Körülbelül ennyi, amire középiskolai tanulmányaidból emlékszel. Még Devecseri Gábor igényes fordítása sem dobott föl téged igazán.

Engem se. És szerintem a főhős csalt, amikor a szolgák fülébe ólmot öntetett, önmagát meg kikötöztette. Az igazi kihívás az lett volna, ha fékek nélkül áll ellen a szirének csábításának.

Az Odüsszeia tekinthető az útközben-történetek ősének. Valójában az ember természetéhez tartozik, hogy szeret csavarogni, más tájakon kószálni, és közben ismerkedni, alkalmi, esetleg tartós kapcsolatokat létesíteni más emberekkel.

Az útközben-történetek természetesen filmre is kívánkoztak; és nagyon is sok útközben-filmet csináltak; többet is, mint gondolnád. Az útközben-filmek lényege ugyanis nem az, hogy milyen járművel utazol vagy gyalogolsz, hanem az, hogy útközben milyen tapasztalatokat szerez a film hőse vagy szereznek a hősei, s ezek következtében hogyan változik vagy változnak meg. Gondolj például a sorozat 536. részében már elemzett „Országúton”-ra!

A „Szelíd motorosok” azonban nem csupán útközben-film (külföldiül road movie), hanem sokféle műfaj és filmes eszköz találkozik benne.

A „Szelíd motorosok” nemcsak a címe miatt motoros film.

A motorkerékpár fura közlekedési eszköz. Nem olyan kényelmes, mint egy személygépkocsi, de rugalmasabb. Egyszerűbb változatai, a segédmotoros kerékpárok vagy manapság a villanybicajok olcsók, a nagyok pedig a nyers erőt reprezentálják. A motor tehát egyszerre veszély és lehetőség. A korai motoros filmek a 2. világháború utáni motoros bandákról szólnak, továbbá arról, ami a motorokban megtestesül. A motoros közösségi élmény: együtt indulás, együtt vonulás, azonos ruházat, márkahűség, klubjelvény, találkozók, közös hang, közös tempó, közös látvány. A lényegét tekintve férfibuli.

A hang és a látvány a „Szelíd motorosok” teste is. Az erő, Amerika, a szabadság szimbóluma. A film motortípusa, az olcsó munkásmotorból kinőtt luxusmodell, a lazaság jelképe.

A régi motorok vezetésekor előre hajolt a pilóta, itt lazán hátra. A motorok hangja szintén az erőt és az erő nyújtotta lehetőséget képviselte. A klasszikus nagymotor – a Triumph, a BMW vagy a Harley-Davidson – mély melegsége akkor is ezt jelentette, ha a képen nem láttuk őket. A korai japán nagymotorok viszont nagy fordulatszámon visítottak. A kezdeti Yamaha lehetett jobb gép, de nem ugyanazt a mondatot mondta. A Harley brummogása testi, meleg, lusta, birtokló hang. A Yamaha sípolása, pörgése inkább teljesítményhang: technika, fordulatszám, gyorsulás, hatékonyság. A Harley mítoszt, a Yamaha ipart hozott. Persze a Yamaha is csinált később saját mítoszt, ráébresztette az ottani mérnököket arra, hogy a motor hangját is tervezni kell. Csak az már nem a „Szelíd motorosok” útján jött Európába, hanem a modern technika, sportosság, megbízhatóság, japán ipari fölény útján. A Harley még a western és a rock utórezgése. A Yamaha már a globális fogyasztói technika.

Ha a film szereplői autóban ülnének, a film szinte automatikusan átváltana akciófilmmé. Az autó dramaturgiai tárgy: lehet üldözni, leszorítani, nekihajtani, felborítani, felrobbantani. Az autó köré könnyen szerveződik jelenet: kanyar, porfelhő, fékezés, karambol, menekülési útvonal. Az autó „véd” annyira, hogy legyen idő játszani a veszéllyel. A motor viszont nem ad ilyen dramaturgiai haladékot. Nincs páncél, nincs ajtó, nincs kaszni, nincs lökhárító. A motoros test szabad — és ezért védtelen. A szabadság eszközeként nem lehet belőle klasszikus üldözéses jelenetet csinálni. Nem kell különösebben üldözni a motorosokat. Elég rájuk lőni.

A „Szelíd motorosok” hippi film. Hippi filmből kevés készült, s közülük a „Szelíd motorosok” valószínűleg a legjobb. Az általam ismert többiek mind rosszabbak. A hippi-jelenség ugyanis kínos, jobb elfeledni ezt az életérzés-forradalmat.

