Egy ekkora anyagot nem lehet leforgatni. Nem azért, mert hosszú lenne a film, hanem mert ennyi háttér, mitológia, jellemállapot, rejtett indíték, filmes idézet és műfaji emlékezet nem fér bele hagyományos cselekményként. A film rendezője, Sergio Leone ezért nem rövidített, hanem sűrített. A kimondott magyarázatok helyét átvette az arc, a zene, a mozdulat, a várakozás, a tekintet, a tárgyak hangja.

Van egy hatalmas, láthatatlan film a film mögött. A néző nem ezt látja, hanem ennek a nyomait. Ezért működik annyira furcsán a film. Nem mutatja meg végig a háttértörténeteket, hanem úgy tesz, mintha a néző már ismerné őket. Harmonica múltját nem meséli el, Frank nem fejlődik, hanem már eleve kész démon. Morton nem jellemrajzot kap, hanem tengervágyat. Jill múltja sem realista életrajz, hanem néhány gesztusból összeálló sors. Sergio Donati forgatókönyvíró külön is mondta, hogy Leone azt kérte tőle: írja le a szereplők érzelmi állapotait, hogy a színészek be tudjanak hatolni a figurák gondolkodásába.

Morricone pedig a részletes leírások alapján tudott zenét írni már a forgatás előtt.

A „Volt egyszer egy Vadnyugat” nem elregéli a négyszáz oldalt, hanem elhiteti velünk, hogy a négyszáz oldal valahol megvan, s ettől lesz mitologikus. A mítoszban sem kell mindent elmondani. Elég a jel: a harmonika, a vonat, a por, a víz, a pisztoly, a szélkerék nyikorgása. Ha a „Volt egyszer egy Vadnyugat” után megnézel korábbi westernfilmeket, az az érzésed, hogy ezeket már láttad valahol. A „Volt egyszer egy Vadnyugat” ugyanis több tucat western-történetet használt föl, de nem egyszerűen ellopta a westernkliséket, hanem a western ismert alakzatait mitikus arányúvá növelte. A sorozat 550. részében említett „nincs film” részben kényszer, de Leone kezében ez lett a forma. Nem azt forgatta le, ami a 400 oldalból kimaradt, hanem azt forgatta le, ami a kimaradás után is megmaradt: a műfaj csontváza, hangja, emlékezete.

Leone leszállítja a néző ingerküszöbét a csenddel és a lassúsággal, hogy aztán a hang minimális eseményei — egy téma belépése, egy zörej elhallgatása, egy harmonikahang — maximális feszültséget hordozzanak. A figyelmet nem a történet tartja fönn, hanem a hangzó réteg folyamatos, kitartott fenyegetése és a témák lassú beérése. Vannak, akik nem bírják ki, akiknek halálosan unalmas. Aki nem fogadja el a ritmikai „szerződést” az első tíz percben, annak a küszöbe nem kalibrálódik át, és számára a film tényleg nem lesz más, mint üres váz. A mű ezzel kockázatot vállal.

Ez a kapu-elv: a mű elején tudatosan fölállított belépési küszöb, ami nem hiba, hanem szűrő. A 20. századi regények világában számos szerző kínozta ezzel az olvasót (pl. Robert Musil: „A tulajdonságok nélküli ember”; Thomas Mann: „Varázshegy”; James Joyce: „Ulysses”). A „Volt egyszer egy Vadnyugat” első kb. negyedórája fizikai alávetés: a néző testi idejét lassítja le, a pulzusát, a pislogási ritmusát. Nem fogalmi ráhangolódás, hanem érzékszervi átállítás. Ezt a regény nem tudja megcsinálni, mert nincs közvetlen hozzáférése a test idejéhez — csak a képzelet közvetítésén át. A film a néző valós idejét birtokolja. Ezért a leone-i kapu kíméletlenebb és közvetlenebb, nem azt kéri, hogy gondold át másképp, hanem hogy lélegezz másképp. Persze, azért ez se valódi idő, hanem filmidő, nem órákon át kell bámulnod a semmit. Az idő múlását általában valamilyen effekttel szoktuk jelezni. A néhai Magyar Rádió egykori „Hi-Figyelő” című műsorában egyórányi időmúlást jeleztem úgy, hogy a két esemény közé 3 másodpercnyi csöndet tettem. Minden effektnél hatásosabb volt.

