A „Persona” arra hív: gyere hozzá a pokolba! Mielőtt azonban elindulnál az én kíséretemmel, számíts arra, hogy 11+1 alkalommal egy kényszerű technikai akadályt kell leküzdened. A Youtube ugyanis a teljes filmet nem tiltja le, viszont egyes részleteit azonnal, így a Videára tettem föl a pokol egyes bugyrait. Ha tehát egy link úgy kezdődik, hogy https://videa.hu/videok/film-animacio/, kattints rá! Új ablakban fog megnyílni a részlet, a következő fenyegetéssel:

 Rossz esetben még reklám is lesz; mindennek ára van.

A „Persona” nem kegyelmez, rögtön, a film elején bemutatja, milyen a pokol. Nem demózik szelíden.

https://videa.hu/videok/film-animacio/nyitokollazs-H7pqmzLlnharBnM1

A „Persona” hangosfilm, még a kép megjelenése előtt szirénázáshoz hasonló zene szólal meg, majd működni kezd a vetítéshez fényt adó két ívszénpálca. Ennek is van hangja. A vetítőgép belseje a pokol kapuja. Látod a gép képkapujában a montázst, majd azt is, hogyan továbbítja a filmet a vetítőgép, a szerkezet kerregése összekeveredik a „Persona” zenéjével, amit néhol az éppen vetített filmdarabka hangja vált föl. A montázsnak van három kockája, amit tönkretettek a „Persona” USA-beli és brit forgalmazásakor. Nem vágták ki, mert akkor a hang sérült volna, hanem nézhetetlenné roncsolták, mert szemérmesek.

A vetítőgépen keresztül már a filmben vagy. De mi ez? Horrorfilm?

Nem tévedsz nagyon. A leszögezett kéz valóban horrorszerű; a film forgatókönyv írója és rendezője gyakran él a tömegfilmek eszközeivel. A következő jelenet egy halottasházba visz. Itt is eléggé hátborzongató hang szól – vízcseppek monoton csöpögése, telefonhang, majd zene. Ám a hullák között van egy kisfiú, aki nem halt meg. Felül, olvasni kezd, majd egy áttetsző fehér valamin tapogat.

Nagy, néma női arcot látsz. Pontosabban egymás után kettőt, amit a gyerek nem tud megérinteni. Helyben vagyunk. Jöhet a főcím.

A főcímből sem derül ki, hogy a „Persona” cím mire utal. A szó az ókori görög πρόσωπο (prosopon) kifejezésből származik, amelynek eredeti jelentése „maszk”, „álarc” vagy „szerep”. Ebből fejlődött ki a latin persona szó, amely a színházi szerepek jelöléséből a mai „személy” vagy „személyiség” jelentésünkhöz vezetett. Ugyanakkor az ún. „Hüposztatikus egység” szerint a persona az a személy, akit Jézus Krisztusként emlegetünk, s benne az isteni és az emberi természet az örök Fiú, az Ige egyetlen személyében egyesül.

Krisztus teljesen isten és teljesen ember, de nem két személy. Emberi természete valóságos és teljes, de nem önálló emberi személyben áll fenn; ez nem az emberség hiányosságát jelenti, hanem azt, hogy az emberi természet személyes alanya maga az örök Ige. Ezért ugyanarról az egy Krisztusról lehet isteni és emberi sajátságokat állítani: az Isten Fia emberi természete szerint született, szenvedett és halt meg, miközben istensége szerint örökkévaló és egylényegű az Atyával.

S itt be is fejezem a mitológiai-misztikus utalásokat, hiszen éppen azt akarom bizonyítani, hogy a „Persona” pokla nagyon is evilági.

A főcím után Alma nővért egy kórház pszichiátriai osztályának vezetője, a doktornő tájékoztatja.

Alma mosolygós, kötelességtudó, a helyzetével elégedett fiatal, 25 éves nő. Menyasszony, szereti a vőlegényét, Karlt. Karlt sosem fogod látni, a film végéig nem találkozik Almával, ami különös. Alma tervezi, hogy összeházasodnak, gyerekeik lesznek, és ez így van rendjén, bár vannak nehézségei. Nincs rajta gondolkodni való. Hatalmas biztonság.

A doktornő az intézmény, a hatalom, a társadalom elvárásait és megoldási módjait képviseli. Elmondja Almának, hogy Elisabeth Vogler színésznő egy színházi előadás során egyszer csak elhallgatott, az osztályon három hónapja fekszik szótlanul, semmilyen szervi vagy elmeállapoti rendellenességet nem diagnosztizáltak.

Alma feladata, hogy ápolja őt. Alma bemegy Elisabethez, bemutatkozik, bekapcsolja a rádiót, de a megtalált színházi közvetítésen Elisabeth csak nevet, ezért Alma zenét keres neki, hogy el tudjon aludni.

https://videa.hu/videok/film-animacio/alomzene-8UMA85bC0k5ir2jq

A nóta Johann Sebastian Bach második E-dúr hegedűversenye allegro tételének részlete. A filmbeli előadásban meghallgathatod pl. a Spotify-n.