A konzervatívoknak azért kínos, mert a hippi a rend, a család, a rutinmunka, a fegyelem, a nemzet, a tekintély, a hadsereg, az egyház ellenében jelent meg. Nem egyszerűen politikai ellenfél volt, hanem életforma-lázadás. Nem azt mondta, hogy másik kormányt akar, hanem azt, hogy másképp akar élni. Ez sokkal veszedelmesebb, mert nem intézményes vitába hív, hanem kineveti az egész felnőtt rendet.

A liberálisoknak azért kínos, mert a hippi nem a mai értelemben vett individuális fogyasztói szabadságot képviselte. Nem azt mondta, hogy „válaszd ki magadnak a neked tetsző életstílust a piacon”, hanem közösséget, együttélést, közös testiséget, közös zenét, közös időt, közös utazást, közös semmittevést akart. Vagyis a hippi szabadság nem karrier- és választék-szabadság volt, hanem kilépés a teljesítmény- és fogyasztásrendből. Ezt a későbbi liberalizmus nagyon nehezen tudja befogadni, ezért inkább ruhává, frizurává, fesztiváldíszletté, retró életérzéssé alakítja.

A baloldalnak pedig azért kínos, mert a hippi nem fegyelmezett mozgalmi ember. Nem párttag, nem szakszervezeti káder, nem elméleti marxista, nem szervezhető osztályharcos. Túlságosan puha, túlságosan erotikus, túlságosan spirituális, túlságosan rendetlen, túlságosan „gyerekes”. Békét, szeretetet, közösséget mond, ami baloldali tartalom is lehetne, de nem a klasszikus baloldali nyelven. Ezért a baloldal egy része is zavarba jön tőle: forradalmi, de nem eléggé fegyelmezett; antikapitalista, de nem eléggé programos; közösségi, de nem eléggé intézményes.

A hippi nem azért tűnt el az emlékezetből, mert annyira vállalhatatlanul kínos, hanem mert nem eléggé kínos ahhoz, hogy állandóan vitatkozni kelljen vele. El lehetett tenni jelmeznek. Virág, hajpánt, gitár, fű, busz, Woodstock, „Szeress, ne háborúzz!”. A veszélyes kérdés — hogyan lehet másképp élni? — eltűnt mögüle. És mert elárulták, az életérzés kevés a kitöréshez.

Nézzük tovább! A „Szelíd motorosok” krimi. Nem azért, mert a szereplői bűncselekményeket követnek el, hanem a szerkezete miatt. Stephen Leacock kanadai író a „Hogyan kell detektívregényt írni?” című szatírája szerint az egyik főszereplő a Zseniális Detektív, aki ritkán szól, a másik a Bamba Pacák, aki a leghülyébb olvasónál is hülyébb, mindenre magyarázatot kér a Zseniális Detektívtől, így az olvasó boldog, hogy ő viszont mennyire okos.

A „Szelíd motorosok”-ban Wyatt és részben George Hanson a Zseniális Nyomozó, a Bamba Pacák pedig Billy, aki a néző helyett is felvilágosításra szorul, hogy mi a különbség a szabadság és aközött, hogy csak beszélnek róla.

A „Szelíd motorosok” westernfilm. Nemcsak amiatt, mert a lovat motorra cserélik, s mert a főszereplők magányos hősök, akik a begyepesedett rossz ellen fordulnak – mellesleg, nem fordulnak ők sehová, inkább csak figyelnek. Hanem azért is, mert a „Szelíd motorosok” férfi film. A nők a történetben vagy buták, vagy kommuna-anyák, vagy – és ez a film legtöbbet bírált vonása – luxuskurvák. Föl sem merül, hogy a nők szexrabszolgaként, megvásárolható testként használata éppen őket fosztja meg emberi méltóságuktól, attól, amiről a film szólni akarna. Ez nem mellékszál, hanem a film szabadságfogalmának egyik próbája. Így lesz igazán kemény: a film szabadságról beszél, de a nők szabadság-igényével, ami a hippi-világ egyik követelése volt, nem tud mit kezdeni.

A „Szelíd motorosok” zenés film. Méghozzá a legősibb fajta, hiszen már a némafilmek idején is muzsikával kísérte a mozizongorista vagy a moziorgonista a mozgóképet, és ezek a nóták többnyire nem a filmhez komponált számok voltak.

Most mutatok neked egy olyan filmet 1963-ból, amitől leesik az állad. „A skorpió felragyog” egyszerre motoros film és zenés film is. Nem hagyományos történetfilm, inkább underground, homoerotikus, popzenés, bőrruhás-motoros rituálé.

