális változó területű fényhangot jelöli (lásd a sorozat 524. részét), és alátámasztja, hogy a film készítői Westrex/RCA eszközöket használtak.

Az tehát biztos, hogy az eredetitől eltérő lehetett a hang, de ez olyan adottság, amivel meg kellett békülni egy bizonyos határig. Sokkal nagyobb gond – de ez ismét csak az idő átka –, hogy a sok korabeli vetítés miatt az analóg filmek karcosak, mintha eső esne. Ez nem azonos a film szemcsézettségével, és mivel a hang is a kép mellett van, a hang recseghet-ropoghat.

Két vetítőgépre azért van szükség, mert régebben a játékfilmek csak több orsón fértek el. Ha az egyik tekercs véget ért, át kellett váltani a másikra, lehetőleg úgy, hogy azt a néző ne vegye észre. Ezért a filmtekercs utolsó kockáin, de még a váltás előtt kis jelek, köröcskék figyelmeztették a gépészt, hogy be kell indítani a másik gép motorját, és nemsokára a vetítést is. Ha nem időben van a váltás, és a végére érő film kifut, a néző vakító fehéret lát a vásznon. A modernebb gépek félautomaták vagy teljesen automaták voltak, és a filmre ragasztott fóliák segítségével történt a váltás. Amennyiben ez nem sikerült, annak nemcsak emberi hiba lehetett az oka. A váltás pontossága sok mindentől függ. Függ az induló gépen a megfelelő starthelyre állástól, függ a gépben lévő olaj sűrűségétől. Nem mindegy, hova kerülnek a filmen a váltófóliák: a gépész a saját mozija fóliájára vált-e, vagy egy másik moziban felragasztott fóliára bízza-e a váltást, ugyanis a vetítőgép típusa is meghatározza a fólia helyét.

A Brit Filmnapok szervezői viszonylag sok helyen, de fura módon harangozták be az „Egy csepp méz”-t.

A hirdetés bal oldalán ugyanis nem a 35 mm-es film, hanem a 2016-ban készült Criterion Blu-ray plakátja szerepelt. Viszont nagyon megható volt az Egyesült Királyság magyarországi nagykövetének, Justin McKenzie Smithnek magyarul elmondott ajánlása.

Tehát van kettőnkben valami közös: egyik kedvence neki is az „Egy csepp méz”. Igaz, nekem nem az egyik, hanem „a” kedvencem.

A film vetítése nem este fél kilenckor, hanem legalább negyedórával későbbre csúszott, mert az úri közönség kegyeskedett az előtérben tartózkodni. A színházban, koncerten megszoktuk, hogy későbbi a kezdés. Az „Egy csepp méz” 106 perc, majdnem két óra. Ha a vetítés 20:30-kor indul, akkor a messziről érkező néző ezt veszi alapul. A kisebbik lányomnak futnia kellett, hogy elérje az utolsó buszt, ha pedig nekem még aznap vissza kellett volna vonatoznom a kisvárosomba, akkor vagy fizethettem volna egy drága szállodát az utolsó pillanatban, vagy aludhattam volna egy általam kiválasztott híd alatt.

Ami a nézőszámot illeti, az első néhány sor kivételével telt ház volt. Meglepett, hogy legfeljebb néhány nyugdíjas nosztalgiázhatott; a többség talán életében nem látott még celluloid filmszalagot. Érzésem szerint ezek a fiatalok részben brit vendégek, részben — és ez a fontosabb — fiatal filmesek, egyetemisták lehettek: láthatóan csoportokba verődve érkeztek, ismerték egymást, az átlagéletkor 30 év körül lehetett.

A vetítés kezdete előtt az egyik szervező elnézést kért a magyar feliratos kópia silány minőségéért, és valóban, sokszor égszakadás rongálta a látványt.

Ennek következtében sem az emulzió szemcsés anyagszerűsége nem látszott, sem a fekete-fehér film árnyalati finomságai nem érvényesültek, mintha egy kezdeti némafilm nyersanyagra forgattak volna rossz világítással, s nem a hatvanas évek legkorszerűbb alapanyagára.

Sajnos, a kópiából hiányzott a sorozat előző részében elemzett csillagos égbolt átmenet, és az egyik váltás sem sikerült. Éppen az, amikor Jo az egyik sírhoz vágja a műbabát, de ahelyett, hogy Geoffry összeszedte volna, csak fehér vásznat láttunk.

A párbeszédeket a magyar változat korabeli készítői nagyon szerényen fordították, de szerencsére csekély angol tudás nélkül is érthetők voltak.

A hang bömbölt. Nem hiszem, hogy az ifjú nézősereg siket lett volna, de míg régebben gyakran már az első sorokban is halknak tűnt a beszéd, az utóbbi évtizedekben a filmek vetítése üvöltésre van beállítva. A hangminőség változó volt. Nem is annyira a recsegés-ropogás zavart, hanem az a fémes hang, ami a változó területű fényhang jellegzetessége, ha a modern hangrendszer nem vágja a magasakat. De az is észrevehető volt, hogy néhány keverési/úsztatási hibát a digitalizált Criterion Blu ray-n kijavítottak, szebbé varázsolták a filmet, mint amilyen eredetileg lehetett. Kicsit belenyúlhattak ott is, ahol a hangmérnök lemezes zengetőt (lásd a sorozat 12. részét) használhatott, mert az EMT 140 típus hangját nem lehetett nem felismerni. Persze, most a már említett magasvágás megszelídítő hatásának hiánya miatt bukott le nagy valószínűséggel.

A szem tehát valami olyasmit kapott, ami talán közelebb állhatott a korabelihez, a fül viszont már egy más korszak technikai paramétereit, ízlését.

Az „Egy csepp méz” azonban nagyon erős alkotás. Minden kopás, minden vetítési baki ellenére a nézősereg nevetett a poénokon és a drámaibb részeknél vágni lehetett a sűrű nézőtéri csöndet. Amikor pedig kigyulladtak a nézőtéri lámpák, mindenki tapsolt.

Érdekelt volna, ha valahol megjelenik egy mai új néző véleménye. Az volna a kultúra normális állapota. De vélemény sincs, csak előre gyártott lihegés meg utólagos önfényezés. Amíg el kell adni az eseményt, addig harsog a gépezet: program, poszt, ajánló, lelkesítő szöveg, brit sokszínűség, ünnep, csoda, tessék jönni. Aztán a film lemegy, a lámpa kigyullad, a tenyerek összecsattannak, és a nyilvános tér úgy fordul el az egésztől, mintha valami kellemetlen kötelességen esett volna túl. Ez ma nálunk a kulturális jelenlét egyik bevett formája: a meghirdetett esemény fontosabb, mint a megtörtént esemény. És ez nem csupán az „Egy csepp méz”, hanem az egész Brit Filmnapok jellemzője volt.

Valami megint véget ért.