Amikor Alma már kiment a szobából, Elisabeth egy ideig mozdulatlanul, merev szemmel fekszik. Nem egyszerűen pihen vagy hallgatja Bachot, hanem a képe halotti képpé válik: arc, szem, test szinte élettelen.

Aztán ő maga emeli föl a kezét, és lezárja a saját szemét — mintha egyszerre lenne halott és a halottat elrendező túlélő. Nem Alma látja így őt, tehát nem ápolói tekintet, nem külső diagnózis. Elisabeth saját gesztusa. Önmagán hajt végre egy halotti rítust. A kép nagyon lassan sötétedik el. Nem hirtelen vágás, nem egyszerű jelenetlezárás, hanem mintha maga az élet fénye húzódna ki a képből. A muzsika tehát nem „megnyugtatja” Elisabethet, hanem inkább átviszi egy halálközeli, önlezáró állapotba.

Elisabeth némasága nem üresség, hanem aktív cselekvés. Nem meghal, hanem eljátssza, kipróbálja a halált. Nem dönthető el, hogy ez szenvedés, színészi gesztus, önbüntetés, társadalomból való kivonulás vagy mindez egyszerre. Elisabeth nem önmagára mond nemet, hanem a társadalomra. Ha a beszéd a társadalmi jelenlét egyik alapja, akkor a némaság után jön a szem lezárása — a látott világ megtagadása is. Legalábbis egy időre.

Ugyanakkor Elisabeth érző lény, ha senki nem látja. Például amikor a tévében a vietnami háború ellen önmaga felgyújtásával tiltakozó szerzetest látja. Elisabeth megrémül az öngyilkosságtól. És csak egy apró észrevétel: a tévének nemcsak a képe a televízióé, hanem a hangja is tv-hang. Ez ritka.

https://videa.hu/videok/film-animacio/szerzetes-dsgP9c2BhPxSF7yH

Elisabeth levelet kap a férjétől, benne egy fénykép, amely a kisfiáról készült. Elisabeth kettétépi a képet.

A doktornő elmondja Elisabethnek, hogy szerinte mi a gond. Látszólag megértő. Világosan, érthetően beszél. Technikai és tartalmi értelemben is.

https://videa.hu/videok/film-animacio/doktorno-Mv2OgDAwZ6Afp8Bv

Az ajánlata – pontosabban, a parancsa – a szokásos hatalmi módszer. Ő és a klinika nem tudja szóra bírni Elisabethet. Lerázza a kényelmetlen helyzetet: egy szigetre küldi Elisabethet, és ami még kegyetlenebb: Almát is. Divatos szóval élve, nem oldja meg a problémát, hanem kiszervezi, hogy ne legyen szem előtt. Hogy ne neki kelljen foglalkoznia vele, hátha az idő majd segít. Pedig Alma már az elején elmondta, hogy a kórházi ápolásra sincs felkészülve.

Te még sosem ábrándoztál, hogy el kéne menni messzire, itt hagyva mindent és mindenkit, ahol nem kell szólni senkihez, ahol semmiféle felelősséged sincs, ahol azt csinálhatsz, amit akarsz, ahol nem terhel a múlt? Egy napra, egy hétre, egy hónapra… örökre. Gyerekkorodban nem akartál világgá menni? Gondold meg, hogy különösen milyen jó ez, ha nem neked kell főznöd, mosnod, takarítanod, legfeljebb hobbiból. Lesik minden óhajodat, tökéletesen gondoskodnak rólad. Te lennél a király, te irányítanál mindent. Cserébe a semmiért. Jól szórakozhatnál a másik kiszolgáltatottságán. Tök buli, nem?

Kezdetben nincs is semmi gond. Kirándulnak, horgásznak, gombát szednek. Alma odaadó gondoskodással ápolja Elisabethet. Némi testi kapcsolat is kialakul közöttük. Ahogy jó barátok is meg szokták ölelni egymást. Elisabeth még meg is masszírozza Alma vállát. Olvasnak, dúdolgatnak.

Alma egyre többet beszél, próbálja szóra bírni Elisabethet. De ő csak mosolyog vagy bólogat. Alma hálás, hogy végre valaki meghallgatja őt. Alma számára Elisabeth az első ember, aki figyel rá. Az ilyen, idegenek előtti kitárulkozás se ritka, biztosan tapasztaltad már, hogy ha két idegen pl. egy vonatfülkében van összezárva néhány órára, legalább az egyiknek megered a nyelve. „Olyan jó érzés beszélni. Olyan meleg, jóleső érzés.” – mondja Alma.

És Alma beszél, beszél, beszél és beszél. A következő jelenetsorban is beszél. Kétszer is fogod látni ugyanazt, de nem ugyanazt fogod hallani. Az egyik esetben svéd nyelven, a másikban magyarul. Kérlek, nagyon figyelj arra, amit hallasz. Pici, mégis jelentős hangbeli különbségek vannak, s nem csak amiatt, mert más a nyelv, más a színésznő. Biztos vagyok benne, hogy észre fogod venni az eltéréseket.