A motor itt már nem egyszerű közlekedési eszköz, hanem fetisizált tárgy, ikon, testkultusz, lázadás és haláljelkép. 14 nótát használtak föl a filmben, többek között Elvis Presley, Ray Charles vagy a The Crystals egy-egy dalát. A filmet Los Angelesben az Amerikai Náci Párt tiltakozása kísérte, mert sértőnek találták a zászlójuk használatát; emiatt rágalmazási pert is indítottak rendező, Kenneth Anger ellen. A rendőrség a mozi vezetőjét, Michael Getzet tartóztatta le közszeméremsértésért. A külön obszcenitási perben az ügyész szerint a film homoszexuális tartalma „bizonyos degenerált tevékenység ábrázolása”, ezért obszcén; első fokon el is ítélték Getzet, de a Kaliforniai Legfelsőbb Bíróság 1964 végén felmentette. A film ráadásul egy szerzői jogi pert is kiváltott a Lutheránus Egyház részéről egy engedély nélkül felhasznált vallásos filmrészlet miatt.

A slágerek nem illusztrálnak. Inkább ravaszul elárulják a képeket. Egy édes, rádióbarát dal alatt egyszer csak bőr, lánc, csizma, halálfej, náci póz, baleset, rituálé jelenik meg. Ettől a zene nem puhítja a filmet, hanem még kegyetlenebbé teszi: mintha a popkultúra cukormáza alatt látszana meg a halálvágy. Nem véletlen, hogy a filmről gyakran írják, hogy a dalok szervezik a jelenetsorokat, és minden szám új képi-szellemi blokkot indít. Az antifasiszta és erőszakellenes vonal azért olyan erős, mert nem kívülről prédikál. Nem mondja ki, hogy „ez rossz”. Ehelyett megmutatja, hogyan lesz a tárgyból fétis, a fétisből jelvény, a jelvényből csorda, a csordából erőszak. A motor itt nem modern ló, nem szabadságeszköz, hanem kultikus tárgy: polírozzák, szerelik, imádják, majd az egész rítus a zuhanás, baleset, pusztulás felé megy.

A képi eszközök ma már nem újak, mert közben a reklámfilm, a videóklip, a divatfotó, a punk/new wave képvilág, sőt a motoros- és bőrfétis-kultúra sokat átvett ebből a nyelvből. De ettől nem avult el, mert az eredeti szerkezet még működik: sláger + ikon + test + gép + halál. Nem a trükk friss, hanem az összekapcsolás maradt mérgezően pontos. A „Szelíd motorosok” felől nézve ez különösen érdekes ellenpont. Az évekkel későbbi „Szelíd motorosok” még tud szabadság-elégiaként működni. „A Skorpió felragyog” viszont mintha azt mondaná: vigyázz, a motoros szabadságmítosz alatt ott dolgozik a bálványimádás, a férfiközösség önhipnózisa és az erőszak esztétikája. Ez nem motoros romantika, hanem motoros boncolás.

A filmet a Facebookon, a kép alatti linken nézheted meg.

https://www.facebook.com/watch/?v=465243180940607

A „Szelíd motorosok” úgynevezett független film, az „Új Hollywood” egyik terméke. Ezt azonban nem úgy kell értened, hogy a hollywoodi rendszertől volt független, mint egy amatőrfilm, hanem e rendszer peremén mozgott abban az időszakban, amikor az USA-beli fiatal nézőket a „nagypapa mozijával” már nem lehetett a filmszínházakba csábítani. Ebben a viszonylag rövid, átmeneti korszakban a független film leginkább azt jelentette, hogy a film alkotói, és különösen a rendezők, önmaguk producerei is voltak, és kapcsolataik segítségével össze tudták gyűjteni a film elkészítéséhez szükséges zsét. Ennek eredményeként a rendezők szabadabban dolgozhattak, mint akkor, amikor elsősorban a forgatókönyv utasításainak végrehajtói voltak. Az Új Hollywood azonban nagyon is alkalmazkodott a régihez, ezért a régi gyorsan bedarálta, beidomította a saját szisztémájába. Sőt. Nem csupán az USA-beli modern filmet térítette meg, hanem az európai művészfilm-világot is felzabálta napjainkra.

A „Szelíd motorosok” független gyártásként készült, a Columbia forgalmazta, és a források nagyjából 350–400 ezer dolláros költségvetésről, illetve sok tízmilliós bevételről írnak.

