• 1
  • 2

A zene elfelejtett hőse: Robert „Kool” Bell, a Kool and the Gang alapítója

Sok zenészt tartanak ma divatos szóval élve „cool-nak”, ám igazán csak egyetlen Kool létezik, Robert „Kool” Bell basszusgitáros személyében. Testvérével, a kiváló szaxofon játékos Ronalddal több mint 50 évvel ezelőtt alakították meg a Kool and the Gang-t. Olyan nagy slágereket – nyugodtan mondhatjuk, hogy alapműveket – köszönhetünk nekik, mint a Hollywood swinging, a Jungle boogie, Ladies night, vagy a Celebration. Több mint 70 millió nagylemezt adtak el. Működésük fél évszázada alatt a trendek jöttek-mentek körülöttük, de ők maradtak. Szinte mindenféle zenei díj megtalálható a vitrinjükben. Olyan nagy sikerű filmek használták dalaikat, mint a Szombat esti láz vagy a Ponyvaregény. 

A zenekar hangzásának alapja Kool basszusgitár játéka, az ütős „groove”-ok, a rendkívüli, sikkes basszus játék. A jazz harmonikus kontúrjait ötvözi a soul sima melódiájával. Bell emlékezetes gitár riffjei segítségével rengeteget tett azért, hogy a funk a füstös lokálokból és kis klubokból, vagyis az undergroundból felküzdje magát és a mainstream része legyen. Olyan sztárok tekintették példa értékűnek munkásságát, mint a néhai Bernard Edwards (Chic), David Bowie és Rod Stewart basszusgitárosa, Carmine Rojas.  A 90-es években basszusgitár játéka másod- vagy inkább harmadvirágzását élte, amikor Madonna vagy Will Smith sikerdalaiban megjelentek a Bell által kitalált basszus játék sémák.

2

A Kool and the Gang szinte minden évben kap egy, vagy több díjat, sőt mi több: a hollywoodi hírességek sétányán csillaguk is van. A cikkem elején úgy kezdtem, hogy szinte mindenféle díj a vitrinjükben található. Kivéve egyet, talán a legfontosabbat. Még nem tagjai a Rock and Roll Hall of Fame-nek.  Amikor Bellt erről kérdezik, kicsit elgondolkodva általában visszakérdez, de nyomatékosan: „Miért nem vagyunk tagjai a Rock and Roll Halhatatlanjainak? Nincs elég listás dalunk? Nem adtunk el elegendő lemezt? Ezeket a kérdéseket mindig feltesszük magunknak. Remélhetőleg, majd jövőre” Akik kicsit is ismerjük, tudjuk mind, hogy már éppen ideje lett volna, de még semmi nincs veszve. A Deep Purple is csak most, 2016-ban lett a rangos Pantheon tagja.

Kool Bell 1950. október 8-án született az Ohio állambeli Youngstownban. Amikor arról kérdezik, hogy melyek voltak az első zenei élményei, mindig nevetve emlegeti az üres festékes dobozokon való dobolást. „Ez az, amit Ronnal szoktam csinálni” – mondja. A különböző nagyságú festékes dobozoknak különböző hangjuk volt. Azon bongóztunk egy domboldalon, és a völgy lakói kénytelenek voltak hallgatni minket. Azt hiszem, ezért lettem basszeros. Egy dalban mindig a ritmusokat hallom meg először, és követem, igyekszem együtt dolgozni a dobossal. A Kool and the Gang zenéje is alapvetően dob és basszus.” – emlékszik vissza.

A Bell család a 60-as évek elején New Jersey-be költözött, ahol Ronaldot beíratták szaxofonozni. Kool akkoriban még mindig csak különböző tárgyakon dobolt. Többször összejöttek hárman Robert „Spike” Mickens-el (megj: a Kool and the Gang alap tagja volt), aki trombitálni tanult. „Spike bátyjának volt gitárja, és náluk akasztottam először a nyakamba. Egészen jól ment már az első alkalommal. Egyetlen húron, az „E”-n eljátszottam Herbie Mann akkori slágerét, a Comin’ home baby-t” – mondja Kool.