Lépj hát be a kapun, nézd meg ismét a film elejét – ha úgy tetszik, a hosszúra nyújtott főcímet – a kép utáni linkre kattintva!

https://videa.hu/videok/film-animacio/zorejek-es-ido1-LKan1QWDGlbwUzwC

A nézőnek — főleg a korabeli nézőnek, aki a Dollár-trilógia Morricone-nyitányaihoz volt szokva — minden idegszála zenét vár. Ehelyett rögtön, néhány lassú, fenyegető mozdulat és lépés után kihajítják a vonatjegy árust, és már megnyugodnál, hogy ugye, hogy jön a zene. Mert a western műfaji szerződése szerint a főcím alá zene jár. Leone ezt megvonja. Ami marad, az a beszéd és zene nélküli kép és a zörejtér. Ez nem egyszerűen „nincs zene" — ez a hiány aktív jelenléte. Az agy és a fül, amelyik zenét keres, kénytelen a zörejekre tapadni, és éppen ezért hallja meg őket olyan élesen, ahogy a hétköznapokban soha. A helyzet azonban ennél is rosszabb. Három fegyveres vár a vasútállomáson Harmonicára. Leone nem feszültséget épít a klasszikus értelemben (vágás, közelik gyorsuló ritmusa, aláfestés). Ehelyett kitágítja a teret, és minden egyes zörejt külön-külön kibont és felnagyít.

A szélkerék nyikorgása csikorgó, fémes. Hol közelebbről, hol távolabbról halljuk. Nem dallam, de ritmusa van, és ez a ritmus uralja a teret, ez a metronóm, az órajel. Ez a jelenetsor folyamatos alaprétege, hasonlóan, ahogy a zenében a dob és a basszus.

A következő a vízcsepp, ami az egyik bandita fején koppan. Ez a hang szélsőségesen hangos — fizikailag lehetetlen, hogy egy vízcsepp ennyire hallható legyen. Szándékosan torzított a hangtér perspektívája: a mikrozörej makrohanggá nő. A pasi végül felfogja a vizet a kalapjába — a hang tompul, és ez ugyanolyan jelentős esemény.

A távíró kattogása vasút, a modernitás hangja. Szabálytalan kerregés, ami ellenpontozza a szélkerék ritmusát. Ez a hang az érkező új világé, miközben a három férfi a régi világ figurája.

A légy — közelről látod, hogy a pasi arca körül zümmög, rászáll, ő pedig úgy viselkedik, ahogy egy fáradt arc reagál. Aztán a bandita a pisztolycsőbe csalja, és a hang bezárul a fémbe. Emberünk a füléhez tartja a pisztolyt a légy zümmögését élvezve. Ez a jelenet a leghíresebb mikroesemény: egy légy zümmögése percekig „főszereplő".

És most jön a csoda. A film hangja monó. Méghozzá eredetileg fényhang-monó, tehát eléggé torz, sávhatárolt. A film ráadásul szélesvásznú. És bár a légy hangja ugyanonnan szól, mint a többi hang, mégis úgy halljuk, mintha a mi arcunk körül repkedne, a mi szánkra szállna rá, a pisztoly csöve pedig a mi fülünk mellett volna. Ez jellegzetes korrelációs hallás, azt halljuk, amit látunk, illetve, amit látunk, az átsugárzik ránk, nézőkre. Ezen belül a légy pofátlankodása külön kategória. Annyira utáljuk szegény rovart, hogy ha meghalljuk a hangját, már kapálózunk, hogy elkergessük vagy agyoncsapjuk őt. Ennek a műfajnak tökéletes példája „a LÉGY” című, Oscar-díjas magyar rövidfilm, Rofusz Ferenc alkotása. A világ, ahogy a légy látja.