Tehát ez a svéd:

https://videa.hu/videok/film-animacio/strands-dNrwDQAOotgTulJc

Ez meg a magyar:

https://videa.hu/videok/film-animacio/strandm-9EIkcdkScjNU0Y5h

Van valami, ami mindkét változatban közös. Mégpedig az, hogy mindkét jelenetsor utószinkronos. A svéd azért, mert sem a film rendezőjének, Bergmannak, sem az Alma szerepét játszó Bibi Anderssonnak nem tetszett, ahogy a helyszínen Alma beszélt. Túl kislányos volt a hangja. Az utószinkron során Alma mélyebb hangon mondta el a szöveget. Nem elektronikus mélyemeléssel, hanem színészivel. Hozzáteszem, hogy egy erotikus jelenetet egy színésznek könnyebb ténylegesen eljátszania, mint úgy beszélni róla, hogy a néző-hallgató pontosan el tudja képzelni. Ez a hang, a beszéd csodája. A svéd utószinkront az is indokolhatta, hogy egészen más tucatnyi filmes stábtag előtt elmondani a szöveget, mint a stúdió intim csendjében.

S akkor jöjjenek a különbségek! A svéd változatban jól érthető a beszéd, de van a hangnak levegője. Nem a pofádba szól, hanem Elisabeth-hez. A magyar szinkron hangfekvése mélyebb, a beszéd nem Elisabeth-hez szól, hanem hozzád. „Kiszól” a filmből. Túl közeli lehetett a mikrofon, emiatt jól hallható a vese karakterisztikájú mikrofon közeltéri hatásából (lásd a sorozat 124. részét) származó mélyemelés. Levághatták volna ugyan a mélyet, de akkor meg fakó lett volna a hang. A svéd változatban akkor is van térérzet, amikor Alma nem beszél. A magyar szinkronban ilyenkor teljes csend van; valószínűleg betettek egy zajzárat (lásd a sorozat 45. részét).

Gondolkodtam, hogyan lehetne az állításaimat bizonyítani? És eszembe jutott, hogy létezik szonogram-analizátor (lásd a sorozat 73. részét), amely szonogramot állít elő. A szonogram az idő (vízszintes tengely), a frekvencia (függőleges tengely) és az amplitúdó (szín és világosság) függvényében mutatja a jeltartalmat. A becsületkasszás Reaperben is van ilyen; pontos elemzésre ugyan nem alkalmas, de a különbség jól látható.

Az első a svéd hang szonogramja. A zajszőnyeg egyenletes, a magas hangok tartományában van vágás, de mintha stabilabban megmaradt volna a szélessávú alapzaj vagy a restaurálás kevésbé nyírta volna ki a magasabb részeket. Itt is van mély bőven, de más az eloszlása.

A második a magyar. A zajszőnyeg szakadozott, ez a zajzárra utal. A beszédben pedig van erős mélyemelés, ezért olyan agresszívan piros helyenként a legalsó tartomány.

 A legfontosabb különbség nem az, hogy „melyik szebb”, hanem az, hogy a magyar sávban több a szakaszos, lyukas, szabdalt szakasz; a svéd sávban sokkal folyamatosabb a spektrális anyag; a magyar mintha jobban „telefonosodna” vagy legalábbis korlátozottabb sávszélességű lenne; a svédben erősebb az a filmhangos alapzaj, amit egy túltisztított változatból gyakran hiányolni szoktunk. Megvizsgáltam a két hangképet hangszín (spektrum) analizátorral is, a mélyek közötti különbséget szintén mutatta.

A magyar változatnál nem egyszerűen arról van szó, hogy „más a szinkronhang”, hanem arról, hogy más akusztikai helyzetbe kerül a beszélő. A közeltéri hatás miatt a mélyebb tartomány felduzzadt, a beszéd testközelibb, szájközelibb, zártabb lett.

És ettől dramaturgiailag tényleg elmozdult a jelenet. Mintha két különböző film hangja lenne. Ugyanis hangdramaturgiai értelemben tényleg majdnem az. Ugyanaz a kép, ugyanaz a szöveghelyzet, de a viszony megváltozott. Ennél a filmnél ez nem apróság, mert a film egyik központi kérdése éppen az, hogy ki kihez beszél, ki hallgat, ki használja a másikat tükörnek, edénynek, közönségnek vagy áldozatnak. Ha a szinkron hangja ezt a viszonyt átrendezi, akkor nemcsak technikai veszteség történik, hanem értelmezési elcsúszás is.

A szonogram nem mond el mindent — például a dramaturgiai hatást nem ő fogalmazza meg —, de azt nagyon szépen megmutatja, hogy nem ugyanaz az akusztikai anyag dolgozik a két hangsávban. Ráadásul itt különösen erős, mert a hallási tapasztalat és a kép egymásra zár. Ez nem afféle audiofil szőrszálhasogatás, hanem a film jelentését érintő különbség. A „Persona” esetében pedig különösen, mert ott a hangviszony maga is hatalmi és kapcsolati szerkezet.