A Bell testvérek (Ronald és Robert) Mickens-szel, Ricky Westfield billentyűssel és George Brown dobossal 1964-ben megalakították a Jazzbirds zenekart. Elkezdtek koncertezni a New York-i Greenwich Village klubjaiban. Egyik este üldögéltek a Café Wha nevű bárban, és Ronald odaszólt Robertnek, hogy „Ott van egy basszusgitár a sarokban, nincs kedved kipróbálni?  Játszd el rajta a Comin’ home baby-t!” Robert így emlékezett vissza: „Igen, felakasztottam a nyakamba a basszusgitárt. Azon már nem hat, csak négy húr volt, amelyek nagyobbak is voltak, és jobban tudtam játszani rajta. Attól a pillanattól erősen vonzódtam a basszusgitárhoz. Anyám nem sokkal később vett nekem egy olcsó Zim-Gar basszusgitárt Macy-től, a hangszerboltostól. Onnantól kezdve csak azon játszottam. Mivel semmilyen képzésen nem vettem részt, így csak a fülemre támaszkodtam”

3Robert csak a fülére támaszkodva kezdte a gitártanulást. Ray Brown, Ron Carter, James Jamerson és Reggie Workman játékát hallgatta. „Azok a srácok tudták, hogyan kell eljátszani a dalt, hogyan kell ledolgozni a dobost. Nem igazán érdekeltek a napi divatos slágerek. A fő célom az volt, hogy minél jobban meg tanuljak játszani. Akkoriban kezdtem el zenét is írni. A stílusom együtt alakult a zenekar fejlődésével, annak része volt.” – emlékezett vissza. A Jazzbird-höz időközben csatlakozott Denis „Dee Tee” Thomas szaxofonos és Charles Smith gitáros.  A következő években kifinomult soul, jazz és funk keverékű zenét játszottak, az új nevük Jazziacs lett, majd ők lettek a New dimension és a Soul Town Revue. Bell erre ekképpen emlékezett: „A Motown Revue inspitált bennünket abban az időben, játszottuk az összes nagy Motown slágert, de továbbfejlesztettem a basszusjátékot a dalokban. Azokban a dalokban egyébként is kreatív és basszus dallamok voltak. Nagyszerű dolog volt, hogy együtt játszottunk és megmozgattunk mindenkit a táncparketten.”

  

4Végül a zenekar megváltoztatta a nevét Kool and the Flames-re. A csoport tagjai elfogadták, hogy Robert Bell beceneve legyen a zenekar neve, de egy helyesírási csavarral. „Cool”  még Ohio-ban kapta az utcán a becenevét, kisgyermekkorában. „Volt New Jersey-ben is egy srác, aki szintén Coolnak nevezte magát, így én csak Kool lehettem, „k”-val. De így talán jobban is tetszett” – mondta Robert. A zenekar nevének végső változása akkor következett be, amikor leszerződtek új menedzserükkel, Gene Redd jr-ral ( Sharon Redd apukája), aki James Brownnal is dolgozott már az 50-es évek közepétől. Brown háttérzenekara, mint tudjuk, akkoriban a The Flames volt. Így Redd javaslatára a Flames nevet Gang-re módosították. Így alakult ki a Kool and the Gang név. Erről Kool így emlékszik: „ Mi nem akartunk a Keresztapával összetűzésbe kerülni. Fiatalok voltunk, de nem voltunk hülyék” – mondja nevetve. (hogyha olvastad James Brown-ról szóló írásunk, akkor tudod, hogy Gene Redd és Robert Kool között a kapocs Brown turnébuszának sofőrje volt, aki bemutatta Őket egymásnak)

