• 1
  • 2
Ian Levine - MySpace Ian Levine - MySpace
- Hírek

Interjú: Ian Levine, a northern soul legendás alakja

A DJ History archívumából: Bill Brewster, a polgárpukkasztó lemezgyűjtővel és producerrel beszélget

Fordította: Dienes Orsolya

Polgárpukkasztó és konfrontatív, kevés dj van, aki annyi rekordot döntött meg, mint amennyit Ian Levine a Highland Roomsban, a ’70-es évek northern soul világában. Colin Curtisszel együtt hetente új felfedezésekkel léptek fel, kihasználva családja jó anyagi hátterét a lemez-bevásárló, óceánon túli utazásain (szüleinek kaszinója volt a blackpooli Golden Mine-on). Az Államokban tett utazásai hatására úgy döntött, hogy a northern soult kivezeti a régiségek iránti megrögzöttségéből, és bevezeti a diszkó és a jazz-funk új világába. Olyan lépés volt ez, ami végzetes szakadást indított el. 

Mivel folyamatosan látogatta a new yorki The Saintet, és az újonnan megnyílt londoni Heaven bentlakója volt, Levine bevezette az új hi-NRG-hangzást, ami világszerte meghódította a homoszexuális diszkókat. Később Stock, Aitken és Waterman is csatlakozott, és pre-teen popként kezdték el piacra dobni. Levine több fiúzenekar –köztük a Bad Boys Inc és a Take That – producere is volt.

2

Ez az interjú, a DJ History és az RBMA segítségével, 1999-ben készült Ian fura post-Edward stílusú házában, valahol a nyugat-londoni Ealing és Acton között. A nappaliba igyekeztünk, ahol Ian egy karosszékben ült egy eredeti Doctor Who-s robot mellett. Kisvártatva egy fiatal fiú szalonnás szendvicsekkel teli tálcát hozott be. (Ian mindenféle értelemben nagy ember.) Hihetelen emlékei vannak a zenéről, művészek és dalcímek végtelen sorát idézi fel, és az egészet az olyan ember bombasztikusságával és magabiztosságával közvetíti, aki hozzá van ahhoz szokva, hogy a maga útját járja. – Bill Brewster

Hol születtél?

Blackpoolban, 1953-ban. 13 évesen kezdtem el Motown lemezeket gyűjteni. Mire 14 lettem, már egészen elmélyült ez a szenvedélyem. A célom az volt, hogy az Egyesült Királyságban megjelent összes Motown lemezt megszerezzem.

Gary Wilde az a fickó, aki azt állítja, hogy ő volt az első ritka lemezeket árusító kereskedő, szóval ő 5 fontot kért ezekért a ritka Motownokért és northern dolgokért. Blackpool központjában, a Victoria Streeten volt a dohányboltja. Cigarettákat és ritka lemezeket árult, és az összes modern fazon az üzlete előtt gyűlt össze. Igazi úttörő volt. Ez úgy 67-68 körül lehetett. Ő volt az első, aki olyan irányzatot indított el, ami miatt most, 30 évvel később, az emberek 15 ezer fontot adnak ki egy Frank Wilsonért. 15 évesen a szüleimmel Amerikába utaztam nyaralni, hogy aztán ott, a lemezboltokban nagyon ritka Detroit lemezeket találjak.

Merre is?

Miamiban, főként. Úgy 1970 tájékán New Orleansba mentünk, és ott leltem rá a Ric-Tic lemezekre: JJ Barnes, San Remo Golden Strings. Ezeket előttem még senki sem fedezte fel, én pedig egy vicces dolgokat árusító boltban bukkantam rájuk a new orleans-i 43 fokos hőségben. Volt egy kis Discotronom, amit még korábban kértem kölcsön. Feltettem ezt a JJ Barnes-lemezt, erre a Motown-típusú dobolás zendült fel, majd egy csodálatos, Marvin Gaye találkozik a Four Tops-szal-féle mesés, ritmusos hangzás ütötte meg a fülemet. Teljesen megzavarodtam: attól a pillanattól kezdve az életem megváltozott. JJ Barnes a northern soul zene rabjává tett.