Visszatérve a „Volt egyszer egy Vadnyugat” kezdő képsoraihoz, az ujjak reccsenése, a deszka nyikorgása, a szél — az összes apró fizikai esemény nem „atmoszférát" teremt, ahogy egy konvencionális hollywoody filmben tenné, halkan, a háttérben, hanem előtérbe tolva, eltúlozva, ritmizálva szól. Ezzel két dolog történik egyszerre. Egyrészt a néző ideje összecsúszik a szereplők idejével. A várakozást a film nem ábrázolja, hanem a néző átéli. Ülsz a moziban, és vársz, ahogy ők várnak — fizikailag, a saját türelmed határáig. A tartalom nem információ a várakozásról, hanem maga a várakozás. Ez az, amit a párbeszéd vagy a zene sosem tudna megcsinálni: azok elmesélnék az unalmas, feszült várakozást, Leone viszont megtörténteti veled. Másrészt — és ez a finomabb réteg — a felnagyított zörej a halál előérzetét hangszereli. Minden hang élesebb, mint kéne, mintha az érzékelés a végső pillanat előtt kiélesedne. Ez a három ember meg fog halni a jelenet végén. Harmonica lelövi őket, és a hangtér mintha ezt előlegezné: az utolsó percek megnyúlt, túlélezett érzékelése. A légy, a vízcsepp, a csikorgás — ez egy haldokló érzékvilág katalógusa.

Megérkezik a vonat — a modernitás hangja most már nem szüremlő távíró-kattogás, hanem teljes, elnyomó gépzaj, gőz, fém. A frász jön rád, mint annak idején, amikor először láttak a nézők érkező vonatot a vásznon.

Csakhogy most a hang rúg beléd egy nagyot. És amikor a vonat eltávolodik, elcsendesedik, a túloldalról felhangzik a szájharmonika néhány hangja. Itt lép be először a film címadó hangmotívuma, és a kontraszt tökéletes: az emberi lélegzet hangja (a harmonikába fújt levegő) a gépi zaj után. A régi világ szólal meg a modernitás zaja mögül. Csak ezután, a párbeszéd és a lövés után engedi be Leone a teljes komponált zenét. A zörejtér végig „megdolgozta" a füledet, hogy mire a zene megszólal, már egészen máshogyan hallj.

Érdemes külön kiemelni, mert ez a forma-gondolat viszony szempontjából a leglényegesebb: a jelenet vége egyben a „poén” lefejezése is. A klasszikus western a párbaj köré szervezi a feszültséget — a hosszú várakozás célja a kirobbanó akció. A film ugyan felépíti ezt, három profi gyilkos várakozik, de a tényleges leszámolás csupán néhány másodperc, szinte mellékes. A tét nem az akció volt, hanem a várakozás maga. Vagyis a forma itt éppen azt a műfaji elvárást mondja fel menet közben, amit felépített — de nem becsapásként, hanem azért, mert a film alapgondolata, a régi világ kimúlása, magában a kivárásban, a tartalomban ölt testet, nem a lövésben.

Nézz hát meg egy másik jelenetet! A kép után kattints most is a linkre!

https://videa.hu/videok/film-animacio/csend-zorejek-ido2.-v2qh5rJx0docbiRx

A film egyik legnagyobb hangdramaturgiai bravúrja, amikor McBainék a lakodalmi asztalt készítik elő, várják az új asszonyt. A természet hangjai vesznek körül (ismét jelzem, monó a hang, mégis olyan, mintha körülötted lennének): kabócák, madarak, szél, a préri teljes akusztikus élete. Ez a hangtér tele van — nyüzsgő, eleven, „lakott" csend. Aztán egyetlen pillanatban minden elnémul, csak a szél fúj. A madarak elhallgatnak, McBain lánya abbahagyja az éneklést.