5

1969-ben Gene Redd segítségével már nemcsak New York külvárosi klubjaiban, hanem három állam területén voltak ünnepelt sztárok. Ez a népszerűség már elegendő alapot szolgáltatott ahhoz, hogy producerük a De-Lite Records-hoz szerződtesse Őket. Redd ragaszkodott hozzá, hogy első albumuk címe a saját nevük legyen, ezzel is elősegítve a köztudatba kerülésüket. A bemutatkozó, még 1969-ben megjelenő nagylemezük, a Kool and the Gang, az igen előkelőnek számító, 43. helyig jutott a Billboard albumok listáján. A következő években a zenekar felváltva jelentetett meg élő és stúdió lemezeket. A legnépszerűbb munkájuk talán a Live at the sex machine volt, mely a második nagylemezük volt, és teljes mértékben visszaadta azt a fergeteges hangulatot, amely a koncertjeiket jellemezte. Az album három dalát kislemezen is megjelentették: ezek a Funky man, Who’s gonna take the weight? és az I want to take You higher, amely egy Sly and the Family Stone dal karcosabb átirata volt. Kool így nyilatkozott erről a korszakukról, kiváltképp az első két nagylemezük hangzásáról: „Ezek a dalok keverékei voltak a mi 60-as évekbeli megszólalásunknak és James Brown stílusának a Motown hangzással való vegyítésének. Instrumentális dalok voltak, amelyekhez hozzáadtuk az utca hangját, hangulatát csoportos énekünkkel. Mint az a Funky manben is hallható.”

 1973-ra úgy tűnt, hogy a csoport megtalálta a saját hangját. Sikeresen összehangolták zenéjükben a kereskedelmi eladhatóságot a művészi értékekkel. A Keleti parton már mindenki ismerte őket, az Apollo színház közönségét is beleértve, de hiányzott egy igazán nagy, átütő sláger ahhoz, hogy minden funk rajongó az elméjükbe vésse a nevüket. „Ez egy nagyon emlékezetes, kellemes – bulizós – időszaka volt a zenekarnak” mondta Kool. „Viszont hiányzott az átütő sláger”.

Azon gondolkodtak a csoporton belül, vajon merre kellene mozdítaniuk a hangzást, hogy beüssön az átütő siker. Manu Dibango és slágere, a Soul Makossa volt az a vonal, amelyről úgy gondolták, hogy közel áll hozzájuk. Megkeresték hát a kameruni szaxofonos-vibrafonos sztár producerét, Rolande Le Couvior-t. „Kell egy slágerlistás dal találat, az az egyetlen helyes út. Elmentem hát a francia producerhez, adtam neki egy esélyt. Megállapodtunk a közös munkáról, de végül nem történt gyakorlati lépés” – nyilatkozta az esetről Kool.

Nem volt hát mit tenniük, maguknak kellett megoldaniuk ezt a feladatot. Egyik reggel bezárkóztak egy manhattani stúdióba, és elhatározták, hogy addig nem jönnek ki, amíg nem készítik el a kívánt slágereket. „Elkezdtünk groove-kat és funkyt játszani, és mire éjjel 11-et ütött az óra, elkészült a Jungle boogie, a Funky stuff és a Hollywood swinging. Ezután nem zaklattak többet a lemezkiadótól – meséli nevetve Kool – Elkészítettük a kívánt dalokat, kidolgoztuk a fúvós szólamokat, és a ritmusát is eltaláltuk.”

7Mindhárom említett dal nagyon jól szerepelt a slágerlistákon. 1973-ban a Wild and peaceful albumon jelentek meg. A dalok szerzője a komplett zenekar volt. A Funky stuff elérte az 5. helyet, míg a Jungle boogie és a Hollywood swinging a 4. és 6. helyig jutott a Billboard Hot 100 kislemezek listáján. „Zeneileg ez volt igazán a Kool and the Gang hangzás. George Funky Brown dobolását teljes egészében lekövettem, lezártam basszusjátékommal. Sikerült egy teljesen egyedi hangzást kitalálnom. A Jungle boogie-ban egy nagyon erős basszus riff van, ahogy kiegészíti a billentyűs játékot és a fúvósokat. A basszus az alapja a dalnak. Aki meghallja, az biztosan elkezd táncolni, és te vagy a király” – meséli Kool.