A magyar szinkronkészítésnek volt fénykora is, és nem pusztán nosztalgikus értelemben. Volt benne színészi rang, nyelvi igényesség, karakterteremtés, ritmusérzék, műfordítói munka, komoly szinkronrendezői kultúra. Sok film magyar változata nemcsak használható, hanem önállóan is emlékezetes lett. Csak ez a „Persona”-ügy pont azt mutatja, hogy a fénykor sem véd meg mindentől. Egy kitűnő szinkronkultúra is belefuthat abba, hogy egy adott film másfajta hanggondolkodást igényelne, mint amit a megszokott szinkronüzemi gyakorlat kínál. Vagyis nem az a kérdés, hogy „jó volt-e a magyar szinkron”? Sokszor nagyon jó volt. A kérdés az, hogy milyen filmhez milyen hűség kell. Például a Frédi és Béni esetében a magyar szinkron szinte diadalmenet: nyelvi lelemény, ritmus, színészi komikum, magyar kulturális átültetés. A „Persona” esetében viszont ugyanennek a kultúrának az egyik alapereje — a markáns magyar színészi jelenlét, az érthetőség, a hatásos mondás, a kontrollált stúdióhang — akár veszélyessé is válhat. Mert Bergmannál nem az kell, hogy a hang „szépen megcsinálja” a jelenetet, hanem hogy megőrizze annak törékeny, félveszélyes beszédhelyzetét.

Lehet, hogy én se tudtam volna jobbat csinálni. Mert utólag, nyugodtan, otthon, Reaperrel, két hangsávval, szonogrammal, sok évtized év távolságból könnyebb okosnak lenni. Ott és akkor viszont lehetett egy adott stúdió, adott technika, adott idő, adott gyártási fegyelem, adott színész, adott kópiaanyag, talán hiányos nemzetközi hang, és egy rendezői-hangmérnöki döntési kényszer. Nem tudható, hogy az adott technikai és gyártási körülmények között lehetett volna-e lényegesen jobb magyar változatot készíteni. A vizsgálat nem a hangmérnök személyes felelősségét keresi, hanem azt mutatja meg, hogy a szinkronüzemi feltételek — a stúdiótér, a mikrofontávolság, a zajzár, a lehallgatási környezet és a színészi-rendezői hagyomány — miként alakítják át egy jelenet viszonyait.

Van itt azért egy alapvető gond. Az eredeti színészek a filmben éltek. A magyar szinkronstáb kapott egy végterméket, aztán találd ki! Ez a szinkron egyik alapvető, szinte megoldhatatlan igazságtalansága. Az eredeti színész filmhelyzetben dolgozik. Ott van a partner, a díszlet vagy helyszín, a rendező, a kamera, a fény, a csend, a fáradtság, a felvétel tétje. Még ha utószinkron is van, akkor is színész a saját, korábban megélt jelenetéhez tér vissza. Tudja, mi történt vele a forgatáson. A teste emlékszik. A szinkronszínész viszont kap egy kész képet, egy idegen nyelvű hangot, egy magyar szöveget, egy ritmust, egy szájat, egy technikai utasítást, és azt a feladatot, hogy utólag találjon bele egy már megtörtént életbe.

Az eredeti Almának nem kellett kitalálnia, hol van Alma. Ott van. A magyar Almának ki kellett következtetnie, hol van Alma — miközben szájra is kellett mondania, magyarul is működnie kellett, és a stúdió akusztikája is mást diktált. A „Persona” esetében ez különösen kegyetlen, mert itt nem elég a mondatok értelmét visszaadni. A jelenet tétje abban van, hogy Alma éppen most jön rá, mit mond, meddig megy, mit árul el magáról. Ezt utólag, szinkronfülkében megcsinálni majdnem ellentmondásos feladat: úgy kellene spontánnak lenni, hogy közben minden előre adott. Ez lehet az oka, hogy a magyar változatban a színész még rá is játszik. Nem azért, mert ügyetlen, hanem mert a végtermékből próbálja kihallani, mi a jelenet. És amit kihall: nagyjelenet, erotikus vallomás, drámai fordulópont. Csak az eredetiben talán éppen az a lényeg, hogy nem így indul. Nem „nagyjelenetként” születik, hanem beszéd közben lesz belőle veszélyes anyag. Szóval igen: a szinkronkészítő késve érkezik. A film már megtörtént. Neki pedig úgy kellene élő pillanatot teremtenie, hogy csak a pillanat rögzült maradványai vannak előtte.

A magyar szinkront készítők biztosan nem akartak hamisítani, de voltak, akik akartak, és meg is tették. A filmnek ez a jelenete ugyanis tartalmilag is kényes. Csoportszex, hűtlenség, abortusz. Ezek bűnök. A bűnöket pedig tilos reklámozni. Ezért az USA és az Egyesült Királyság erkölcsvédő cenzorai a svéd hangot meghagyták ugyan, de a felirat angol változata nem a hang fordítása. Hanem valami erkölcsileg kifogástalan összefoglaló volt, amit aztán a Criterion Blu-ray kiadásban végre kicseréltek.

