Ezek a következők voltak: Hyppolit, a lakáj; Valahol Európában; Ének az esőben; Országúton; Kopár sziget; Egy csepp méz; Pygmalion; My Fair Lady; Álmodozások kora; Perszóna; Volt egyszer egy Vadnyugat; Szelíd motorosok; Igazából szerelem; A gyűrűk ura - A király visszatér; Fekete hattyú; Saul fia; Oppenheimer; Odüsszeia.

Több mint 7 000 filmet tárolok különböző hordozókon, s közülük legalább ezret meg is néztem. Nem olyan sok ez, ha minden nap megnéztem volna egyet, kevesebb mint 19 év alatt összejött volna az összes. A világ összes játékfilm termése sem végtelen: a némafilmekkel együtt talán félmillió. Képzeld el, ha volna egy olyan nemzetközi gyűjtemény, amely tartalmazná és az interneten bárki által, jelképes összegért hozzáférhetővé tenné az összes játékfilmet, az egyes filmekhez tartozó mindenféle gyártási dokumentumokkal, elemzésekkel, értékelésekkel együtt… Ne hidd, hogy néhány tucat modern harcászati fegyver árából nem lehetne folyamatosan bővülőként megvalósítani!

Azt gondolhatnád, hogy az én gyűjteményemből nehéz volt kiválasztani ezeket a filmeket, de szerencsére tévednél. Viszonylag könnyű volt, hiszen a sokaságban kevés olyan hangosfilm van, amelynek a hangja annyira jellemez egy-egy korszakot vagy irányzatot, mint éppen ez a 18, de ez nem jelenti azt, hogy mások más filmeket választanának ki.

A „Hyppolit, a lakáj” bemutatója 1931-ben volt, az „Odüsszeia” 2026-ban került a mozikba. Ezalatt a közel száz év alatt a hangosfilm sokat változott.

De nemcsak a hangosfilm változott, hanem magának a szónak a jelentése is. A hangosfilm összetett szó, a film főnév, a hangos melléknév. A film kettős jelentésű. Egyrészt a hordozót jelöli, ami átlátszó hordozórétegből és egy arra felvitt emulzióból áll. Másrészt a tartalmat. A film szélére fényképezett csíkban vagy csíkokban van a hang; ez sokáig analóg fényhang volt. Az összetett szó másik tagja főnévből képzővel lett melléknév, jelző. Ez azonban nem eleve alárendeltséget jelent, inkább újdonságot; s ahogy lett hangosfilm, úgy kapott jelzőt a némafilm is. Hasonlóan, a színes film megjelenésétől különböztették meg a fekete-fehér vagy monokróm filmet. A film már régóta nem jelöli a hordozót, ha mégis a hagyományos filmre akarunk utalni, celluloid film a neve. Ha napjainkban olyan tartalomról beszélünk, ami hangból és mozgóképből áll, akkor audiovizuálisnak hívjuk, és ez az elnevezés már független a hordozótól.

Annak, hogy az elnevezésen annyit rugózok, az az oka, hogy a hangot sokáig csak kiegészítésnek tekintették, nem a film szerves részének. Sem a rendezők, sem a filmkritikusok nem foglalkoztak sokat a hanggal, a lényeg, hogy a beszéd érthető, a zene élvezhető legyen, az atmoszféra, a zörejek világa pedig a képet erősítse. E lenéző hozzáállás oka az is lehetett, hogy technikailag könnyebb hangot csinálni, mint képet. Holott a hangzástervezés már jóval korábban létezett, mint amikor nevet kapott. A hangosfilmről pedig már nem sokkal a megszületése után elméletek születtek, mert érezhető volt, hogy a „hetedik művészet” valami egészen más, mint a klasszikus másik hat (építészet, festészet, szobrászat, zene, tánc, költészet-szépirodalom), miközben ezekből is táplálkozik. Ezen elméletek hangi része vagy az egyes elemek (zene, beszéd, zörej, atmoszféra, csend) szerepével és hatásaival foglalkozott külön-külön, vagy ezek összességével. Mire a játékfilm nagykorú lett, kb. a múlt század hatvanas éveinek közepére, már jelentős irodalma lett a játékfilm hangjának, ám a filmhang szisztematikus vizsgálata csak a hetvenes-nyolcvanas években vált önálló területté.

