Sok évtizeddel ezelőtt találtam ki egy – ma talán úgy hívnánk – performanszot. E műfaj lényege, hogy az alkotó önmagát veti be a közönség előtt. Ez tehát egy előadási forma, amelyben élő előadói játék, képzőművészeti alkotások, videók, beszédhangok, fények, szinte bármi eszköz lehet. Én is több eszközt használtam – kalapácsot, villanykörtét, dobókockát, előre kiosztott szövegeket –; önmagamon kívül, illetve önmagammal párhuzamosan pedig hat hangsugárzót. Hármat elöl (elöl bal-közép-jobb), kettőt hátul (hátul bal-jobb), egyet pedig középen, fent. Mindig csak egyetlen hangsugárzóból jött hang, néhány eset kivételével, amikor mindegyikből. Tehát legtöbbször csakis valódi hangforrások voltak, amelyek minden kísérleti tapasztalat szerint jól lokalizálhatók. A megszólaltatott elbeszéléseket, történeteket, gondolatokat a saját hangomon rögzítettem. Eltekintve hát attól, hogy mindegyik hangsugárzó másként torzított, az egyes rögzített hangjelenségek technikai értelemben csak az irányban különböztek egymástól. A sugárzókat egy kapcsoló egységgel váltogattam – szándékosan olyan kapcsolókkal, hogy hangosan kattanjanak, ezzel is elválasztva az egyes részeket. Tartalmilag természetesen volt különbség: a mű a magányról szólt, és ezt különböző értelmezésekre bontotta a hat irány. A performansz végeztével beszélgettünk arról, ami történt, és teljesen véletlenül derült ki, hogy a „közönség” egyáltalán nem emlékszik rá, melyik motívum honnan szólt. Némi gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy a pszichodráma jellegű tartalom olyan hatású volt – jól megrángattam a közönség lelkét -, hogy bár nyilván észlelték az irányokat, nem figyeltek rá különösebben.

Később – vagy tán már korábban is – több kísérlet bizonyította, hogy az ugyan nagyon jól tud esni, ha nem minden egyetlen pontból szól, ám hacsak nincs igazi dramaturgiai oka, nem nagy veszteség, ha csupán monóban hallgatunk egy-egy sztereó felvételt. Ezt bizonyítja, hogy egy sztereó felvétel optimális meghallgatásának kedvéért csak ritkán ülünk le a „sweetpoint”-ba, oda, ahonnan a sztereó hangkép a legszebben szól.

Pedig a sztereó kidolgozásakor azt hitték a tudorok, hogy az emberek a technikához fognak alkalmazkodni, de mert nem ilyenek vagyunk, még mindig gyakori szempont, hogy egy sztereó felvétel monóban is – az irány. és térinformációt leszámítva – ugyanúgy szóljon, mint sztereóban. Ezt nevezik sztereó-monó kompatibilitásnak, összeférhetőségnek.

A 20-21. század villanyzenészei úgy gondolták, hogy a lehető legtöbb hangsugárzót kell fölvonultatni a minél gazdagabb térhatás kedvéért. Az egyik legmodernebb ilyen cucc a karlsruhei ZKMben (Zentrum für Kunst und Meiden) kulturális központban található.

A 2006-ban átadott, 43 hangsugárzó egységből álló „hangdóm” akár élőben is vezérelhető; persze, előre is programozható.

De vajon mi értelme van ennyi hangsugárzót használni? Vajon mi értelme van több száz fős szimfonikus zenekarokat bőgetni vagy több ezer fős kórusokat énekeltetni? Tegyél csak egy kis kakaót pl. erre!

Ha egyszer koncertteremben is meghallgathatod Mahler 8. szimfóniáját, elámulsz, milyen eszméletlenül bánt a szerző a különböző irányokkal, a térrel és a hangtömeggel! Nem az a lényeg, hogy pontos legyen a lokalizáció, hanem, hogy a tér különböző részeiből szóló muzsika változatossága mindvégig fönntartsa a figyelmedet, igazi élvezetet, örömet, katarzist okozzon.