De hát mi ebben az olyan borzasztó? Gondolj arra, hogy Alma „tisztességes” nő. Bűntudata van attól, ami nagyon jó volt neki. Nem dicsekszik a kalandjával, hanem gyón. Elisabethtől a feloldozást várja. Ám Elisabeth nem szól hozzá. Figyel, néha reagál, de továbbra sem szólal meg. A kép szempontjából hagyományos megoldást látsz. Alma mond valamit.

Erre Elisabeth tesz valami metakommunikatív gesztust, vagy legalábbis figyel.

Akció-reakció. A végső, és várt reakció, a feloldozás, a megkönnyebbülés viszont elmarad. Elisabeth megtagadta a gyóntató és ítélkező szerepét. „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat.” – írta József Attila. De mi van, ha ugyan van másik arc, csak nem beszél hozzád szavakkal? Nem enged füröszteni? Elisabeth nem egyszerűen nem segít Almának. Hanem mintha birtokba venné Alma önfeltárását. Alma hozza a vizet, a szappant, a sebet, az arcát — Elisabeth pedig csak nézi. És ettől a másik arc nem megtisztító közeg lesz, hanem zárt felület. Nem forrás, hanem homályos üvegfal. Mint a film eleji montázsban a kisfiú számára. És ettől a pillanattól kezdve már te sem menekülhetsz: a pokol közepén vagy, de még mindig nem a legforróbb bugyrában.

Alma a beszélgetés következő jelenetében veti föl, hogy lehet-e egyetlen emberben két ember? Aztán azt, hogy ő is lehetne olyan, mint Elisabeth, illetve Elisabeth is lehetne olyan, mint ő. Alma kérdése egyáltalán nem ostobaság, nem irracionális, nem világon túli. Popper Péter pszichiáter munkásságának igen fontos része volt a személyiségtípusok kutatása.

Szerinte nem egyetlen személyiségünk van, hanem lappangó személyiséglehetőségek sokasága, amelyekből az élethelyzetek drasztikus változásakor más-más tulajdonságok lépnek előtérbe. De ettől még ugyanarról az emberről van szó. Alma tehát jó helyen kutakodik, pedig nem is ismerhette Popper Pétert.

Alma nem egyszerűen „elmondott egy titkot”, hanem átélte, hogy benne is van valaki, akit addig nem akart vagy nem tudott sajátjaként kezelni. Nem egy idegen démon szállta meg, hanem egy lehetséges Alma lépett elő. A vágyakozó, szabályszegő, önmagát elveszítő, majd önmagát büntető Alma. Lehet, hogy Elisabeth sem másfajta ember, hanem Alma egyik lehetősége? És Alma sem más, mint Elisabeth egyik lehetősége? Alma Elisabethben nemcsak egy másik nőt lát, hanem egy lehetséges Almát: aki hallgat, aki nem magyarázkodik, aki nem kér bocsánatot, aki nem szégyenkezik. Elisabeth pedig Almában talán azt látja, akivé már nem akar válni: aki még beszél, még kér, még kapaszkodik, még hisz abban, hogy kapcsolatban lehet élni. Csend és hang. Némaság és beszéd.

Másnap reggel Alma megkérdezte, hogy Elisabeth bent volt-e nála éjszaka? Elisabeth rázza a fejét, hogy nem. Ám nem az a lényeges, hogy tényleg bent volt-e, hanem hogy Alma tudatában Elisabeth már átment-e azon a határon, ahol Elisabeth hallgatása behatolássá válik. Ha tényleg bement, az testi behatolás. Ha Alma álmodta, akkor még erősebb: Elisabeth már nincs is rászorulva arra, hogy ténylegesen belépjen, mert Alma belső terében már ott lakik. A jelenetben kétszer is megszólal egy hajókürt. Ettől Alma éjszakai szobája átmeneti térré vált. Ne tudjuk kényelmesen eldönteni, hogy Elisabeth bejött-e, Alma álmodik-e, vagy a kettő között vagyunk. A hajókürt nem válaszol, hanem átvisz ezen a küszöbön. Itt is megjegyzem, hogy neked, a nézőnek, nem kell szimbolista költőnek lenned. A film érzéki helyzeteket szerkeszt: kép, hang, test, arc, csend, zaj, tekintet. A hajókürtnek ezért nem muszáj „szólnia valamiről” ahhoz, hogy fontos legyen.

A két nőnek időnként jelentenie kell, hogy jól mennek-e a dolgok? Az intézmény – a doktornő – a sikerben érdekelt. Elisabeth levelét Alma viszi a postára. Elisabeth véletlenül vagy szándékosan nem ragasztotta le a borítékot. Alma elolvasta Elisabeth levelét.