Vagyis Hollywood számára a tanulság nem az volt, hogy „Éljen a hippi szabadság”, hanem az, hogy jé, ezt töredék áron is meg lehet csinálni, és még zsetont is hoz. Innen nézve a „független” szó kicsit alattomos. A független film tehát nem azt jelentette, hogy a film kívül van a rendszeren. Inkább azt, hogy a kockázat, a munka, a bizonytalanság és a személyes megszállottság kikerül a stúdióból, de ha siker lesz belőle, a stúdió rögtön ott van a végén: forgalmaz, csomagol, bevételt szed, tanulságot von le.

A „Szelíd motorosok” giccs. Na jó, lehet velem alkudni. Giccses.

Nem úgy giccs, mint mondjuk, a szintén hippi-film, az „Eper és vér”, aminek szegényes képi világa és fülbemászó dalai operetté alázzák. A filmvégi rángatózó kamera meg végképp szánalmas. Persze, annak idején nem tartottuk annak; mi is tiltakoztunk a vietnami háború ellen, és énekeltük, hogy „Őrizd a békét!”

A moziban meg felhördültünk, amikor a főhős az „Eper és vér” elején csak úgy egy utcai szemetesbe dobta a zsebrádióját. Egy működő zsebrádiót! A magyar moziváltozatból amúgy kivágták azt a részt, amikor fénymásolás közben egy csaj leszopja a főhőst.

A „Szelíd motorosok” nem is olyan giccs, mint a „Zabriskie point”, ami azt mutatja meg, mit gondolt Móricka ’68-ról, Pink Floyddal és szépen fényképezett csoportszexszel vegyítve.

A „Szelíd motorosok” helyenként giccses, szájbarágós, mondhatnánk, nézőbarát. Gondolj a kínosan felszínes kommuna-jelenetre, a temetői drog-látomásra és különösen a film befejezésére, a főszereplők lassított lelövésére.

Nem érted? Le vannak lőve! Mondom, le vannak lőve! Lassítva ismétlem: le vannak lőve! Bizonyos szempontból ez klasszikus befejezés, a görög tragédia szerint a főhősöknek kötelező meghalniuk. Ugyanis, ha nem ölik meg a főhősöket, valahogy mégis be kellett volna fejezni a filmet, de hát hogyan? Mi történik az utazás után, sőt, azt is kellett volna tudni, mi történt előtte, ki is Wyatt és ki is Billy? Erre azonban nincs válasz, ezért kellett pusztulniuk. Éppen a végénél látszik leginkább, hogy a „Szelíd motorosok” nem mert radikálisan túllépni a hollywoodi mozin.

A „Szelíd motorosok” ikon, kultuszfilm lett. Nem operát csinál, mint a „Volt egyszer egy Vadnyugat”, hanem úgy tesz, mintha csak motorozna két fickó, aztán egyszer csak kiderül: ez is mítosztemetés. Hullaszáguldás. Csak nem monumentális, hanem koszos, füstös, benzinszagú.

A filmben a drogkultúra ábrázolása sem egyszerűen felszabadító. Nemcsak tudattágításként jelenik meg, hanem felelőtlenségként, menekülésként, olykor ürességként is — csak ezt a kultuszolvasat sokáig hajlamos volt romantizálni. És ott van a pénz. A hősök nem tiszta kezű vándorpróféták: kokainüzletből indulnak. Vagyis a film szabadságútja eleve egy mocskos gazdasági aktussal kezdődik. Ez nem mellékes dramaturgiai adat, hanem erkölcsi alaphelyzet.

Maga a film sem egészen hisz abban a mítoszban, amelyet közben megteremt. A felszínen ott a motor, a táj, a zene, a lebegés, a „Vadnak születtem”. De alatta végig ott van valami kellemetlen: ezek az emberek nem tudják, hová mennek. Nem társadalmat építenek, nem közösséget teremtenek, nem alternatívát mutatnak — csak mennek.

Nálunk különösen erős a film kultusza, mert a „bezzeg Amerika” többet mutatott, mint amilyen valójában volt. A mi Babetta, Verhovina, Riga, Simson, MZ, korábban Pannónia és Panni robogó jellemezte világunkban a Harley-Davidson az elérhetetlen menyország volt. Ízirájder, öcsém, ízirájder!

A „Szelíd motorosok” hangosfilm, monó fényhanggal. Az eddigi szokásomnak megfelelően be fogom mutatni, hogy ez a hang hogyan készült – már amennyire ez rekonstruálható. Mi következik a monó hangból, és mi történt annak eredményeként, hogy megpróbálták térbelivé tenni. Addig viszont ismét nézd meg a filmet, amely a szokásos helyről tölthető le.

Én felülről a másodikat ajánlom; monó angol hanggal és magyar felirattal tekintsd meg!