• 1
  • 2
- Hírek

A mixelés története


KingTubby

A könnyűzene hőskorában, a XX. század első felében egy zenekari hangfelvétel készítésekor a teljes együttesnek a stúdióban kellett tartózkodnia és együtt feljátszania a dalt. Amennyiben valaki tévesztett, a felvételt újra kellett mindenkinek ismételnie mindaddig, amíg a kívánt hangzást el nem érték. Rendkívül drága és időigényes „mulatság” volt, ha nem koncentráltak a zenészek. Mindez a 60-as években változott meg, amikor megjelentek a többsávos keverők és szalagok, melyek lehetőséget biztosítottak arra, hogy külön-külön is rögzíthessék a zenészek a saját játékukat.

A kezdetekben 8 sávos keverővel dolgoztak, majd a rohamos gyorsasággal, a technikai fejlődésnek köszönhetően ez 16-24-re változott. Ekkortól kezdődött a hangmérnökök szerepe, akik az összes hangszeri szólam feljátszása után összeillesztették azokat és így elkészülhetett a kívánt zenei mű. Először egy jamaikai hangmérnök, ismert nevén King Tubby „nyúlt bele” a zenészek által készített művekbe úgy, hogy plusz ritmus elemeket illesztett a zenekar eredeti felvételébe, melynek a dub nevet adták. A dub lett a jellegzetes elnevezése, az erősen ritmusos, dob és basszus elemekkel kiegészített zenei remixeknek.

Később, a 70-es évek elején tömegesen rájöttek a hangmérnökök, - innentől kezdve nevezhetjük őket mixmestereknek is-, hogy a külön sávokon rögzített hangszeres játékot nem az eredeti helyére illesztve, hanem harmonikusan máshova helyezve, esetleg hangmintákat kiemelve, a dalokat meg tudják hosszabbítani, érdekesebbé tudják tenni. Bevett gyakorlat lett a 70-es évek közepére, hogy a nagylemezen, vagy a kislemezre rögzített 3 perc körüli hosszúságú dalokat 5-6, vagy akár 15 percesre is tudják nyújtani a zenei részek cserélgetésével, ide-oda illesztésével. Ezt a folyamatot a 70-es évek elejétől rohamosan fejlődő és sokasodó disco klubok lemezlovasai ötleteikkel és a közönség igényének megfelelően felgyorsították. Először tanácsokat adtak a hangstúdiók hangmérnökeinek, majd ők maguk ültek be az analóg keverőpultok mögé és készítették el a dalok újabb, hosszabb verzióit. Ezt a folyamatot az eredeti dalok készítői is támogatták, ugyanis egy zene újabb verzióban, újabb kereskedelmi értékesítési lehetőség, vagyis plusz bevételt, profitot jelentett.

Persze ahhoz, hogy a dalokat 3 percnél hosszabb verzióban is ki lehessen adni, sőt mi több népszerűsíteni lehessen rádióállomásokon keresztül egy ős régi zenei szabványt is meg kellett változtatni az USA-ban. Ez pedig az un. 3 perces szabvány volt, mely kimondta, hogy kislemezre 3 percnél hosszabb dal nem rögzíthető, ennek egyik következményeként a rádióadók ettől hosszabb dalokat nem játszottak. Ennek a szabványnak technikai okai voltak még az acetát lemezes korszakból adódóan, mely a vinyl korszakra oka fogyottá vált. 1965-ben Bob Dylan adott ki először kislemezen 6 perces dalt, - melyet a kritikusok a II. világháború utáni legfontosabb könnyűzenei műnek tartottak-, ez a Like a Rolling Stone volt. A szabvány megszűnését egy soul zenészhez köthetjük, Eugene Record-hoz (Chi Lites), aki szerzőtársával Barbara Acklin-nal a Have You seen her hosszát sehogy nem tudta –és valószínűleg nem is akarta- 5 perc időtartam alá csökkenteni. Jobbnak látták ezt az elavult szabályt módosítani 1969-ben.

Az első legnépszerűbb, a stúdió munkákban is résztvevő dj, Walter Gibbons volt. Az ő nevéhez fűződik az első kereskedelmi forgalomba megjelent maxi single lemezen található dal mixelése ( Double Exposure – Ten percent -1976.-). Nem mellesleg, ezt a dalt tekintik a house stílus előfutárának. A 70-es években vált népszerűvé Tom Moulton, akinek a maxi single formátum felfedezését is a neve mellé tehetjük (erről egy későbbi cikkünkben bővebben írunk majd) és több ezer korabeli sláger köthető a nevéhez. Tom Moulton volt az első, aki komplett albumokat dolgozott, remixelt át. Az első munkája Don Downing – Dream world (1976) nagylemeze volt. Őket követték Jim Burgess, Larry Levan, Ron Hardy, M+M (John Morales és Sergio Munzibai) többek közt. A 70-es évek második felére már a legnépszerűbb soul és disco, pop stílusú dalok, lemezek jelentős részén már hallható volt a kezük nyoma. A garage és a house elektronikus zenei műfajok előfutárai, kifejlesztőiként is tekinthetünk rájuk. Európában a 70-es évek végétől a mai napig leghíresebb dj-remixer a holland Ben Liebrand, akinek hatására kezdett később dolgozni többek közt Armin Van Buuren és Tiesto is.

A 70-es években még hangszeres játékot remixeltek, de a 80-as évekre ez megváltozott. A zenekart szintetizátor kezdte helyettesíteni, az ütőhangszereket dob és tapsgépek. Az elektromos zene hatására a dalok egyszerűsödtek. Ez a folyamat tovább szűkítette a hangszeres játékot a pop zenében a mash-up és a bootleg (dal részletek elcsenése) megjelenésével a 90-es évektől. Ebben az esetben már nincs szükség hangszerekre, zenészekre, csak dalokra, melyekből mintavétellel egy plusz zeneművet lehetett készíteni. Persze mindez a számítástechnika robbanásszerű fejlődésének volt köszönhető, mely folyamat a mai napig tart.

Megjelent: 776 alkalommal