Volt egy srác, Stuart Bremner, aki idősebb volt nálam, és akire felnéztem. DJ-ként dolgozott a Twisted Wheelben és a blackpooli Wheelben. A Twisted Wheel volt az első, egész éjszakán át nyitva tartó klub, ahonnan a northern soul elindult. És ő ott diszkózott, odament az összes király fazon, a haverjai. A Motown helyett inkább Curtis Mayfieldért, az Impressions-ért volt oda. Én nem járhattam a Wheelbe, csak amikor 17 éves lettem, 1970-ben, és szinte rögtön utána be is zárt. Viszont azt láthattam, hogy egy rakás olyan stílusú lemezem van, amire ott táncoltak az emberek, és amiket még senki sem fedezett fel. Így aztán levittem őket.

Rose Battiste ‎- Hit & Run

A „Hit and Run” Rose Battiste-től, ami egyébként valódi Detroit lemez, iszonyat sok pénzt ér. Mindenki eldobta az agyát attól, hogy olyan lemezeim vannak, mint senki másnak. Kezdetleges állapot volt az. A Twisted Wheel olyan manchesteri klub volt, amelyik 1969-ig nem játszott mást, csak brit lemezeket. Némelyiknek Motown-stílusú hangzása volt, de a legtöbbnek a sokkal földközelibb Stax, Memphis vagy éppen Atlantic volt a stílusa. A northern zene ettől a földközeli hangzástól a Supremes és a Four Tops simulékonyabb, fülbemászóbb, zenekarra megírt hangzásvilága felé indult el. De voltak más művészek is, más cimkék alatt.

Nem pörgették tovább a Marvelettes és a Velvelettes lemezeit, viszont olyan lemezeket kezdtek el játszani, mint például a „Baby Reconsider” Leon Haywoodtól, a „More Than Your Love” Bob Brady és a Concordstól, ami voltaképpen egy Smokey Robinson szám átdolgozása; a Darkest Day” Jackie Leetől, vagy Sandy Sheldon „You’re Gonna Make Me Love You”-ja. Ez a négy lemez hihetetlenül ritka volt, és szó szerint 50 fontba került darabja, mivel mindenki akarta, de senki sem tudta megszerezni őket. Egy Docker nevű gloucesteri fickó eljött a Wheelbe, magával hozta a Leon Haywood lemezt, és csak egyetlenegy ismert példány volt belőle Angliában, a Fatfish picinyke kis címkéje alatt.

Habár Leonak volt még jó néhány slágere a ’70-es években, ez a lemez iszonyat ritka volt. Mindenki azon volt, hogy legalább egy pillantást vethessen rá, mert annyira legendás és Akkora kincs volt. A diszkós egy Les Cokell nevű tag volt, aki már régóta ott dolgozott, de a legnagyobb menő Rob Bellars volt, aki szintén a Wheelnél diszkózott, ám kölcsönadta a lemezeit másoknak is, például Lennek is. Rájött arra, hogy ha beszerzi a nehezen beszerezhető lemezeket, akkor még több embert tud bevonzani. Mindenki torkig volt már azokkal az egyforma, régi számokkal, mint például Franki Valli „Are You Ready Now”-ja és Earl Van Dyke „Six by Six”-e, amit már évek óta játszottak a Wheelben.

Az amfetaminokkal teletöltött tömeg, amely gyors, Motown-stílusú számokra akart táncolni, éhezett az újdonságokra ezekben az éjszakai klubokban. Amikor azt mondom, hogy „új” inkább a „felfedezetlent”, mint a „modernt” értem rajta, hiszen 1970-71 tájékán Amerikában már James Brown és Lyn Collins-lemezeket készítettek. Funky dolgokat. 1969-re a Motown-hangzás már kiment a divatból Amerikában. Tehát új lemezek helyett úgy 4-5 éves lemezekre kellett vadászni.

Amikor ’71 januárjának utolsó hetében a Wheels bezárt, néhány kisebb éjszakai szórakozóhelyen is razziázott a rendőrség, így aztán a figyelem a blackpooli Mecca felé fordult, mert ez volt az egyetlen hely az országban, ahol ilyen zenét játszottak. Nagyjából ezer ember gyűlt össze minden szombaton a Highland Roomban, hogy ezeket az egyedülálló lelemezeket hallhassa. Tony Jebb volt a diszkósuk, néhány pop hülyegyerekkel, mint amilyen Stewart Freeman és Billy The Kid. Ki is dobta őket hamarosan, mert a tömeg a ritka soul zenét akarta, és persze én voltam az, aki az egészet a háttérből irányította. Azt mondtam, hogy Les szerezze meg Cokellt, de Les nem tudott lépést tartani a lemezekkel. Az enyémeket használta, és egyszer, amikor éppen beteg volt, az emberek azt mondták, hogy ’Gyere, te is tudsz diszkózni!’ És így is lett.