Ez a néma pillanat a halál bejelentése. Mielőtt egyetlen lövés is eldördülne, a hangtér kiürülése maga a fenyegetés. A természet tudja, mi jön. Amikor a hangkulissza visszatér, már Frank emberei vannak a fűben, és kezdődik a mészárlás.

Ebben az esetben a csend nem a zörej hiánya, hanem egy telített hangtér hirtelen kioltása — a kontraszt teremti meg a jelentést. Leone a betöltött és a kiürített akusztikus tér váltásával dolgozik, nem egyszerűen a „halkkal". Ez fontos különbség a nyitójelenethez képest: ott a felnagyított zörej volt az eszköz, itt a teli hangtér elnémítása. A mészárlás után a kisfiú még életben van, kifut a ház elé. Ekkor lép be nagy hangerővel, torzítós gitárral Morricone muzsikája. A zene nem a halál fölött szól, hanem egy pillanatnyi, hamis túlélés, hamis remény. A zene hazudik egy pillanatra. De a muzsika végén halk harangütés jelzi a tragédiát. A harang bejelenti a véget, kicsengeti a hamis reményt, lehalkít mindent egyetlen törékeny ütésre — és csak ezután lő Frank. Vagyis a gyász megelőzi a gyilkosságot. A hang már tudja és kimondja, amit a kép még nem tett meg. A fiú a harangütés pillanatában dramaturgiailag már halott, mielőtt a golyó elsüvít.

A lövésbe berobban a Jillt hozó vonat. Ezt nem lehet kibírni ép ésszel: be vagy kerítve, édes néző. A fül nem tud hová menekülni, a halk harang után nincs puffer, csak a kettős robbanás, ami egyszerre ér téged. Ezért nem tudsz elhajolni — a jelenet nem ábrázolja a borzalmat, hanem akusztikailag ural téged. A védtelen, halk pillanat (harang) és a teljes erejű kettős csapás (lövés + vonat) közti szakadék az, ami elviselhetetlen. A hang teremti meg a kapcsolatot a kiirtott múlt és az érkező jövő között, méghozzá egyetlen egybemosott zörej-eseményben.

E két jelenetsor jól példázza a film hangdramaturgiájának, hangesztétikájának egészét. Emiatt lehet végignézni a közel három órát. Feltéve, hogy lehetőséged van az egész filmet megtekintened, nem valamelyik csonkított változatát. Ugyanis a Paramount annak idején úgy gondolta, hogy ilyen hosszú filmet nem bír ki az USA közönsége, meg hogyan néz már ki, hogy a napi vetítések száma, s így a jegybevétel is csökken, ezért itt-ott megvagdosta a filmet. S ezzel megbontotta azt a gondos szerkezetet, amit a néző valóban kitölthetett. Ugyanis, ha a film ritmusa megbomlik, a néző sem tudja, hogy most mi van? Minek ment be a kapun, ha időnként kirúgják őt? Így hiába lett rövidebb, 140 perces az USA-változat, megbukott a tengerentúlon.

Hazánkba is először a rövidebb változat érkezett meg, s csak később egy hosszabb, 159 perces, majdnem teljes film. (A teljesnek elfogadott 166 perces, de létezik 171 perces is.) Így kétféle szinkron készült hozzá.

A kétféle szinkron között hangulati különbség van. Figyeld meg a kép alatti linkre kattintva!

https://videa.hu/videok/film-animacio/ketfele-szinkron-2IvOrcvasXiblTAF

Az első, az 1982-es Pannónia stúdióban Wessely Ferenc szinkronrendezésében készült változatban Jill árnyaltabb, fojtottabb, de kemény. A 2016-os Masterfilm Digital szinkronrendezője Hornyák Mihály volt. Ebben Jill harsányabb, durvább, túldramatizált.

