A már oly sokat emlegetett oktáv a legjobban összecsengő, legkellemesebb hangköz. Olyannyira, hogy ha egy hang először valamilyen hangmagasságon szólal meg, utána pedig egy oktávval feljebb, akkor a két hang között rokonságot fedezünk föl. Ha egy dallamot eléneklünk, majd azt egy oktávval feljebb vagy lejjebb, akkor nem érezzük hamisnak az éneket, pedig egészen más hangokat énekeltünk. Ezt a jelenség az oktávazonosság.

A zenei hangmagasság megváltoztathatósága – a dallam transzponálása – tehát azért lehetséges, mert nemcsak az abszolút hangmagasságot, hanem a hangmagasságok viszonyát is érzékeljük.

Ugyanakkor tudod már, hogy a szubjektív oktávérzet a magas hangok tartományában nem azonos a fizikai oktávval.

A harmonikus hangmagasság egyik korai, 100 évvel ezelőtti felismerője dr. Révész Géza volt. Ennek a világhírű magyar tudósnak a munkásságáról csak a pszichológusok tudnak, pedig erre is igazán büszkék lehetünk mi, akik nem csupa nagybetűvel és nemzetiszín miniszoknyával tekintjük fontosnak a magyarságunkat. Ezért – ahogy Békésy György esetében is tettem – röviden bemutatom ezt a hapsit.

Hősünk 1878-ban, Siófokon született. Szülőházán emléktábla és utcanév őrizi emlékét. Révész Géza érettségi után előbb jogot tanult, majd pszichológiai diplomáját 1905-ben szerezte
meg. Közben Göttingenben tanult érzékeléspszichológiát. 1908-ban elsőként hívták meg a budapesti egyetemre a pszichológia magántanárává.

Révész már 1910-ben foglalkozott a zenei képességek problémáival. Legelső vizsgálataként egy 7 éves csodagyermek zenei megnyilvánulásait figyelte meg. Korabeli intelligencia tesztet csinált, zenei összetevőkre reagálását figyelte meg, s már rendhagyónak tekintenénk, de nála az is a vizsgálat része volt, hogy beszélgetett a gyermekkel. Révész tehát több módszert alkalmazott: természetes megfigyelést, tesztet, képességvizsgálatot, önmegfigyelést és kikérdezést. Ahhoz képest, hogy egyetlen vizsgálati személy képezte alanyát, megállapításai lényegében ma is helytállók: „Vizsgálati módszereim nyolc különböző akusztikai-zenei képességre utaló tulajdonságot ölelnek fel. Ezek: a ritmusérzék, a regionális hallás, hangközök és hármashangzatok elemzése, a relatív hallás, a harmóniaérzék, dallamok zenei felfogása és visszaadása, hallás után való játék és az alkotó fantázia. E képességek mérésére egy sor feladatot szerkesztettem, amelyeket nehézségük mértéke szerint rendeztem sorba.”

1913-ban, Berlinben megjelentetett „A hanglélektan alapjai” könyve a pszichoakusztika fontos adalékául szolgált. Ebben hivatkozott első ízben a két komponens elméletére, vagyis az egymást követő hangmagasságokra és a visszatérő oktávra. Ebben az értelemben az alaphang és oktávja azonos minőségűek, de az oktávon belüli bármely más frekvenciájú hang magasságban és minőségben eltér egymástól. A magasabb oktávban megszólaló hangok vékonyabbnak, testetlenebbnek tűnnek a hallásélményben, mert a frekvencia-érzékelésünk a 20 000 Hz-nél magasabb hangokat „levágja”. Zenében kevéssé gyakorlott hallgatók gyakran nem feltétlenül a magas-mély, mint inkább a világos-sötét vagy vékony-vastag szubjektív paraméterek szerint differenciálnak. Így ők is lehetnek zeneélvezők, a maguk módján.

Az általam ismert tanulmányaiban meglepően modern, szép, választékos nyelven fogalmazott. Nyilvános, kinevezett tanszékvezető tanár lett 1918-tól. Mivel nagyon szeretett volna egy kísérleti laboratóriumot, elkezdte felszerelni 1918 végén az első Kísérleti Pszichológiai Tanszéket s a hozzá kapcsolódó laboratóriumot. 