Robert „Kool” Bell nagyon sokáig használta a Zim-Gar basszusgitárját, amit az édesanyjától kapott még gyermekkorában. Időközben Fender Jazz and Precision-ra cserélte. „ Nagyon szerettem a Fendert – mondja Kool –, de a nyaka kicsit széles volt számomra. Játszottam Alembic basszusgitáron, de mivel kis kezeim vannak, így az Oasis basszusgitár tökéletes választás számomra”. Fender basszus erősítőt használt, de egy idő után áttért a Sunn erősítőkre. Mindkettő kiváló teljesítményű, de az áttérésnek prózai okai voltak. Egy kaliforniai koncertútjuk során balesetet szenvedtek, és a kamionban elégett a komplett technikai berendezésük. „A kigyulladt teherautóban mindenünk odaveszett. Nagyon tragikus volt.” – emlékszik vissza Kool.

8A Kool& the Gang a következő három albumán tovább vegyítette az R&B fúvós alapú keverékét és a funk hangzást: az 1974-es Light of Worldstől kezdve az 1975-ös Spirit of the Boggie-n át az 1976-os Love & Understandingig. ’76 végére a diszkó őrület a tetőfokára hágott, és a banda az Open Sesame című albumán egy, a streamline-hoz közelebb álló zenei világot mutatott be. Egy évvel később a címadó szám a Saturday Night Fever című film filmzenéjében is megjelenik. „Nem kellett sokat változnunk ahhoz, hogy lépést tartsunk a diszkóval.” – emlékszik vissza Bell. „Az alapötlet az volt, hogy miközben megtartjuk a Kool & the Gang egyéniségét, figyeljünk arra is, hogy mi történik a klubokban. Az ’Open Sesame’ alapvetően zenészeknek írt szám volt: volt benne néhány bonyolultabb fúvós szólam, de az összesimult a diszkó ütemével. A Saturday Night Fever megerősítette pozíciónkat, és feltehetően még több rajongót vonzott hozzánk.”

Az évtized vége felé a banda az addigi legnagyobb változtatását hajtotta végre, amikor az új producer, Eumir Deodato, javaslatára James „J.T.” Taylort tették meg frontembernek. Ahhoz, hogy Taylor vokális stílusát és a zenekar a mainstream pop felé fordulását kiegyensúlyozzák, a fúvósokat egy kicsit háttérbe szorították, amely – ahogy Bell fogalmaz – „itt is és ott is egy kis munkával járt. Nem arról volt szó, hogy teljesen megszabadultunk a fúvósoktól; csak egy kicsit arrébb tettük őket, és hagytuk, hogy a hangsúlyos részeket kiemeljék. Én magam is egy kicsit kevesebbet játszottam. Végül is mindnyájunknak igazodni kellett valamelyest, de az eredmény megérte.”

9

Taylor az 1979-es albumon – Ladies Night – debütált, amely nemcsak a buja groove-ot – Too Hot – is tartalmazza, hanem a táncparkettet szétzúzó címadó számot is. „Eljártam New York összes klubjába – a Studio 54-ba, a Regine’s-be, és a többibe” –, meséli Bell. „Észrevettem, hogy minden pénteken ún. ’ladies night, lányéjszaka’ van. Volt egy számunk, amin George Brown dolgozott éppen, és azt mondtam: „Próbáljuk beledolgozni a ’ladies night’-ot. A basszus és a dobok feszesek voltak, a fúvósokat pedig összehangoltuk a vokál hangzásával. A többi már történelem. Hatalmas siker lett.”