3

Colin Curtis és Ian Levine a Blackpool Meccában a 70-es években - Ian Levine MySpace

’71 őszén indult el a diszkós pályafutásom. ’72-re már meglehetős hírnévre tettem szert abban, hogy ritka lemezeket tudok megtalálni és lejátszani. Stoke-ban volt egy nagy éjszakai klub, a Torch; Tony oda igazolt át Colin Curtis-szel, Keith Minshull-lal, Martin Ellis-szel és Alan Day-jel együtt; engem és Lest pedig Blackpoolban hagytak. Az úgy volt, hogy miután befejeztük a diszkózást, mindig elmentünk utána a Stoke-ba, ahová úgy hajnal 3-4 körül érkeztünk meg. És én nagyon szerettem volna a Torch-ban dolgozni, így Tony Jebb meggyőzte az alapítót, Chris Burtont, hogy vegyen át. Végül a Blackpool néhány hónappal később bezárt, mivel Les nem tudta egyedül csinálni.

A Torchnak sok gondja volt a kábítószerekkel, a rendőrség aztán egy évvel később be is záratta az ősszes éjszakai klubot. Ez volt a wigani Casino előfutára. Vagyis az első nagy, northern soul zenét játszó éjszakai klub, egy átalakított, kibelezett mozi épületében, ovális táncparkettel, körben erkélyekkel. Nagyjából 1 600-an fértek be.

Ez valahol a semmi közepén volt, igaz? Tunstallban?

Aha. A Wheelnek kis klikkje volt. Az volt a legmenőbb underground klub. Olyan 5-600 ember fért el benne, és a Drifterstől Ike & Tina Turneren át, egészen az ezoterikusabbakig, mint például a Vibrations, James & Bobby Purify, Edwin Starr, Jimmy Ruffin, legendás művészeteket hívott meg. Mindannyian ott voltak a Wheelben. Egyszer elmentem, hogy filmet készítsek róla, de most már szinte felháborítóan homoszexuális bár lett belőle ott, Manchesterben. Körben, a falakra meztelen fickók képeit tették ki. Elvittem az összes eredeti Wheel-diszkós fényképét, de nem tudták már hová tenni! Most Chains a neve.

A Torch fantasztikus volt. És Major Lance egy ikonikus művész. Számos sikeres slágere volt még a ’60-as évekből, és jó néhány, amelyik nem. Korai Van McCoy és Curtis Mayfield. Habár ezek nem voltak annyira sikeresek Amerikában, mégis a vibrafon, a húros hangszerek és a jellegzetes lüktetés által meghatározott northern soul hangzás legjavát adták.

Ez az az Okeh-n?

Major Lance - You Don't Want Me No More

Igen. A „You Don’t Want Me No More” volt a legnagyobb. Aztán az „Investigate” és az „Everyone Loves a Good Time.”

Nem vett fel élő albumot a Torchnál?

No, erre akarok kilyukadni. A northern soult a Wheelben olyan nagy művészek képviselték, mint a Drifters és Ike & Tina Turner, de őket olyan művészekként kezelték, akik karrierjük előmozdítása érdekében érkeztek Angliába. Azelőt még sohasem jött olyan művész, akinek semmilyen sikerszáma nem volt az Egyesült Királyságban, és akit egyedül ezek a fura 54-sek érdekeltek az egész Egyesült Királyságban. És neki belőlük több volt, mint bárki másnak itt, északon. Ez a tény alapozta meg legendás hírnevét. Ha volt valaki, akit az emberek északon látni akartak, az Major Lance volt. Chris Burton vakmerő tettet hajtott végre, amikor megtalálta őt Chicagóban, és rávette, hogy csak a Torchban dolgozzon.

Az első éjszakán történt, hogy ott diszkóztam, és egyben ez volt egész pályafutásom leginkább felvillanyozó éjszakája. Több embert már nem is lehetettvolna bepréselni. Még a csillárról is lógtak. Legalább 48 fok volt. Akkora volt a hőség és a zsúfoltság, hogy az emberekről felszálló izzadtság visszacsöpögött a plafonról. A valaha fellelhető legrosszabb bandával énekelt. Egy olyan brit zenekar volt, amelynek fogalma sem volt a northern soulról, de azért végigmentek az összes sikerszámon. “The Beats,” “Monkey Time,” “Ain’t No Soul in These Old Shoes.”