Elisabeth részletezte Alma szexuális kalandját. Szórakoztatónak tartja Almát, aki tán szerelmes is belé. Almát elárulták, Elisabeth csak eszköznek használta őt. Alma úgy dönt, hogy megbünteti Elisabethet. Fájdalmat fog okozni neki. Ez is teljesen érthető emberi viselkedés. Aki nagyon megbánt minket, azt visszabántjuk. Alma üvegszilánkokat helyez el a nyaraló előtt. Figyeld meg, milyen csönd van megint, alig hallható sepregetés, csak halk lépesek hallatszanak, néha egy-egy tárgy mozgatásának hangja, szellő fúj. Esetleg érdemes kicsit nagyobbra venned a hangerőt.

https://videa.hu/videok/film-animacio/szakadas-DdeX9Xbcaq6D0OWK

Miután Elisabeth belelépett a szilánkba és kicsit feljajdult, Alma közömbösen visszamegy a szobájába. És ekkor megtörik a csend. Elakadt a film – ugye, már elfelejtetted, hogy filmet nézel, hangosfilmet. Hallod ismét a vetítőgép hangját, amelyre zene rakodott. Megint montázst látsz-hallasz, és egy pillanatra megint ott van a leszögezett kéz. Szóltam, hogy horror. Aztán Elisabethet látod homályosan, amíg megjavul a kép. Szétszakadt volna Alma és Elisabeth kapcsolata? Már majdnem. Ez a filmszakadás és a hang durvasága erre utal. Ez a hang, majd ez a zene nem összeköt, ahogy az „rendes” filmekben szokás. Szétválaszt.

A két nő viszonya feszültté vált. Alma bevallja Elisabethnek, hogy elolvasta a levelet. Először csak kérleli Elisabethet, hogy beszéljen, aztán követeli, végül erőszakkal próbálja kényszeríteni. Verekedés lett a dologból, itt már vér folyik Alma arcán.

Alma egy fazék forró vízzel támadna vissza, de észbe kapott, leállította magát.

Alma a tengerparton Elisabeth után fut, bocsánatért könyörög. Milyen ismerős ez is… A bántalmazó kapcsolatokban a bántalmazott akarja megmenteni a helyzetet úgy, hogy még jobban megalázkodik.

A bántalmazó kapcsolatban a bántott fél sokszor nemcsak a másik szeretetét akarja visszakapni, hanem a saját jóemberségének bizonyítékát is. „Ha ő megbocsát, akkor nem vagyok szörnyeteg.” Csakhogy ezzel megint a másik kezébe kerül a mérce. Elisabeth hallgatása itt különösen kegyetlen fegyver. Ha ordítana, ha visszavágna, ha veszekedne, legalább lenne kölcsönösség. De a némasága Alma könyörgését is elnyeli. Alma fut, beszél, magyaráz, bocsánatot kér — Elisabeth pedig továbbra is az a fekete lyuk, amelybe Alma minden szava belehullik. Nem melodráma a jelenet, hanem nagyon reális kapcsolatdinamika. A kérdés már nem az, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy Alma képes-e visszavenni magát attól az embertől, akinek a megbocsátásától függővé vált. A „Persona” itt félelmetesen pontos. Nem kell hozzá démon, szimbólum vagy metafizika. Elég két ember, akik közül az egyik rájött, hogy a hallgatásával hatalma van, a másik pedig még mindig azt hiszi, hogy beszéddel vissza lehet hívni őt egy érzékeny emberi kapcsolatba.

A következő példában Alma rádiót hallgat.

https://videa.hu/videok/film-animacio/radio-kNb6NMwSZHfa7WyD

A rádióból mindenféle hangfoszlányok, beszéddarabkák szólnak, és elhangzik egy név: Elisabeth. Ez a korlátozott hangtechnikai eszköztár hangesztétikailag különleges kiaknázása. A film hangja ugyanis monó. Minden ugyanonnan, a vászonról hallatszik, tehát jogos, ha a néző az „Elisabeth” szót is a rádió hangjához társítja. Ez egészen rendkívüli megoldás a néző bizonytalanságának erősítésére. Azonban nem erről van szó. Megérkezett a szigetre Elisabeth férje. Mi a fenének jött? Mit kavar be?

https://videa.hu/videok/film-animacio/ferfi-BUAucGyS2WAeq7ol

A férj megérinti Almát, s Alma hiába mondja a férfinak, hogy ő nem a felesége. A férfin sötét szemüveg van, a hang nem győzi meg. Közben megjelenik Elisabeth, és Alma kezével megsimogatja a férfi arcát. Alma megérti, hogy neki Elisabeth-té kell válnia. Ezzel beteljesült az óhaja, és a férfi is megkapja, amire vágyott. A pasi leveszi a szemüvegét, hogyan lehet, hogy még mindig nem látja, hogy Alma nem Elisabeth? De tényleg nem az?

Na jó. Itt érdemes megint megállni egy pillanatra! Mert ugyanakkor Elisabeth kurvát csinált Almából. A legmocskosabb módon használta. De mire is? Elisabeth undorodik a testektől; a test is maszk. De tudja, hogy a férje kívánja őt, és legalább egy kis morzsát akar neki adni. Ez valami tiszteletmaradvány, emberség az egyik irányba (a személyiség egyik fele) és elvetemültség a másikba (a személyiség másik fele). Hogy nincs ilyen? Dehogyis nincs. Ez is egy maszk. Tudod, mi a neve? Kegyes hazugság, irgalom, kegyelet. Hogy nem sül le a pofánkról a bőr! Nem sülhet, mert ez a legerősebb maszkok egyike, civilizált együttélésnek hívják. De azért ennek is van határa! Alma ki akar szállni ebből a játékból. Tisztázni akarja a helyzetet.

