Ingmar Bergman „Persona” című filmjét 1966-ban mutatták be.

A „Persona” a filmművészet történetének egyik olyan filmje, amit az elmúlt 60 évben szételemeztek; csak a magyar nyelvű írások száma meghaladja a 400-at az Arcanum adatbázisában. Valóban olyan rejtélyes volna ez a film? Hát… Minél többet képzelsz bele, annál rejtélyesebb, és Bergman meg is mondta annak idején, hogy nem segít az értelmezésben. Szerintem azonban, ha úgy nézed a „Persona”-t, mint egy filmet, és nem úgy, mint valami sunyi, pszichológiai mélységes mély csapdát, akkor még élvezni is fogod. Csak hagyd, hogy a film hasson rád! A „Persona” ugyanis film. A forgatókönyv írója és rendezője hangsúlyozta, hogy film, ezért követelte, hogy minden reklámanyagban, ismertetőben a képi illusztrációkban hangsúlyozottan látszódjék, hogy a „Persona” film. Persze, olyan film, amely nem old föl, nem kényeztet, nem simogat. Hanem elgondolkodtat. Bergman azt is hangsúlyozta, hogy hangosfilm. Ez én sem győzöm majd ismételgetni: A „Persona” hangosfilm.

A történet kerete két nő, a némaságot fogadó színésznő, Elisabeth Vogler (Liv Ulmmann) és a mindent elmondó ápolónő, Alma (Bibi Andersson) „száműzetésének” néhány hónapja egy szigeten. A 20. század filmművészetében gyakoriak azok a kísérletek, amelyek körülhatárolható, zárt környezetben játszódnak. Ilyen esetben ugyanis az emberek viselkedése eltér a normálistól. Azt gondolnád, hogy az efféle vizsgálódások önköldök bambulások, s tényleg van jócskán olyan film is, amikor hülyének vagy nézve. Ám éppen a közelmúlt Covid-járványa bizonyította, hogy tetszik-nem tetszik, bármikor előfordulhat, hogy tartósan beszorulunk valahová. A Covid utólag ténylegesen megélhetővé tette azokat a zárt európai filmhelyzeteket, amelyek korábban könnyen színpadiasnak, mesterségesen elzártnak, „laboratóriuminak” tűntek. Nem kell hozzá templom, gótikus kastély, sziget, szanatórium, polgári szalon vagy burzsoá vacsoraasztal: elég egy járványügyi szabály, egy karantén, egy intézményi döntés, és máris létrejön az a tér, ahol az emberek nem tudnak egyszerűen kisétálni a konfliktusból.

S ha már az életnél tartunk: a születés előtti egyedfejlődés egyik szakaszában kezd hallani a magzat. Az anyaméhben még elsősorban belső hangokat hall, pl. az anyja szívdobogását, de szűrten ugyan, az anya beszédét, énekét is. A tapintás, illetve a bőrén keresztül érkező rezgések hozzájárulnak az észleléshez. Ezért tartják a szakemberek fontosnak, hogy az édesanya sokat beszéljen, énekeljen, mondókákat „szavaljon” a bébinek. A születés után az édesanyja beszédét, szívdobogását ismeri föl először az újszülött. Ezért szokták őt anyu hasára tenni. Ez a kapcsolat biztonságot jelent neki, s ha valami miatt ez a viszony nem jön létre, megsebződik, nehezíti a csecsemő korai életét, s lehet, hogy a későbbiekre is hatással lesz. A szülő-gyerek kapcsolat nagyon érzékeny a kommunikációra. A modern pedagógiai irányzatok szerint főként nem büntetéssel kell nevelni, s ha mégis nyomós oka van a büntinek, az semmiképpen nem lehet szeretetmegvonás. Nemcsak úgy lehet a szeretetet megvonni, hogy ki is mondom, hogy nem szeretlek, bár ez is kemény, mert a gyerek hisz a felnőttnek. Sokkal-sokkal durvább, megalázóbb, ha azt mondom: „Nem szólok hozzád”. A beszédkommunikáció megszakadása felnőtt korban is nehezen viselhető el: „Mi bajod van? Semmi.” Ugyanis bár a metakommunikáció – testtartás, mosoly, grimasz, mozdulat – sok mindent elárulhat, de bizonytalanságot, szorongást okozhat, mert nem egyértelmű. Mondhatod, a beszéd sem mindig. Sőt.