Azon a nyáron Miamiból azzal a 4 ezer kislemezzel jöttem vissza, amit az Üdvhadsereg boltjaiban vettem, darabonként 5 centért.

A Torch sokkal jobb klub volt, mint a wigani Casino. A Wigant régi bálteremből alakították ki, körbefutó erkélysorral úgy, ahogy a Torch-nál. Mi is történt a Torch-ban? Először Tony Curtis és Keith Minshull lépett le, mert azt hallották, hogy hamarosan be fog zárni, így Hanley-be a Top Rankhez igazoltak. Tony Jebbet elkapták a drogok miatt. Így csak én és Martin Ellis maradtunk. A hatból az utolsó pozícióból az első számúvá váltam.

Miután bezárt, Colin és Keith furfangos módon visszaszerezte a blackpooli Meccát. Stoke-ban éltek, én pedig Blackpoolban. Amikor a Torch bezárt, Chris Burton vette át a Top Ranket Hanley-ben, így én a Blackpoolból a Hanley-be mentem; Colin és Keith pedig aStoke-ból a Blackpoolba. Ennek nem annyira örültem. Keith Minshull nem igazán vonzotta be a tömeget.

Colint nagyon érdekelték azok a lemezek, amiket felfedeztem. Azon a nyáron Miamiból azzal a négyezer kislemezzel jöttem vissza, amit az Üdvhadsereg boltjaiban vettem darabonként 5 centért. A valaha felfedezett legnagyobb mennyiségű soul-lemezre bukkantam. Akorra már a Radio1 is készített velem interjút erről. Ismert név lettem a northern soul berkeiben. Csak ránéztem a gyártóra, a szerkesztőre vagy az énekesre, és rögtön meg tudtam mondani, hogy ballada-e vagy northern soul lemez. Voltaképpen, túl gyorsan futtattuk ki. ’75-ben még sok ’60-as évekbeli lemez várt felfedezésre, de ezek már nem voltak olyan jók, mint amit 1973-74 arany éveiben játszottunk, amikor mindent felforgattunk értük: Chicagót, Los Angelest, Detroitot, még Norfolkot is. A színvonal elindult lefelé.

The Carstairs - It Really Hurts Me Girl

Éppen Miamiban voltam, amikor az egyik rádióállomás lejátszotta a Carstairs egyik lemezét. A „He Who Picks the Rose” az egyik nagylemezük volt az Okeh-nál. Az új számuktól, az „It Really Hurts Me Girl”-től teljesen eldobtam az agyam, mert megvolt benne az a nagyon torokhangú northern soul vokál, és az igazi northern soulos érzés, de egy kicsit laza, könnyedebb lüktetéssel. Nem olyan modern, mint a philly diszkós cucc, éppen csak egy kicsit modern, egy kicsit veszélyes a northern soul világában.

Egyébként megpróbáltam megvenni ezt a lemezt, de egyszerűen nem leltem rá. Senki sem hallott róla. Bementem a rádióállomásra is, de ott azt mondták, hogy csak egy demót kaptak a lemeztársaságtól. Itt a szám. Felhívtam a céget, Red Coach, Gene Redd, a Chess a forgalmazó - de elvesztették a forgalmazót, és a lemezt nem adták ki. A polcon várt. Tovább zargattam a rádióállomást; azt ígértem, hogy megadok érte bármit, amit csak akarnak. De visszautasítottak, mert nekik is tetszett. Egyszóval, átbasztak.