Azt azonban még nem mondtam el, hogy noha a „Hyppolit, a lakáj” nem az első hangosfilm volt, még csak nem is az első magyar hangos játékfilm, miért azzal kezdtem ezt a sorozatot? Egyrészt azért, mert már mindent felhasznált, amit az akkori technika lehetővé tett. Másrészt azért, mert bizonyítja, hogy noha a játékfilm a leggyorsabban avuló műalkotás, a „Hyppolit, a lakáj” minden technikai fogyatékossága ellenére ma is élvezhető. S ami fölöttébb érdekes: a restaurált, „megjavított”, digitalizált hang sokkal kevésbé, mint az eredeti, torz, a sok vetítés miatt recsegő, ropogó kópiáé.

Ahelyett, hogy a többi film választását indokolnám, így utólag nagyon érdekes dolgot vettem észre. Majdnem mindegyikben szerepel a víz. Az, hogy a vízhez milyen hang társul, az adott film tartalma miatt is fontos.

A „Valahol Európában” történetének fontos része, hogy a csavargóknak át kell kelniük egy folyón. A gyerekek levetkőznek, de Suhanc nem hajlandó rá. Amikor Hosszú rákérdez, elárulja, hogy ő lány. Szerencsére az egyik fiú talál egy evezőt, így Suhanc és Hosszú egy csónakba száll. Először hangos zene szól, majd ez elhalkul, és az evező lapátolásának hangja hallható, miközben felváltva Hosszú és Suhanc arcát látjuk.

Az „Ének az esőben” hiába szakad az eső, a főszereplő örömét, boldogságát nem veheti el. A nóta elején hangos az eső, aztán a zene mögé, a háttérbe húzódik, a végén ugyan felerősödik, viszont a pocsolyarugdosást csak látjuk, a fröccsenést nem halljuk.

Az „Országúton” vége felé a képen is látható tenger morajlása a melodramatikus befejezést előlegezi meg. A tenger hangja aztán lassan kiúszik, hogy a film fő zenei motívuma váltsa föl nagyzenekari változatban. Ez utóbbit ma már szükségtelennek érzem.

A „Kopár sziget” csaknem teljesen nélkülözi a beszédet. A víz jó barát és ellenség. A tenger hullámzása gyakran akkor is hallható, amikor nem látható; a vízhordó edényekben halljuk a víz csobbanását, bár nem látjuk. Különösen éles hangja van az öntözésnek, s a víz dühödt kiborítása szinte fülsiketítő. Egy ideig a zene és a víz hangja együtt szól, majd a zene veszi át a teljes szerepet, mégis úgy érezzük, mintha a tengert és az öntözést hallanánk is.

Az „Egy csepp méz” gyakori szereplője a víz. Jo a folyóparton sétál, vagy távolról nézi a hajókat. A koszos gyerekek pocsolyában játszanak, időnként elered az eső. Ám soha nem halljuk a víz hangját. Kivéve akkor, amikor Jo anyja a fürdőkádban fürdik, készülődve az új pasijával való találkozásra. A kád vizének csobbanása nem hivalkodó, ám a jelenethez, amely az öregedő, meztelen anya kétségbeesett társkeresési próbálkozásának, kiszolgáltatottságának és az ugyancsak nyomorúságos élethelyzetben levő, ám éppen átmenetileg boldog lányának feszült viszonyát mutatja, szorosan hozzátartozik.

A „My Fair Lady” ugyancsak a kiszolgáltatottságot, sőt, a testszégyenítést ábrázolja a fürdőkádas jelenetben. Eliza toporzékol, visít, de az elithez tartozás látszatához meg kell őt tisztítani. A gőzölgő víz hangja fenyegető. A My Fair Lady azonban cukormázzal bevont musical, 70 mm-es, szélesvásznú színes filmen, a film szélére rávarázsolt hatsávnyi mágneshanggal.