Akkor hát majdnem elérkeztünk a filmhez is. A „Persona” hangosfilm. Nem képekből álló film, amelynek van hangja, hanem kép-hang szerkezet, ahol a hang gyakran azt csinálja, amit a kép nem tudna ilyen pontosan: elbizonytalanítja a forrást, a személyt, a határt, a jelenlétet. Úgy kéne megnézned, hogy ez a hang – ami önmagában sem a szokványosan elkülönülő vagy összekötő hangzó világ, hanem hol ez, hol az, hol egyszerre mindkettő – a legjobb minőségben szóljon. Azért csak majdnem érkeztünk el a filmhez, mert a legjobb lenne, ha tudnál svédül, ugyanis a Youtube-on többféle formában is fellelhető a „Persona” svéd nyelven, viszont, ha van is magyar felirat hozzá, sajnos, csak automatikusan fordított, és rettenetes. A Videán megnézheted magyar szinkronnal, de az a végszükség még akkor is, ha technikailag meglepően jó a minősége; a Criterion Blu-ray változat felhasználásával és hozzáadott magyar hanggal töltötte föl egy jótevő. Itt a link:

https://videa.hu/videok/film-animacio/persona-1966-szinkronos-ingmar-bergman-bibi-andersson-drama-KpK1xbCsUrT0edeF

A film ugyan megjelent egykor hazánkban is DVD-n, de már gyakorlatilag elérhetetlen.

A már említett, drága Criterion Blu-ray-nek nincs se magyar szinkronja, se magyar felirata, viszont, ha a szokásodhoz hűen, virtuálisan megígéred becsszóra, hogy nem kufárkodsz vele, a szokásos helyről töltheted le, ha van hozzáférésed. Ez a jelenleg legteljesebb, csonkítás nélküli változat; javaslom, hogy svéd hanggal és a teljesebb magyar felirattal nézd meg, minél nagyobb képernyőn és a képjavító funkciókat kikapcsolva.

A film közvetlen történeti előzménye 1965 tavasza és nyara. Bergman a túlterheltség, a kettős tüdőgyulladás és az akut penicillinmérgezés után a stockholmi Sophiahemmet kórházban kezdte írni a forgatókönyvet.

A forgatókönyv szövege magyarul is megjelent, inkább koncepció, mint részletes, a film gyártásához használható utasítás.

Ugyanebben az időszakban Bergman a stockholmi Royal Dramatic Theatre vezetőjeként szervezeti és művészi válságot élt át; ennek nyoma a film hangdramaturgiájában is jelen van, mert a film a művészet, a maszk, a beszéd és a hallgatás viszonyának újragondolásából nőtt ki.

Bergman saját feljegyzéseiben már legkorábban megjelenik a „hangszalag” mint gondolati tárgy: egy „kimosott” filmszalagot képzel el, amely mellett a hangsávon fokozatosan élesednek a szavak. Ez rendkívül fontos, mert azt mutatja, hogy a film hangja nem utólagos kiegészítés, hanem már a koncepció kezdetétől a mondanivaló elválaszthatatlan része volt.

A film gazdája, gondozója az 1919-ben alapított Svensk Filmindustri, későbbi nevén az SF Studio volt; ez Svédország legnagyobb filmipari vállalata.

A forgatás 1965. július 19-én kezdődött. Egy része a Filmstaden stúdióban zajlott; a Stockholm körzetében levő Råsundaban.

A felvételek nagyobbik részét Fårö szigetén készítették részben a tengerparton, részben egy házban.