10A zenekar a ’80-as éveket teljesen „Celebration” ünnep-módban élte át, miután két American Music Awards-ot is megkapott a Ladies Nightért. Mindezek közepén pedig Ronald Bell olyan lenyűgöző party-himnusszal ajándékozta meg a bandát, amely megragadta mind a közös hangulatot, mind a korszellemet. „A Celebration dal, abban a pillanatban nagyszerű volt, ahogy meghallottuk” – emlékszik vissza Bell. „Megvolt benne a hurrá-érzés, a kellemes otthonos hangulat, és a fúvósok is tökéletesen beleillettek. Jómagam alapvetően erősen fogom le a húrt, de teszek bele egy trükkös kis intro-részt, amire büszke vagyok. És a szám nagyon bejött nekünk – a legnagyobb slágerünk lett.”

111983-ban a gitáros, Charles Smith egy, az anyukájának szóló ódán – Dear Moms – kezdett el bütykölni, amellyel a banda más irányba indult el. Pofátlanul pop ballada volt, a funk, az R&B vagy a diszkó legkisebb nyoma nélkül. J.T. Taylor megpróbálta kipofozgatni a címet, de csak zavaros ötletei voltak; egyszerűen nem jött a nyelvére semmi értelmes. „Ezért aztán ez jutott eszünkbe: ’Mi lenne, ha lánynevekkel próbálkoznánk?’- meséli Bell. „Rengeteg nevet kipróbáltunk, és a ’Joanna’ tűnt a legmegfelelőbbnek. Vicces, mert pontosan abban az időben Totónak is volt egy Rosanna című száma. Furcsa egybeesés, de teljesen a véletlen műve.”

A Joanna újabb Kool & the Gand csúcs volt, a pop kislemezek listáján az USA-ban és az Egyesült Királyságban is második helyet érte el. De nagyon sok régi rajongó úgy érezte, mintha a zenekar túlságosan messze csavargott volna el a gyökereitől. „Nagy hírverést kaptunk ezért a számért” –meséli Bell. „A közönségünk –, a ’Gang Heads’, ahogy mi hívtuk őket – viszont a Hollywod Swinginget, a Jungle Boogie-t, a táncos dolgokat szerette. A Joanna túlságosan popos volt a számukra. 

12

A következő öt évben a zenekar lassan visszatért a funky-hoz olyan dalokkal, mint a Fresh és a Misled (az 1984-es Emergency-ről). Ugyanakkor figyelmük egyre inkább az élő koncertekre irányult, egyre több pénzt fordítva a színpadi produkciókra. „Ez a nagy show-k időszaka volt,” jegyzi meg Bell. „Az Earth, Wind & Fire mind a kilenc yardot lefoglalta, és a Parliament-Funkadelic anyahajót hozott a színpadra. Versenyeznünk kellett, és egészen vad dolgokra is készek voltunk a produkcióért. A tömeg pedig nagyra értékelte.”

Bell nem emlékszik semmilyen feszültségre J.T. Taylor és a zenekar között, ami az 1988-as Atlantic City-beli karácsonyi szünetre szóló szerződésük előtt történt volna, így aztán egészen megdöbbent, amikor az énekes – miután a második előadáson elveszítette a hangját – bejelentette, hogy otthagyja őket. „Csak néztünk: „Elmégy? De hát miért?’” – mondja Bell. „Egyszerűen semmi értelme nem volt.” Aztán J.T. ezt mondta: „Jobb ajánlatot kaptam, és bajom volt a menedzsmenttel is. Mindenféle indokot kitalált. Őszintén nem láttuk előre, hogy ez lesz.”