Egy templomban sem kuksizzuk, éppen melyik orgonasíp szól, hanem átadjuk magunkat a fenségesség élményének.

A hallásunk irány- és térérzékelését persze könnyű átverni. A Mahler-szimfóniáról készült videón pl. a karmester szemben állt a többi előadóval, legtöbbször őt láttuk. Egy koncert nézőteréről viszont a zenekart látjuk, a bal-jobb irányok ennek megfelelően alakulnak. Ha fordulunk 180 fokot, az irányoknak is meg kéne fordulniuk. A hangfelvétel irányai mindig a nézőtérről hallottaknak felelnek meg, mégsem okoz ez zavart, mert a látásunk annyira erősen hat az észlelésünkre, hogy megszoktuk már a változó képet és a statikus hangot. Sőt, ha pl. egy szólistára közelít az operatőr, a szóló hangszer hangosabbnak, közelibbnek tűnik. A videóklipekben sem váltakoznak a képi tartalomnak megfelelően az irányok és a hangterek. Zavaró is volna.

S most megint kísérletezhetsz! Nem kell hozzá más, mint egy olyan 15-20 perces videófelvétel, amin közelről beszél egy ember. Fontos, hogy az arcát mindig lehessen látni. Kell hozzá továbbá egy sztereó erősítő és két hangsugárzó is. A képet valamilyen nagyobb monitorra vagy tv-re tedd ki! Az egyik hangsugárzó a tv mellett legyen közvetlenül, a másik tőle 2-3 méterre!

A nézőket ültesd le a képernyővel szembe! Az erősítő egyensúly (balance) szabályzóját tekerd úgy, hogy ne középállásban legyen, mint a képen, hanem csak a kép melletti hangsugárzóból szóljon a beszélő hangja!

A videó lejátszása közben szépen, lassan, pár perc alatt tekerd át a másik szélső állásba, hogy csak a távoli hangsugárzóból szóljon a hang! Senki nem fogja észrevenni a csalást, még akkor sem, ha a másik hangsugárzót a nézők háta mögött helyezted el. Ha 5.1-es rendszered van, még többet játszhatsz, de mindig a képernyő felől fog hallatszani a hang.

Nemcsak az otthoni képernyő van elöl, a legtöbb moziban sem veszi körbe a vászon a nézőket, noha voltak ilyen próbálkozások. A mozi nagyon széles vászna és a nézők sokféle elhelyezkedése a nézőtéren azt indokolta, hogy a vászon felől érkező hangokat erősítsék meg, függetlenül attól, melyik néző hol ül. A dialógusok helye ezért csaknem kötelezően az elöl közép hangsugárzó. Ettől balra, illetve jobbra még két-két hangsugárzó van, és a hatodik csatorna adja vissza az effekteket. Az effektcsatornát több, oldalt és hátul, esetleg fent elhelyezett hangsugárzóra kötötték. Legalábbis így volt csaknem napjainkig.

Nemcsak a kép erősítheti a hangot, hanem a hang is megtámaszthatja a képet. Kiváló példa erre az 5.1-es otthoni rendszerek .1, tehát szubbasszus, vagyis mélysugárzója. Ezek a ládák a 100-150 Hz alatti hangokat sugározzák. A természetben az ilyen mély hangoknak elég sok harmonikusuk van, s ezek segítenek az irányfelismerésben. Ebben a tartományban ugyanis sem időkülönbségen, sem intenzitáskülönbségen alapuló irányfelismerés sincs. A szubbasszus (LFE) ládát mégis előre, a képernyő közelébe tesszük. Ha ugyanis ott látjuk, onnan is halljuk, és ez a képhez köti az egyébként irányítatlan hangot.

A látvány erőteljes befolyásoló jellegére az egyik klasszikus példa a pszeudofon.

Ez olyan szerkezet, amelyik megcseréli a fülekbe jutó hangot. Ha a hangforrásokat nem látjuk, a cserét halljuk is. De ahogy kinyitjuk a szemünket, a csere hatásta