A film egy átmeneti korszak terméke; a Persona hangtechnikája az öreg stúdiórendszer és a modern, mobil helyszíni hangrögzítés találkájaként jellemezhető. Ez utóbbi legfontosabb kelléke az immár Neopilot szinkront használó Nagra III.

A Neopilot lényege, hogy a kamerából érkező szinkronjelet ellenfázisban veszik föl a szalag közepére, így amikor a hanggal együtt játsszák le, a lejátszófejben a két pilotjel lényegében kioltva egymást, nagyon kis szinten jelenik meg. Nagra III-at már mutattam neked a sorozatban, most nézd meg a belét!

Noha a film stáblistáján a szokásos módon nem szerepelnek a hangosok, a hangért négy technikai munkatárs volt a felelős, és idesorolhatjuk a zeneszerzőt is.

Per-Olof Petterson volt a helyszíni hangfelvételek hangmérnöke. Lennart Engholm volt a mikrofonos, ő cselezett a rúdra szerelt mikrofonnal úgy, hogy – egy szándékos kivétellel – ne lógjon a képbe, ugyanakkor a lehető legközelebb legyen a szereplők szájához. Sten Högberg gyűjtötte össze vagy készítette a zörej- és atmoszféra felvételeket. Az utómunka során a végső keverés Olle Jakobsson nevéhez fűződik.

A zeneszerző, Lars Johan Werle kompozíciói egészen különleges, igazi 20. századi zenék.

Az alábbi gyártási folyamat Bergman gyártástörténeti oldalából, Andersson utószinkron-beszámolójából, valamint a korszak analóg filmhang-készítésének ismert lépéseiből állt össze. A wild track a külön felvett környezeti hang, a boom a rúdra szerelt mikrofon.

A mikrofonozás elsődleges módja szinte biztosan a rúdmikrofonozás volt. Ennek nemcsak az az oka, hogy a stábban külön mikrofonos szerepel, hanem az is, hogy a film képi nyelve szélsőségesen közelképes: Bergman és Sven Nykvist operatőr maguk is a közeli arcokból építkeztek. A legvalószínűbb gyakorlat tehát a felülről, néha alulról vezetett, rúdra szerelt mikrofon, igen közel a színész szájvonalához, de a képhatáron kívül. Ez persze következtetés, nem fennmaradt beállítási jegyzőkönyv.

A környezeti hangok és a szobaakusztika rögzítésénél valószínűleg két eljárás kombinálódott. Az egyik a jelenetekkel együtt vett helyszíni atmoszféra; a másik a külön felvett környezeti hang — tenger, szél, üres szoba, lépcsőház, ruha- és tárgymozgások —, amelyeket később a hangvágás során lehetett adagolni. Fårö nyílt tengerparti környezete és a film pontosan kontrollált dialógus-hallhatósága miatt nagyon valószínű, hogy a felhasznált atmoszférák egy része külön fölvett vagy külön kezelt anyag hanganyag volt.

Az utószinkront illetően egyetlen hitelesen dokumentált esetről tudunk, de erre majd visszatérek még. Ahol az esztétikai cél megkívánta, Bergman elfogadta az utószinkront.

A zajkezelés és a szalagmanipuláció módszerei szintén korszakfüggők voltak. A rendelkezésünkre álló analóg filmhang-forrás szerint a dialógusszalagokat perforált mágnesfilmre másolták át; a vágás „felvonásokra” bontva, fizikailag darabolt szakaszokkal történt; a végső újrakeverés pedig többnyire a teljes tekercsen végrehajtott, „élő” teljesítmény volt, nem pedig modern értelemben vett visszavonható, sávonkénti digitális keverés. Az 1960-as és a kora 1970-es analóg keverés során a különl egységet képező, grafikus hangszínszabályzót (lásd a sorozat 78. részét) többnyire csak szükség szerint iktatták be, és az analóg zengetést is külön küldték a megfelelő csatornára vagy csoportsínre. A Dolby A rendszer ugyan már létezett 1965-ben, de a mozik gépházában és keverés során még nem nagyon használták. A „Persona” esetében a zajcsökkentés inkább mikrofonközelséget, óvatos jelszintezést, selejtezést, esetenként utószinkront és a másolási veszteségek minimalizálását jelentette.