Ez a film példája annak is, hogy a fekete-fehér kisképernyős tévével szemben a mozi a minél nagyobb képpel, s a lényegesen jobb minőségű, a környezeti térhatás felé elmozduló hanggal vette föl a versenyt. Hozzáteszem, hogy az 1938-ban készült Pygmalionban is van fürdetési jelenet, Eliza ott is visít – monóban.

A térhatáshoz, legalábbis annak illúziójához olykor elég a kép és a hang egysége. Az „Álmodozások kora” ebből a szempontból gyönyörű és kivételesen erős példa. Noha a hang fizikailag kizárólag a vászon mögül szól, a kép a négy rádióállomás hangját a szoba négy helyéről mutatja, és onnan is halljuk.

Ebben a filmben is van víz. Például akkor, amikor a főszereplők a Balatonon nyaralnak. Csobogás, kacagás, öröm. Látjuk és halljuk is a vizet.

Amikor azonban egy hajnalon az összes házikóban a wc lehúzásával verik föl a csöndet, a kép nem mutatja a vizet, a hang a képen kívül zubog a házikókban.

A „Perszóna” legtöbb jelenete egy szigeten játszódik. A tengerpart a kopár, szeles és nyomasztó természeti környezettel, így a tenger hangjával is a karakterek belső tulajdonságait, elidegenedését és e személyiségek identitásvesztését tükrözi.

A film egyik leghíresebb képsorában Alma egy barátnőjével és két kamaszfiúval a tengerparton átélt, vad érzéki kalandját meséli el. Lényeges, hogy a fizikai találkozás valójában soha nem jelenik meg a képen; a rendező, Bergman teljes mértékben az operatőrnek Almáról készített közeli felvételeire és a nő kimondott szavainak nyers, fizikai erejére támaszkodik. A beszéd ebben az esetben önmagában működik, mégis úgy érezzük, hogy látjuk és halljuk a tengert.

A „Volt egyszer egy Vadnyugat” nyitójelenetben a Woody Strode kalapjára csöpögő víz a filmtörténet egyik leghíresebb zörej-epizódja. Ráadásul az egész cselekmény a vízről szól (Sweetwater, a vasútnak kell a víz, a záróképben Jill vizet visz a munkásoknak).

A „Szelíd motorosok” legszebb, legszabadabb jelenete egy folyó elkerített részén játszódik. A képi hangulatot a jól választott nóta fokozza. A víznek itt nincs saját hangja; a hangja a zene.

Nehéz eldönteni, hogy az „Igazából szerelem” melyik jelenete a legromantikusabb. Az egyik biztosan az, amikor Jamie és Aurelia a tóba ugrik. Itt mindennek van hangja. A beszédnek, a zenének és a két ember által a vízben okozott zörejeknek – ugrásnak, kapálózásnak, úszásnak. A képnek és a hangnak szoros a kapcsolata. Jamie és Aurelia nem érti egymás nyelvét. Ha nincs felirat, mi sem minden szót értünk. Azonban a jelenet egésze tökéletesen érthetővé teszi, miről is van szó.

„A gyűrűk ura - A király visszatér” egyik jelentében Sméagol és Déagol horgászik a folyón, ott kerül elő a Gyűrű a vízből. A zene, a szereplők meglepődött kiáltozása és a víz hangja, ideértve a hal „lélegzését is – egymást erősíti.

A „Fekete hattyú” fürdőkádas jelenete – lám, mennyi filmben jelentős a fürdőkád – a rémület egyik csúcspontja. Hangban van itt minden: vészjósló zene, csönd, víz- és vércseppek, szubbaszus hullámzás, robbanás, csobbanás, lélegzet, sikítás... Frászt kap az ember.

A „Saul fia” folyója halálfolyó. Ebbe szórják a sonderkommandósok az elégetett rabok hamvait. Sokkal közelebbről látjuk a folyót akkor, amikor Saul és társai menekülnek. A menekülés közbeni átkelésnél a holttest kicsúszik Saul kezéből, és elsodorja a víz, Sault pedig egy társa húzza ki. Saul lélegzése és a folyó hangja összeolvad, bekerít. Félelmetes, halk, közeli hang ez. Mintha a fejedet célozná.