Az angol nyelvű változat a kettő között van; Joyce Gordon szinkronizálta.

Viszont az olasz nyelvűt – amelyben a hang is Claudia Cardinale-é lenne, nem találtam sehol. Nem véletlenül. Létezik olasz nyelvű DVD, de sem a leginkább ismert normál, sem az UHD Blu-ray-n nincs olasz hang.

Egy pici részletet leltem csak föl, de ezen éppen csak megszólal… nem Cardinale, hanem Jill olasz hangja, Rita Savagnone.

A fő gond persze nem ez, hanem az, amit már korábban jeleztem, nevezetesen Jill nincs igazán kitalálva. Vagy másról is szó van? Jill hangbeli személyisége legalább három rétegből áll: a beszélő Jillből, Cardinale testi jelenlétéből és a zenei Jillből. Jill karaktere eleve több ellentmondásból tevődne össze: volt prostituált, de nem elesett áldozat; vágy tárgya, de túlélő; női test, de gazdasági-társadalmi szereplő; idegen elem a férfivilágban, de végül ő marad ott; melodramatikus ikon, de közben nagyon is konkrét embernek kellene lennie.

Ehhez a hang kulcs. Nem pusztán az, hogy szép-e. Hanem hogy van-e benne fáradtság, önvédelem, irónia, közönségesség, melegség, számítás, sebzettség, tapasztalat. Egy ilyen figuránál a hang nem illusztráció, hanem jellemrajz. Ha Cardinale arca és teste nagyon erős, érzéki, kissé földszagú, mediterrán jelenlétet hordoz, de a beszédhang másféle színésznői konvencióból jön, akkor könnyen létrejön a repedés. Nem biztos, hogy tudatosan észrevesszük. Csak azt érezzük: Jill nem tapad össze önmagával.

Valójában a hangosfilm egyik alapproblémája vágott pofon ismét. A profik minden rétegből a legtöbbet akarják kihozni, mert úgy gondolják, a tökéletesség illúziójáért fizet a néző, de közben nem mindig veszik észre, hogy ami külön-külön a legjobbnak látszik, az összességében időnként viszketést eredményez.

A „Volt egyszer egy Vadnyugat” természetesen üzleti vállalkozás is volt, és a mai napig igyekeznek a lehető legtöbb bőrt lehúzni róla. Érdekességként megemlítem, hogy például a UIP-Duna Film kiadásában egykor VHS kazettán is megjelent; s ma már gyűjtői ritkaságnak számít.

2024-ben adta ki a Paramount Presents a már említett UHD Blu-ray-t, mégpedig úgy, hogy a dobozban a korábbi normál, HD felbontású Blu-ray is benne van.

Először azt reméltem, hogy csak én látok-hallok rosszul, de aztán kiderült, hogy nem. A Paramount megint spórolt. Nem négyrétegű, hanem háromrétegű lemezen jelentette meg a filmet, 46 Mb/s adatátviteli sebességgel, összesen 66 GB terjedelemben. A kép túltömörített, kicsit túlszínezett is. A szemcseszerkezet nem egészen filmszerű, túl sima, viszont helyenként pixelesedik. Az ilyen kép bizonyos szempontból hibanagyító. Pl. most vettem észre, hogy a mozdony ugyan fekete füstöt bocsát ki magából, de senki nem kormos: Jill – és természetesen a többi szereplő is – úgy száll le a vonatról, mintha a fürdőkádból lépett volna ki, csak sminkelt egyet, és gyorsan felöltözött.

Hiába tudom, hogy a vonat igazi volt, a steril kép terepasztal képzetet idéz föl.