Angliában aztán találtam egy John Anderson nevű kereskedőt, aki Skóciából költözött Kings Lynnbe. Elmondtam neki, hogy nagyon szeretném azt a Carstairs-lemezt. Éppen akkor jött meg egy 100 ezer, különböző rádióállomásokról származó demókból álló szállítmánya Amerikából. Én, Andy Hanley és Bernie Golding átnyálaztuk ezt a gyűjteményt, és a Carstairs-lemez három példányát is megtaláltuk. Visszamentem Blackpoolba, lejátszottam a lemezt, és ezzel megváltoztattam az egész terepet. A blackpooli Mecca egyik pillanatról a másikra ennek az új northern soul hangzásnak az otthonává vált. Akár hallhattam is ezt a számot 1973-ban, amikor kijöhetett, de csak 1974-ben jutott el hozzám. A Carstairs után jött Marvin Holmes lemeze, a „You Better Keep Her”, majd Bobby Franklintől a „The Ladies Choice”, Don Thomastól a „Come On Train”, és Jay Armstead-től az „I’ve Got the Vibes.” Ez az új hullám a ’60-as évek erőteljesebb, dobbantó stílusával ellentétben, lazább, hipnotikusabb ritmust tudhatott magáénak. Egy ideig lenyűgöző volt.

Eddie Foster - I Never Knew

A Wiganben utálták, ott továbbra is a ’60-as évek zenéjét játszották. Viszont amikor olyan dolgokat játszottak, mint a Carstairs, a tánctér sokkal zsúfoltabb lett, mint amikor a régebbi számokat nyomták. Aztán mi történt? A kalózkiadások teljesen tönkretették az egészet, mivel minden lemezt, amit találtunk - Eddie Foster “I Never Knew,” the Glories “I Worship You Baby,” the Sweet Things “I’m In a World of Trouble”- 4-5 héttel azután, hogy megjelentek, elkezdték kalózkiadásban piacra dobni. Simon Soussan, aki soul lemezeket fedezett fel, mint vállalkozó, elment Los Angelesbe, ahol kalózfelvételt készített a lemezről, hamisította a cimkét – szerintem vett pár erre alkalmas gépet –, kinyomott 2-3 ezer lemezt, elküldte a Selectadiscnek, majd piacra dobta.

Blackpoolban az volt a szabály, hogy amint megjelent egy lemez kalózkiadása, rögtön ment a süllyesztőbe. Ha hetente 3-4 kalózlemez érkezett - és körülbelül ennyi érkezett -, 3-4 lemezt kihagytunk a lejátszási listából, így 3-4 másik számot kellett találnunk, hogy helyettesítse a veszteséget. A hangzás minősége egyre inkább leromlott. ’75-ben már ott tartottunk, hogy a táncterem csak a modern cuccokra telt meg, és a tömeg diktált, hogy mi legyen. A Wigan ennek teljesen az ellentéte volt. Bármit elfogadtak, aminek volt lüktetése, ritmusa, tehát akkoriban leginkább pop lemezeket találtak - például a Gary Lewis & the Playboys-tól a „My Heart’s Symphony”-t.

4

Blackpool Mecca 1975 - Jr. Walker saxofonozni tanítja Iant Ian Levine MySpace (a következő négy kép középen, egymás mellett)

5

Ian Levine és a the Jacksons Ian Levine Facebook

6

A TK Records feje, Henry Stone és Ian Levine Ian Levine MySpace

7

Ian Levine diszkózik a Heavennél, 1979 Ian Levine Facebook

Jó néhány jó kis soul lemezt is lejátszottak, de sok fehér pop zenét is kellett: Muriel Day “Nine Times Out of Ten,” Lorraine Silver “Lost Summer Love,” Brian Hyland “The Joker Went Wild.” Aztán az egész egyre rosszabb lett. Eljutottak a „Hawaii 5-0”-ig, sőt a „Joe 90”-ig is. A soul rajongói kezdték otthagyni a Wigant. Ugyanakkor Dave McAleer Disco Demand címen kiadta ezeket a Wigan’s Chosen Few előadásában. Tulajdonképpen ezek a borzalmas, új popslágerek northern soulnak álcázták magukat. Míg a valódi, elkötelezett rajongók gyűlölték az egészet, és elhagyták a Wigant, addig több ezer új ember látta a Top of the Pops-ban ezeket a trikós, kitűzős táncosokat, és azt gondolták, hogy „Hű, ez aztán az újdonság! Gyerünk, nézzük meg!”

Újfajta tömeg jött le a Wiganbe, akik ott is maradtak egy kicsit, de leginkább turistákra hasonlítottak, akik a northern soulhoz csak azért jutottak el, mert a tévé felkapta. A blackpooli Mecca inkább azoknak játszott, akik a tiszta zenét szerették. Nagy harc volt köztem és Russ Winstanley közt akkoriban. Két nagy viszály osztotta meg a terepet: az egyik a Blackpool és a Wigan közt, a másik Russ és köztem. Vicces erre visszagondolni, hiszen manapság már nagyszerűen kijövök vele, és minden tiszteletem az övé.