Az „Oppenheimer” visszatérő képe a csepegő eső. Hol saját hanggal, hol effekttel, hol zenével. A film elején látható esőcseppek a pocsolyában szétterjedő hullámokkal azt mutatják be, hogyan indít el egy apró tett (a tudományos kíváncsiság és a kvantumfizika kutatása) hatalmas, megállíthatatlan következményeket. Ekkor még csak a tudomány csodája és a lehetőségek varázsa lebeg a fiatal Oppenheimer szeme előtt. A film végén a motívum visszatér, amikor az esőcseppek és a vízhullámok a nukleáris robbanások robbanási köreit és a hullámzó pusztítást idézik fel. A cseppek már nem a tudományos álmokat jelképezik, hanem a globális pusztulást és a láncreakció félelmét, amelyet a főhős szabadított a világra.

Az „Oppenheimer” is tobzódik a hangban, ám az „Odüsszeia” végképp nem bírja ki csöndben. A tenger hullámzásának, az esőnek, a viharnak mind-mind van hangja, ráadásul üvöltő, szinte fülsiketítő hangja van. Monumentális hang, mégsem sokkol, inkább elfáraszt.

Ha ennyiféle és még sokkal többféle filmhang létezik, akkor milyen a tökéletes hangosfilm? Vagy nincs ilyen? Mielőtt erre válaszolnék, elmondom, én milyent szeretnék.

Olyan hangosfilmet képzelek el, amelyben a kép és a hang közös világot teremt, miközben nem gátolja a néző szabadságát. Vagyis a nézőnek szabad ebben a világban figyelnie, éreznie és gondolkodnia. A hang már a jelenetek elgondolásában szerepet kapna: egy közeledő lépés, egy félbehagyott mondat vagy a szomszéd szobából átszűrődő zaj alakíthatná a történetet.

A beszéd érthetősége a közlés szerepéhez igazodna. Amit a történet követéséhez tudnunk kell, azt a hallásunk segítségével megértenénk. A suttogás megőrizhetné a bizalmasságát, a kiáltás az indulatát, a távoli beszéd a távolságát. Lehetne érthetetlen beszéd is: idegen nyelv, tömeg moraja, elharapott vallomás. Ilyenkor maga az érthetetlenség hordozna jelentést. Ám ezzel óvatosan bánnék, nehogy a néző hallássérültnek érezze magát. A szereplők hangjában hallanánk a testet, a lélegzetet, a környezetet és a megszólalás erőfeszítését.

A háttérnek volna viszonylagos saját élete. Egy lakás, egy utca vagy egy erdő hangjai időnként magukra vonhatnák a figyelmet, máskor beleolvadnának a jelenetbe. A hangvilágnak lenne tagoltsága: előtere, háttere, sűrűsödése és ritkulása. Két ember hallgatása közben egyszer csak jelentőséget kaphatna pl. a hűtőszekrény zúgása. Ugyanaz a hang később már észrevétlen maradhatna.

A hangi tér következetesen hozna össze bennünket a történéssel. Tudnánk, mikor vagyunk valakihez közel, mikor figyelünk kívülről, mikor hallunk az ő helyzetéből. A hangtér megváltozása maga is esemény lehetne: az ismerős szoba hirtelen idegenné válhatna, egy távoli hang pedig személyessé. A hangforrások elhelyezése, közelsége és környezetük akusztikai jellemzői együtt alakítanák ezt az élményt.

A dinamikának volna íve. A halk részek lehetőséget adnának a közelhajolásra, az erős hangoknak pedig meglenne a súlyuk és a következményük. Egy robbanás után hallanánk azt is, hogyan változott meg a világ. A csöndben maradna időnk észrevenni valamit, vagy továbbvinni magunkban az előző pillanatot. A megrendülésnek helyet adnék a hang után is.

A zenétől sajátos hozzájárulást várnék. Teremthetne folytonosságot, emléket, ellentmondást, várakozást; olyasmit is megéreztethetne, amit a szereplő még képtelen megfogalmazni. Az én hangosfilmemben nem azért lenne zene, hogy ne legyen csend, és nem mondaná meg a nézőnek, hogy most mit kell éreznie, hiszen a néző nem ostoba. A Paramount Pictures vagy bármely utódjának szimfonikus nagyzenekara biztosan nem belőlem élne meg.