A fennmaradt online elsődleges források nem neveznek meg konkrét mikrofon- vagy magnómodelleket. A nagyon valószínű, hogy vagy dinamikus mikrofonokat, vagy csöves kondenzátor mikrofonokat használtak a külső felvételekhez – de a Nagra III-nak nem volt fantomtápja (lásd a sorozat 140. részét). A szóba jöhető típusok: a gömbkarakterisztikájú dinamikus Sennheiser MD21 és 321.

Vagy ugyanezen gyártótól az MKH 804/805 puskamikrofon. A két típus között csak kimenő impedanciában van különbség,

A beltéri felvételekhez a Neumann U67, KM 54, vagy esetleg a Schoeps mikrofonjait alkalmazhatták.

A KM 54 több szempontból is érdekes, vesekarakterisztikájú kondenzátor mikrofon volt. A kapszulának nikkelből készült, 0,7 µm vékony membránja volt. Rézfólia lapot vontak be nikkellel, majd feloldották a rezet, hogy csak a nikkel maradjon meg. A mikrofonházban levő szubminiatűr csövet a Telefunken gyártotta. A cső ára jelenleg 1 900 dollár.

Noha a szakirodalomban megemlítik a Studer C37 magnó filmstúdióban való használatát, ezt a zenei felvételekhez dobhatták be.

Nekem úgy tűnik, hogy a beszédet nem zengették, a zenei felvételeknél és effekteknél azonban nem kizárt az EMT 140-es lemezes zengető.

A „Persona” hangja a technológia és a hangesztétika szétválaszthatatlanságából született. A kor monó analóg lehetősége nem korlátként, hanem formanyelvként működik. A kevés sáv, a közelmikrofonozás, a szólamként kezelt beszéd, a szelektív atmoszféra, a ritka, de brutális zenei jelenlét, a fizikai vágás és az élő logikájú végkeverés mind ugyanabba az irányba tartanak. A nézőt nem körülvenni akarják a hanggal, hanem hol segíteni, hol az ellentmondásokat bemutatni a két, olykor eggyé összegyúrt arccal, hangeffektekkel, zenével és sok, fenyegetően aktív csend segítségével. A „Persona” hangesztétikájának lényege éppen ez a fegyelem.

Először 1974-ben, különleges körülmények között, egyetemistaként láttam a filmet. A mozik nem játszották, édesapám csempészett be egy speciális, zártkörű filmesztétikai-filozófiai felsőfokú szakosított képzésre, ahol a vetítést is lebonyolító tanár mondta magyarul a szöveget. Az édesapám véleménye csak annyi volt, hogy „De jó dolguk van a svédeknek, ha csak ez a problémájuk”. Engem azonban megfogott az a kérdés, hogy mikor vagyok tisztességesebb: ha nem mondok el semmit, vagy ha mindent kimondok, amit gondolok? Ez a probléma sokáig nem engedett el, próbáltam hozzájutni a filmhez, ami csak évtizedek múlva, az ezredforduló után sikerült. Egy kalózmásolatot kaptam, hevenyészett magyar felirattal. Ettől kezdve az volt a kérdés, hogy ki kit és mikor öl meg azzal, ha néma és ha gátlástalanul beszél?

A „Persona” elemzésével, kritikájával foglalkozó írások közül az ingyen hozzáférhetők szerzőinek többségét a film képi világa és a színészi játék nyűgözi le. A sorozat következő részében 11+1 részlettel mutatom meg, hogy a „Persona” milyen izgalmasan és logikusan alkalmazza a hangot a filmben, hiszen hangosfilm. Nem rejtvény, de nem is magától értetődő, idegcsillapító Xanax. Felemelő és nyugtalanító, mint minden, ami szép. Remélem, tényleg meg is nézed Bergman alkotását.