A hanggal több a gond. A monó hang kétcsatornás Dolby Digital AC-3, ami veszteséges kódolás (lásd a sorozat 96. részét). A tömörítési arány 10:1, ez persze átlagos érték. A Dolby Digital AC-3 is használ pszichoakusztikai modellt, transzform kódolást, és a kvantálási zaj (lásd a sorozat 25. részét) csökkentésére törekszik. Eredetileg mozi fényhang volt, és amikor megszületett, indokolt volt a boldogság, mert végre lehetett igazi környezeti térhatást csinálni a filmre öntött mágnesrétegek nélkül is. Ma már inkább azt vesszük észre, hogy nem szereti a tranzienseket és a szélessávú zörejeket; ha a hang szélzaj-szerű összetevőket is tartalmaz, pl. a szájharmonika esetében, és ennek alacsony a szintje, gondolkodás nélkül levágja. Mivel a Blu-ray változatokhoz az eredeti analóg hangszalagokat használták, szerintem jobban jártunk volna, ha közönséges PCM-et vagy LPCM-et (lásd a sorozat 27. részét) rögzítenek a lemezre.

Csakhogy a Paramountot nem az eredeti monó hang minősége érdekelte, az csak kegyeletből van ott, hanem a csillogás. Mert hogyan is venné ki magát egy olyan lemez a 21. század harmadik évtizedének közepén, amin nincs legalább 5.1-es hang?

A Blu-ray kedvenc hangformátuma a DTS HD Master Audio.

Ennek a digitális hangformátumnak az ősét is a celluloid filmnél kell keresned. A DTS volt az a változat, amikor a filmen csak egy vezérlő kód volt, a hanganyag speciális CD-n foglalt helyet. A DTS is veszteséges, pszichoakusztikai modellen alapult, de a tömörítési arány csak 5:1. A DTS most is magja a DTS HD Master Audio-nak, és emiatt a nagyon régi házimozi erősítők is le tudják játszani a hangsávot, természetesen gyengébb minőségben. A veszteséges magnak DTS CA, még rövidebben DCA lett a neve. A DCA a pszichoakusztikai modellen kívül ADPCM-et és Huffmann-kódolást is használ. Az ADPCM (Adaptív Differenciális PCM) a PCM sávszélesség-takarékos változata, nem a teljes mintát, csupán az előző mintához képest vett változást kódolja egy dinamikusan változó lépésközzel. A Huffmann-kódolással a sorozat 96. részében ismerkedhettél meg. Képzeld el, hogy van egy jó minőségű, veszteségmentes PCM jeled! Ha ezt DCA-val kódolod, akkor az eredeti PCM és a DCA különbözni fog egymástól. Ezt a különbséget külön rögzíted, és veszteségmentesen kódolod. Végül a DCA jelet és a különbségi jelet egyetlen adatfolyammá egyesíted. A DTS-HD Master Audio dekóder egyszerűen fordítva hajtja végre ezt a folyamatot. A DTS-HD Master Audio maximális mintavételi frekvenciája 192 kHz, a felbontás 24 bit, a digitális adatsebesség legfeljebb 24,5 Mbit/s lehet, amelyből legfeljebb 1,5 Mbit/s lehet a DCA sebessége. A maximális csatornaszám 8.

A DTS-HD Master Audio hangminősége igen jó, talán az egyetlen digitális hangtechnikai eljárás, amely megszorongatta a rivális Dolby TrueHD-t. A gond nem az eljárással van.

A „Volt egyszer egy Vadnyugat” 5.1-es DTS-HD Master Audio hangja azonban merénylet a film koncepciója ellen. A beszédet nem nagyon bántották, így olyan, mint a Dolby Digital AC-3, elöl középről szól, annyi. A film zenéje azonban nem a korabeli filmhang minősége, hanem annál sokkal jobb, CD-jellegű, és az 5.1 csatorna mindegyikéből szól. Körbevesz tehát, és így leszakad a képről. Behunyt szemmel hallgatva csodás, de ha a filmet is nézed, eltűnődsz, hogy mi köze a kettőnek egymáshoz. A zörejkezelés pontosan megvalósítja, amit a monó hang csak sejtet. Repked a légy körülötted, a ló a hátad mögött nyerít, a vonat balról jobbra és jobbról balra megy. Időnként nem tudod, hol vagy, mert a kép és a zörejek világa ellentmond egymásnak. Összességében megsemmisül a film hangjának egysége, és még hülyének is vagy nézve. Ami tényleg meggyőző, az az állomáson álló gőzmozdony pumpáló szubbasszusa – vigyázz, ha túlzottan föltekered, még a panel vasbeton szerkezete is megadja magát.