Az elkövetkező nyolc évben a banda tovább masírozott, miközben a nemzetközi piacra összpontosított, és különböző énekesekkel – Skip Martin, Odeen Mays, és Gary Brown – dolgozott együtt. „Embert próbáló időszak volt,” vallja be Bell. „Nagyszerű emberek énekeltek velünk, de ez nem ugyanaz volt, mint amikor még J.T. velünk volt.” Később kiderült, hogy Taylor is eléggé szenvedett – három szólóalbuma nem érte el a mainstream közönséget –, majd 1996-ban ismét felvette a kapcsolatot a zenekarral. „Rock’n’ rollt akartunk, így ez jól jött” – mondja Bell. „Volt néhány követelése, mint például, hogy a nevünk ezután a ’Kool & the Gand featuring J.T. Taylor’ legyen. Kisebb hezitálás után, végül megegyeztünk ebben.”

13

A Kool & the Gang gyorsan felvette a State of Affairs című albumot Taylorrel, és bár a lemez nem ért el akkora közönségsikert, a kritikusok igen nagyra értékelték. „Azt hittük, hogy a visszatérés útján járunk” – meséli Bell. „Jó showkat adtunk, új anyagon dolgoztunk. Úgy tűnt, hogy minden rendben van.” De 1999-re Taylor számára ismét kétségessé vált, hogy a bandában maradjon-e. Elmaradozott az előadásokról, köztük egy fontos németországi fesztiválról, 2001-ben. „Az volt az utolsó csepp a pohárban” – emlékszik vissza Bell. „Amikor nem jött el arra az előadásra, meg kellett válnunk tőle.”

A hiányzó frontemberi pozícióját egy ideig Skip Martin és Odeen Mays töltötték be, majd a gitárost, Shawn McQuillert, aki 1991-ben csatlakozott hozzájuk, tették oda. Ma is ott van. „Volt néhány buktatónk az úton, de semmi olyan, ami megakadályozta volna a továbbhaladásunkat,” – mondja Bell. „Shawn nagy tehetség, gitározik és énekel. Vele és a többi fickóval a zenekar biztosan áll a lábán.”

A csapat elég biztos volt az angliai Glastonbury Fesztiválon is, 2011. júniusában. Annyira, hogy a Van Halen énekese, David Lee Roth, miután meghallgatta őket, izgatottan hívta fel Eddie és Alex Van Halent, hogy lelkendezve elmondja, mit látott. Bell így meséli ezt: „David azt mondta nekik: ’Megvan a tökéletes  elő zenekar a jövő évi turnékra! A Kool & the Gang!’ ’Micsoda?! A Kool & the Gang?’ De David meggyőzte őket: ’A turné igazi ünnep a számunkra, és ők az igazi ünnepi csapat.’ David ezt mondta nekem: ’Kool, amikor még feljövőben voltam, a ti zenéteket játszottam. A ’80-as években mi voltunk a rock party-banda, ti pedig a pop/R&B party-banda. Hát akkor tegyük össze a két csapatot és csináljunk egy nagy bulit!”

14A Kool & the Gang így a legnagyobb közönség előtt játszhatott a Van Halen 2012-es USA-beli, teltházas turnéjának mind a 48 koncertjén. Sőt, Bell bevallja, hogy a torkában dobogott a szíve, amikor a szembesült a (javarészt fehér) hard-rock rajongók tengerével. „Először néhány rock számmal indítottunk” – mondja. „Majd sor került néhány nagy slágerünkre, és a tömeg kezdett ráérezni.” Mire a zenekar a Ladies Night-hoz ért, Bell visszaemlékezései szerint a lányok felálltak a helyükről, hogy táncolhassanak. „Ekkor már tudtuk, hogy megfogtuk őket,” mondja nevetve. „Végül a Celebrationt játszottuk, a lányok ránéztek a hard-core pasikra és ezt mondták: ’Jobban jártok, ha felemelitek a seggeteket és elkezdtek táncolni!’ És így is lett. Bevittünk egy K.O-t. Csúcs volt!”

A szöveg, forrásokat használt innen: bassmusicianmagazine.com

Fordította: Dienes Orsolya és Gulics Norbert

 

Megjelent: 1161 alkalommal