Szinte abban a pillanatban mi lettünk a gyűlölt ellenség.

Az összes közül a legelkeseredettebb viszály Dave Godin és Tony Cummings közt dúlt. Az előbbi a northern soult a Blues & Soulnál már régóta támogatta, az utóbbi pedig a Black Musicnál dolgozott. 1971-ben a northern soul Godin gyermeke volt. 1970-ben járt a Wheelben, majd megírta a „Land of 1,000 Dances” („Az 1000 tánc földje”) című cikkét, aztán eljött a blackpooli Meccába, és lekaptak vele, ahogy ott állunk a Mecca lépcsőin, 1971-ben.

Tony Cummings messze földön tisztelt soul újságíró volt, egy import lemezeket árusító céget alapított Black Wax néven, majd elindította a Black Music-ot. 1971-ben úgy döntött, hogy egy csapatnyi londoni soul rajongóval eljön és megnézi, hogy mi is az a northern soul. Dave Godin ezt megtudta, és felhívta Bill Pye-t, a Mecca menedzserét, hogy akadályozza meg a bejutásukat. Szóval, utaztak egy csomót, aztán meg nem engedték be őket az épületbe.

Amikor a Black Music magazin szerkesztője Tony Cummings lett, elkezdett érdeklődni a northern soul zene iránt. Ő írta a feltehetően legjobbb, nagyjából 10 oldalas cikket a northern soulról. 1973-ban volt egy lemez, az „I Never Knew” Eddie Fostertől, amit felhasznált, mint kitalált példát. Hihetetlen volt! Annyira lenyűgöző volt, hogy mindenki lelkesedett ezért a cikkért. Dave Godin ezen teljesen felhúzta magát, hiszen jött valaki, aki túlszárnyalta őt.

Szinte abban a pillanatban mi lettünk a gyűlölt ellenség. Talált egy cleethopres-i klubot, amit Mary Chapman vezetett. És akkor a Blues & Soul azt kezdte nyilatkozni, hogy a blackpooli Mecca kora lejárt, Cleethorpe az igazi, és ilyenek. A terep szétszakadt, és a végén egy csomóan nagyon lejáratták azt egészet.

8

Ian Levine és Neil Rushton 1976-ban, Barbarával, LJ-vel és Evelynnel. Ian Levine - MySpace

A dolog a Ritzben kristályosodott ki, ahol Neil Rushton vezetettt néhány egész nap nyitva tartó klubot. Mindenki odajárt. Hatalmas siker volt: 1 500-2 000 ember minden vasárnap. Az összes blackpooli odajárt, mert én és Colin játszottuk a lemezeket, és az összes wigani, mert Richard Searling diszkózott. Abban az időben azt a modern diszkós cuccot játszottuk ott is, mint a Meccaban: Doctor Buzzard’s Original Savannah Band, Tavares, “Car Wash,” “Jaws”-t Lalo Schifrintől. Azonkívül mindent játszottak, aminek „stomping” üteme volt. Mint két futballszurkoló tábor: a Manchester City és a Manchester United. Hát, nem is működött. Az összes trikós, bő nadrágos wigani ezt kiabálta: „Fogjátok be! Tűnjetek el! Játsszatok valami stompert!

Aztán nekem jöttek, és az egyik blackpooli srác, Steve Naylor közbelépett, hogy megvédje a dj-t –engem - és széttaposták a szemüvegét. „Levine-nek mennie kell” feliratú kitűzőket kezdtek el viselni, majd az egyik szombat este a wolverhamptoni Pete King és a leicesteri Shelvo egy 11 láb hosszú transzparenst vitt körbe, a „Levine tűnjön el!” felirattal, a Highland Roomban.

És én most azt mondom: Túl messzire mentünk.

Eléggé húzóssá vált a helyzet, mivel utálták azt, hogy a stomperekről a modernebb dolgokra váltottunk. És én most azt mondom: Túl messzire mentünk. A northern soul világa nagyon különleges volt. Sohasem mondták meg, hogy mit tegyek. 14 évesen már soul-lázadónak számítottam. A northern soul koncepciója az volt, hogy az ember egy szombat éjszaka akár 200 mérföldet is utazik azért, hogy olyan lemezeket hallgathasson, amelyeket máshol nem tudna.