Révész Géza társaságához tartozott Balázs Béla író, Lukács György filozófus, Mannheim Károly szociológus, Fogarasi Béla filozófus, Lesznai Anna költő és Hauser Arnold filozófus, művészettörténész is. Társasági életét Bartók, Kodály, Ady barátsága tette becsessé.

A Tanácsköztársaság mindenben támogatta őt, s bár nem volt kommunista, inkább a polgári baloldalhoz tartozott, mégis el kellett hagynia Magyarországot 1920-ban. Az egyetem új vezetősége azt hazudta róla, hogy a „proletárdiktatúra legexponáltabb képviselője”. Ezt a hamis vádat az új kurzus éles és kíméletlen baloldal ellenessége, az egyetemi vetőség antiszemitizmusa – Révész zsidó származású volt -, és a szakmai féltékenység táplálta. Emigrációja – sok neves tudóssal együtt – formálisan önkéntes volt ugyan, ténylegesen azonban nem sok jóra számíthatott volna.

1920-ban végleg Hollandiában telepedett le, ahol Bartók Béla többször is meglátogatta őt.

1921-ben kinevezték az amszterdami Kísérleti Lélektani Intézet igazgatójának, és az évek során laboratóriumát Európa legnagyobb intézetévé fejlesztette. 1931-ben az egyetem professzorává nevezték ki. 1935-ben Acta Psychologica címmel alapította meg az első nemzetközi pszichológiai folyóiratot.

A II. világháború után, 1947-ben, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta, s nem sokkal később az egyetem is meghívta őt az akkor már 30 éve betöltetlenül álló pszichológiai tanszék élére. Ez utóbbit idős korára való tekintettel utasította vissza, és Amszterdamban maradt.

A hidegháború első időszakában a szemben álló két tömb mindent árulásnak tekintett. Az USA-ban az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság nehezítette meg rengeteg értelmiségi életét, pl. kiutasította Chaplint az országból - nálunk Révész Gézát is kizárta tagjai közül büntiből az MTA 1949-ben.

Révész Géza 1950-ben búcsúzott az amszterdami egyetemtől. 1955-ben hunyt el.

Noha a tudós a legfontosabb eredményeket halláskutatóként és zene pszichológusként érte el, számos más területen is munkálkodott. Érdekelte például, hogy a tapintásnak milyen szerepe van az érzékelésben. A nyelvi jelenségek lélektanával is foglalkozott.

Emberi tanulságai máig hatóak, hiszen az ő kikényszerített emigrációja következtében szakad meg a magyar pszichológia folyamatossága először, hogy azután 1945 után újra megszakadjon. „Nem jó dolog, ha a tudománypolitika a tudósok személyes hovatartozását, családi viszonyait és aktív társadalmi meggyőződését veszi tekintetbe. Sokak számára a fenyegetettség állandó tudata lesz az az érzés, hogy – mint értelmiségiek – kötelesek vagyunk ugyan bizonyos kérdésekben állást foglalni (..), de ezzel egzisztenciális fenyegetettségek járnak együtt.”

Noha dr. Révész Géza életének jelentős részét külföldön töltötte, a magyarságát sosem tagadta meg. „Akik engem ismernek – írta – igen jól tudják, hogy én soha nem szűntem meg hazám sorsa iránt érdeklődni, barátaimmal és volt tanítványaimmal az összeköttetést fenntartani (...)"

Hosszú szünet után, 1990-től kezdve a nemzetközi tudományos világban is egyre többször hivatkoznak rá.

Végül még egy fontos idézet tőle:

„A tehetség korai felismerésének nincs addig semmi jelentősége, míg a tehetség védelme nem válik társadalmunk egyik céljává, míg a nemzet tehetségeseinek nem nyújtunk alkalmat szellemi és erkölcsi javaiknak kifejtésére és értékesítésére. Mi értelme lenne annak, hogy a talentumokat korán felismerjük, kiválasszuk és kiműveljük, ha aztán nem gondoskodunk arról, hogy olyan helyet foglalhassanak el, mely képességünknek legjobban megfelel? Mit használ a nemzetnek, ha legértékesebb tagjait kiművelésük után a véletlennek, a sors szeszélyeinek tesszük ki, és törekvésüket a tehetségtelenek – többnyire sikeres – konkurenciájával szemben nem segítjük elő?”