Valójában nem tudom, hogy a Paramount Presents kinek szánta ezt a kiadványt kb. 60 dollárért. Aki a filmet szereti, de nem esik hasra a 4K felbontástól, annak ez túl drága, aki a minőséget, annak meg kissé silány. Ráadásul van jobb is: a Kaleidescape változat.

A Kaleidescape 2001-ben alapított kaliforniai cég. A Kaleidescape online filmáruháza 2013. májusában nyílt meg az Egyesült Államokban és 2013. júniusában az Egyesült Királyságban. Ez az első online áruház, amely lehetővé teszi a felhasználók számára, hogy Blu-ray vagy annál jobbminőségű filmeket töltsenek le.

Ám ezek a filék csak a Kaleidescape lejátszórendszereivel nézhetők meg. Két ilyen eszközcsalád van. Az egyik a Strato médiajátszó. A legolcsóbb változatban nincs tároló, ez már kb. 2 995 dollárért a tied lehet. A legdrágábban 12 TB-nyi tár van, ez 5 995 dollárba kerül. A másik cucc a Terr  szerver; ebből kapható 120 TB tároló kapacitású is. Ez utóbbi listaára 34 995 dollár. Ha egyszerre veszel lejátszót és szervert, kapsz ám kedvezményt!

Nézzük hát meg, mennyi zsetonért tölthetjük le a „Volt egyszer egy Vadnyugat”-ot bokrétás kis hazánkban!

Hát, ezt olcsón megúsztuk. De nem adtam föl, megkérdeztem a ChatGPT-t, meg tudja-e nézni. Nos, kiderült, hogy ha nem akciós, akkor kb. 15 dollár. Ez barátságos ár – volna. És ettől válik még abszurdabbá a fizikai UHD-lemez spórolása. Ha a Kaleidescape-en a film 10-15 dollár körüli tétel, akkor nem az a kérdés, hogy „nem bírná el a piac a minőséget”. Hanem az, hogy a kiadó a fizikai kiadványt kezeli másodrendűként, miközben a lemezt pont azok veszik, akiknek a hordozó, a felbontás, az eredeti monó, a szemcse és a végtermék számít. Tehát akinek van pénze a vasra és jó helyre született, az kapja a jobb digitális változatot; aki „csak” a gyűjtői UHD-lemezt veszi meg, az már gyengébb hordozót kap. Nem a mű dönt, hanem a hozzáférési lehetőség.

Tudsz még követni? Mert kiderült, hogy létezik egy másik UHD Blu-ray kiadvány is. Ezt az Eagle 4Kult jelentette meg 2024 végén.

Az olasz Eagle Pictures 4K Ultra HD kiadása a Paramount restauráló csapata és a Sergio Leone Productions 2018-as erőfeszítésének végtermékét tartalmazza, együttműködve az olasz L'Immagine Ritrovata restauráló laboratóriummal. A felújítást és a megjelentetést a The Film Foundation és a Cinema per Roma Foundation támogatta. Az Eagle úgy döntött, hogy a képet 100 GB-os, négyrétegű lemezre kódolja, így ugyanolyan jó a kép minősége, mint a Kaleidescape-ról letölthetőé. Az igazi csemege azonban a hang. Nincs rajta angol Dolby AC-3 sáv, ezzel szemben rajta van az olasz, méghozzá monó DTS-HD Master Audio kódolással. Meg akarod venni? Sok szerencsét!