Jöjjön hát egy újabb hangesztétikai huncutság!

https://videa.hu/videok/film-animacio/ketszer-mswLXZQfY0DvMpUH

Először kétszer hallod ugyanazt. Teljesen ugyanazt. Ellentétben az eddigiekkel, amelyekben váltakozott az akció-reakció, itt egészen más történik. Az első esetben Alma beszél, és Elisabeth arcát látod. A második esetben is Alma beszél, és most már Alma arcát látod. Nemcsak nem váltakozott az akció-reakció, hanem a reakció megelőzte az akciót. Ez megint nagyon erős hatás, nem ehhez szoktunk.

Nem egyszerűen két nézőpontot kapunk, hanem ugyanannak a mondatnak a tulajdonjogi válságát. Ki mondja? Kinek a története? Alma vallomása? Elisabeth kimondatlan önvádja? Alma által Elisabeth-re ráolvasott diagnózis? Vagy egy olyan szöveg, amely másodszorra már leválik Almáról is? Nem „ismétlés” pusztán, hanem boncolás. A beszéd már nem közlés, hanem művelet: ugyanazt a lelki anyagot újra át kell vezetni a gépen.

De miről is van szó? Arról, hogy miként Alma a strandon, a tengerparton megszegte a „tisztességes nő” képét, Elisabeth is megszegte akkor, amikor nem tudott jó anya lenni. A társadalmi parancs úgy szól, hogy ha nő vagy, kötelességed szülni, az abortusz kísérlete is bűn, nem csupán a műtét, és ha megszületett a bébi, köteles vagy szeretni őt, bármilyen is lett. Az intézmény, a doktornő és az intézmény által delegált Alma nem tud mit kezdeni azzal, ha valaki erre képtelen. Szeresd felebarátodat, mint tenmagad? És mi van, ha tenmagad nem szereted? Mi van, ha éppen azért nincs önbecsülésed, mert a saját gyerekedet nem tudod szeretni? Elisabethet éppenséggel föl lehet menteni, beszélhet újból, de mi lesz a gyerekkel?

A jelenet elején Alma lefogja Elisabeth kezét. Érzelmi szöget ver bele. A jelent után pedig végre kimondja: Nem hasonlítok rád. - Nem úgy érzek, mint te (…) Nem vagyok Elisabeth Vogler. – Csakhogy a két arc a képen még összeolvad, amire rádurran a zene.

Ahhoz, hogy a felismerésből döntés legyen, szükség van még egy megerősítő bizonyítékra.

https://videa.hu/videok/film-animacio/ver-NbQf3SKOe5f1Ojq5

Alma felvágja az alkarját. Elisabeth vámpírként vetődik rá. A zene minden eddiginél agresszívabb. Alma pedig nem kegyelmez, már nem fogja vissza magát. Erőszakkal veri szét a kapcsolatukat. És már tudja, hogyan fogja szóra bírni Elisabethet. Arra kéri, hogy Elisabeth egyetlen szót mondjon ki: Semmi. És Elisabeth kimondja. Semmi.

A „Semmi” itt nem pusztán szó, hanem a beszéd minimuma. Alma nem azt kéri Elisabeth-től, hogy valljon szerelmet, kérjen bocsánatot, magyarázza meg magát, térjen vissza az emberek közé. Nem is azt, hogy mondja: „igen”, „nem”, „félek”, „sajnálom”. Hanem azt, hogy mondja ki: semmi. Beszélj úgy, hogy közben ne kelljen semmit állítanod! Adj hangot a tagadásnak! Legalább a hiányt ismerd el!

Elisabeth némaságának egyik ereje éppen az, hogy nem lehet megfogni. Amíg nem beszél, addig minden rávetíthető: sértettség, fölény, szenvedés, üresség, tiltakozás, undor, önvédelem. Alma viszont ezzel a kéréssel mintha csapdát állítana. Ha Elisabeth kimondja, hogy „semmi”, akkor már nem semmi van, hanem egy kimondott semmi. Már van kapcsolat. Már van válasz. Már van hang. Már felelősség is van. Ebben az a szép borzalom, hogy Alma nem tartalmat kér, hanem jelelt jelenlétet. Nem a titkot akarja megfejteni, hanem azt akarja, hogy Elisabeth legalább annyit tegyen meg: lépjen át abból a hatalmi pozícióból, ahol ő csak néz, hallgat, befogad, kivonul — és a másik ember dolgozik helyette.

Alma kérése szinte gyermeki is. Mint amikor valaki azt mondja: „csak egy szót szólj hozzám”. Nem az információ kell neki, hanem annak bizonyítéka, hogy a másik még emberként van jelen. Hogy nem fal, nem szobor, nem maszk, nem kamera, nem isten — hanem valaki, akihez el lehet jutni.