Amit a Carstairs-szel és Marvin Holmes-szal kezdtünk, az ugyanolyan mértékben volt ritka, mint amennyire modern. Játszottunk Tavarest, Crown Heights Affairt, sőt még Kool & the Ganget is. Majd egyszercsak már nem lehetett olyat találni, ami sehol máshol nem volt hallható. Eltűnt a különlegesség, az egyediség. Abba kellett volna hagyni, mielőtt túl messzire megyünk. Mert amit tettünk, nem volt más, mint az, hogy ezt a világot egy baltával kettéhasítottuk.

A wigani Casino megtorlásként arra, amit tettünk, odáig ment el, hogy olyan szánalmas vicceket játszott, mint például a „Hawaii 5-0”. Részünkről pedig eljutottunk Sylvester „Mighty Real”-jéig vagy Colin Curtisig, sőt még a Parliament and Funkadelicig is- aminek a northern soulhoz már semmi köze sem volt. Tény az, hogy a northern soul sohasem halt meg, csak éppen összezsugorodott. Elhagytuk, de túlélte, és most, 15 év múltán ismét virágzik. Belle and Sebastian a koncertjein northern soult játszik.

Hogyan találkoztál Kev Roberts-szel?

Jack Bonningtonon keresztül. ’73 körül ők ketten minden héten eljöttek Nottinghamből, belemerültek a northern soulba. Kev nagyon eszes és jó volt, így összehaverkodtam vele. Mindig korán érkezett egy doboznyi lemezzel, amelyeket aztán eladott. Este 8-kor ő jelent meg elsőként, én lejátszottam az új felfedezéseket, ő pedig elmondta a véleményét. Nagyon érdekelte az egész. Kev és Richard nagyszerűek voltak, de Kev hamar összeveszett Russ-szal. De végül is Kev, Russ és Richard voltak azok, akik a Wigant nagy magasságokba emelték. Kev ’75 körül jöhetett. Nagy viták voltak köztük.

Amikor Miamiba mentél, a szüleidnek Miamiban üzleti érdekeltségük volt?

The Sapphires - Gotta Have Your Love

A szüleimnek volt egy Lemon Tree nevű kaszinójuk Blackpoolban. De nemcsak kaszinó volt ott, hanem egy éjszakai klub és diszkó is. Vicces, hogy miközben a Twisted Wheel még működött, Gary Wilde-nak volt egy bérlője, Bob Stephens. Bob Stephens Northamptonból érkezett. Ő volt az első nagy, northern soul lemez-gyűjtő. Minden lemeze megvolt, ami angol címke alatt jelent meg – a Sapphires “Got to Have Your Love,” Rufus Lumley “I’m Standing”. Csak odasétált a polchoz, és szinte az ingujjából húzta ki az adott ősrégi lemezt. Mindegyik megvolt.

Beszélj a Catacombs-i fickóról!

Ja. Carl Dene. ’Farmer Carl’, ahogy nevezték. Ő fedezte fel azokat a lemezeket, amiket aztán a Wheelbe vittek. Mindenki istenként tekintett rá. A Catacombs egy picike kis klub volt Wolverhamptonban, a Temple Streeten, a felső szintje majdnem olyan volt, mint a Wheelnek. Hosszú és keskeny.

Richard Temple - That Beatin' Rhythm

A Wheelnek az a politikája, hogy ritka lemezeket játszik, hatással volt a Catacombsra is, ahol folytatták ezt. Megtalálták Richard Temple-től a „That Beatin’ Rhythm” című számot, amit a Mirwood Records adott ki. Senki sem hitte, hogy tényleg létezik. Egészen a Catacombsig kellett menned, hogy hallhasd. Ezért meglepő az, hogy egy gloucesteri tag, aki rálelt a „Baby Consider” egyik példányára, a Wheelbe vitte el. A Catacombs is megtalálhatta volna, de nem volt abban a helyzetben, hogy széles körben terjessze. A Wheel azonban, amely tömegeket vonzott, igen. Így aztán mindkettő egyformán befolyásos hely volt.

Voltak crossover lemezek a Wheel időszakban? Gondolom, Guy Darrell az egyik korai volt…

Nem nagy sláger volt, igaz?

Aha.