És igen, ismét a csend. A csend a hangosfilm legnagyobb hangi varázslata. Folyamatosan zajokkal terhelt világunkban olyan jó olykor csendben lenni. A sokcsatornás hangrendszerek olyan csend-térrel vehetik körül a nézőt, hogy a csend átragad a közönségre, de tán még a klímaberendezés is visszafogja magát.

Az érzelmi értelmezésben maradna hely a néző tapasztalatának. Egy arc, egy mozdulat és egy hang együtt többféle érzést is megengedhetne.

Gondolnék a film későbbi életére, terjesztési módjára is. A moziváltozat gazdagsága mellett az otthoni megszólalásnak is volna gondosan tervezett és megvalósított formája. Kisebb hangerőn és egyszerűbb berendezésen is fennmaradnának a történet lényeges hangi viszonyai: kihez vagyunk közel, mire kell figyelnünk, mitől változik meg egy jelenet.

Különösen szeretném, ha olykor egészen hétköznapi hang válhatna emlékezetessé. Például egy ajtó becsukása, amelynek súlyát az adja, hogy tudjuk, ki maradt az egyik oldalán, és ki a másikon.

Noha egy ilyen filmnek volna optimális bemutatási környezete, ha már itt tartunk, leírom, milyen volna az én mozim, ami valóban mozi lenne, nem vetítőterem. Nem a nézőtér férőhelyeinek száma vagy a vászon méretei határoznák meg, hanem az, hogy képes-e közösséget létrehozni. Ezért ez a mozi nem rideg vendéglátóipari gyorsbüfé volna. Nem a pattogatott kukorica bűze terjengene a nézőtéren, nem a takarítónőnek kéne összeszedni a hatalmas szemetet, hanem friss, üde levegő volna benne. A „nagyfilm” előtt nem ordító reklámok lennének, hanem valamilyen kisfilm, ami ráhangolna arra, hogy moziban vagyunk. A kisfilm után pereces néni kínálná a sorok között a moziperecet, ami kicsit más sós perec, mint ami a boltokban kapható. A nagyfilm kezdete előtt vörös függöny takarná el a vásznat, és ezt a függönyt alulról fények világítanák meg. A film kezdetekor a függöny lassan széthúzódna, a világítása kialudna.

A vége-főcímet pedig sötétben vetítenék végig, hiszen az is a film része. A hangrendszer természetesen sokcsatornás volna, de csak annyira hangos, hogy mindenütt jól érthető legyen a beszéd. Röviden: a szó klasszikus értelmében lenne mozi.

Most már nem várakoztatlak tovább. Elárulom, melyik a tökéletes hangosfilm. Véletlenül ennek is köze van a vízhez. 1895-ben készült; a címe: „A megöntözött öntöző”.

Vélhetően ez a világ első, igaz, még nagyon rövid játékfilmje, a rendezője Louis Lumière. Most azt hiszed, hogy átvertelek, hiszen ez némafilm. Pedig tényleg nem ejtettelek át. Ugyanis nem minden némafilm hangosfilm, sőt, a többsége nem az. „A megöntözött öntöző” azért „hangosfilm”, mert a cselekménye hangesemények láncolata: kiömlő víz, elakadó sugár, pofán spriccelés, üldözés, ütlegelés. A képet maga a hangi oksági lánc szervezi. A hang tehát nem hozzáadott érték. Annyira a film szervezője, hogy ahol a technika még nem tette lehetővé, ott is ő rendezi a képet.

E pöttöm filmnek ráadásul végtelen az üzemi tartaléka: bárhogyan és bárhol vetítik, ugyanazt hallod. Nem a vászon mögötti hangsugárzóból üvölt vagy nem a Dolby Atmosból zúg fölötted, hanem benned szólal meg.

Bizony, a tökéletes hangosfilm hangja benned van. A „rendes” hangosfilm éppen abban segít, hogy a játékfilm az agyadban, a testedben és a lelkedben is megszólaljon.