Milyen keserű, hogy Alma éppen a „semmit” kéri. Mintha minden nagy szó elhasználódott volna. Szeretet, gyűlölet, anyaság, bűn, vágy, szerep, személyiség, hazugság — mind szét lett beszélve vagy szét lett hallgatva. Marad egyetlen szó, amely már majdnem törmelék.

A jelenet ettől olyan kegyetlenül pontos: Alma nem győzni akar. Már nincs min győzni. Nem megérteni akar. Már túl sokat értett meg. Nem megmenteni akar. Már nincs mit tisztán megmenteni. Csak azt akarja, hogy a másik hangban is részt vegyen abban a pusztításban, amelyben addig némán vett részt.

Csakhogy van egy kis csavar. A két nő még a szigeten van, a jelenet díszlete viszont a kórházi kórterem.

A két nő nem fizikailag került vissza a kórházba, hanem a film visszahozza a kórházat a szigetre. A helyszín tehát nem egyszerűen „kórház”, hanem egy olyan tér, ahol a sziget addigi intim, zárt, elvadult lelki tere hirtelen újra kórházi viszonnyá rendeződik. Alma újra nővérként működik, Elisabeth újra betegként, páciensként jelenik meg, és a jelenet mintha visszacsúszna abba a kiinduló helyzetbe, amelyből az egész kísérlet indult.

Csakhogy ez már nem ugyanaz a viszony.

Az elején Alma még szakmai szerepben kapja meg Elisabeth-et: gondozza, figyeli, beszél hozzá, segíteni akar neki. A végén, amikor azt kéri, hogy mondja ki: „Semmi”, már nem ártatlan nővéri kérésről van szó. Addigra Alma tudja, hogy Elisabeth némasága nem pusztán kezelendő állapot, hanem kapcsolatromboló erő. Mégis ugyanazt az alaphelyzetet játsszák újra: a nővér szól, a beteg hallgat. Ezért fontos, hogy még a szigeten vannak. Mert így nem az történik, hogy „visszatérnek a rendbe”, hanem az, hogy a rend kísértete megjelenik a szigeten. A kórház, az intézmény nem falakban van jelen, hanem szerepekben, testtartásban, fehérségben, eljárásban, parancsban, engedelmességben.

A tér nem földrajzi pontossággal működik, hanem viszonyként. A sziget lehet szanatórium, vallatókamra, betegszoba, hálószoba, színpad, filmstúdió. Nem azért, mert „minden álom”, hanem mert ugyanazok az emberi és társadalmi szerepek újrarendezik a teret. Nem az a lényeg, hogy valami metafizikai helyen vagyunk, hanem hogy a nagyon is valóságos szerepek — nővér/beteg, anya/gyerek, beszélő/hallgató, gondozó/kizsákmányolt, színész/néző — bárhová magukkal viszik a rendszert.

Mégis elgondolkodik az ember, hogy a rendszer, a társadalom és az egyén, illetve a személyek közötti konfliktusok bemutatására Bergman miért éppen a beszéd/némaság világát választotta? Miért pont ez jutott eszébe? Mi ösztönözte? Természetesen ez sem titok régóta már; semmiféle spirituális ok nincs mögötte. Mégis dobtam egy hátast, amikor megtudtam. Az Elisabeth-et játszó Liv Johanne Ullmann nem svéd, hanem norvég színésznő. Amikor Bergman megismerte és beleszeretett, Ulmann még egy árva szót sem tudott svédül. Bergman írt hát neki egy szerepet. Jó, mi? Később aztán úgy megtanulta a svéd nyelvet, hogy akcentusa sem volt. A norvég, a svéd és angol mellett több más európai nyelven is beszél.

De hogyan is folytatódik a film?

https://videa.hu/videok/film-animacio/csomagolas-0dxfWDa0yog0vWqp

Hallottad? A korábbiakkal szemben minden zörej – lépés, ajtócsukódás, csomagolás, székfelrakás –nagyon hangos, éles, csattanásszerű, gyors, ideges. Zúg a tenger, dudál a busz. A buszmegállóval szemben filmes stáb dolgozik. Ja, persze, filmet forgatnak; ezt közelebbről is láthattad, miután Alma felszállt a buszra. És visszakerülsz oda, ahonnan a „Personá”-val indultál: a vetítőgépbe. A tenger és a busz hangja összekeveredik a filmzenével, aztán csak a zene marad. A kisfiú ismét tapogatja az édesanyja homályos képét. Az anya képe teljesen eltűnik, minden vakító fehérré válik. Berreg a vetítőgép, a film kifut a filmből, a fényt adó ívszénpálcák elcsitulnak.

Tökéletes a csend és a sötétség. Még a pokolban vagy, de ez már nem a film pokla. A kép és a hang véget ért. Nem zárt le és nem is hagyott nyitva. Ez is szokatlan, így már rajtad múlik, hogyan jössz ki, kérdezel-e tovább. Akár egész életeden át. Ha szerencsés vagy, olykor jó válaszokat is kapsz — talán azért, mert a film jó kérdéseket vetett föl benned. Ennyi volt a dolga.