Az „I’ve Been Hurt” eredetileg Bill Deal és a Rondells száma volt. Aztán Guy Darrell feldolgozta. Jerry Ross kiadásában. Korai Blackpool szám lett.

És mi lett Cletthorpes-szal? Úgy gondoltam, hogy elég jó volt. Sok új lemezt is lejátszottak, például Silvettit, Rodger Collinst.

Igen. Mindjárt rá is térek. A Black Nasty-től a „Cut Your Motor Off”-ot és a „Summer in the Parks”-t játszották. Dave Godin figyelme hatással volt rájuk. Jobb zene volt, mint a wigani.

Valahol a Mecca és a Casino keveréke volt…

Igen, ezt mondták nekem is azokban az interjúkban, amiket a dokumentumfilmemnek készítettem. Így visszatekintve, már nincs semmi ellenérzésem, de akkoriban nagyon idegesített, hogy Dave Godin makacsul ráharapott és nem engedte el. Hol is tartottunk Cleethorpes előtt?

Az első crossover lemezek?

Az első hivatalos norther soul lemez a Tams „Hey Girl Don’t Bother me”-je volt, amit a Wheelben játszottak. De ez még nem az igazi hangzás volt. Nem az a northern soulos hangzás. Inkább a Wheel földközelibb hangzása.

Az első lemez, ami a blackpooli Meccából indult diadalútjára, a „Here I Go Again” volt Archie Bell & The Drellstől. A „Here I Go Again” akkora durranás volt a Meccában, hogy az Atlantic a nagy érdeklődés miatt újra kiadta, és a slágerlista első öt száma között szerepelt. De ez még nagyon közelmúltbéli kiadás volt, gondolom, így is–úgy is felkerült volna a slágerlistára.

Robert Knight - Love On a Mountain Top

De a legcsúcsabb norther soul lemez, amit csak a blackpooli Meccából érkező érdeklődésre adta ki, a „Love on a Mountain Top” Robert Knighttól. Mindenkit eksztázisba hozott. Nem lehetett más oka, hiszen legalább öt éves szám volt akkor. Abszolút rádiós lemez. Akkor aztán mindenkit érdekelni kezdett a northern soul. A Motown piacra dobta a „There’s a Ghost in My House”-t.

Eredetileg ki játszotta?

A Yours Truly, attól tartok. A Motown gyűjteményemből vettem elő. Volt néhány ritka Motown lemez, amit játszottunk: a Dalton Boys-tól az „I’ve Been Cheated”, és R. Dean Taylort. Akkor még nem fedeztük fel a Frank Wilson lemezt – tudomásunk volt arról, hogy létezik, de senki sem tudta megszerezni –, és az Isley Brotherstől a „Tell Me It’s Just a Rumour”-t. Tony Jebb korai Higland Rooms-beli időszakában csak northern soul lemezek voltak. R. Dean Taylor azonban egy undorító kis fehér pop Motown lemez, nem is vagyok rá igazán büszke.

Ugyan már, nagyon jó lemez.

De nem nincs fekete-hangzása.

És akkor mi van?

R. Dean Taylor - There's A Ghost In My House

Hát, rójjátok fel bűnömül, de összetörtem az R. Dean Taylort. Rajta volt a „60-as Motown Memories gyűjteményes albumon. De korábban VIP címke alatt futott. Elérhető volt. Tényleg nem sok Motown lemezt játszottak.

De ez egyszerűen nem csak azért volt így, mert elsősorban sok crossover volt?

Ja, túl komercionálisnak gondolták.

Így visszatekintve, milyennek találod most a Motownt? Keb Darge egy interjúban egyszerűen popszemétnek nevezte.

A Motown a mindenem, és a végzetem. Az egész életemet áthatotta. Annyira a Motown megszállottja voltam, hogy az összes, „So Many Men, So Little Time”-ból származó pénzemet az én Motown újraegyesítésembe öltem, és el is vesztettem. A northern soul iránti szerelmem a Motownból ered. Számomra elég jók voltak ahhoz, hogy lejátszam, a Motown hangzás csodálatos fülbemászó dallamát mutatták.

Csak hallgasd meg az akkori northern soul klasszikusokat: Sandy Sheldontól a “You’re Gonna Make Me Love You” Jackie Leetől a “Do the Temptation Walk,” Bobby Hebbtől a “Love Love Love” és a “You Want to Change Me,” a The Glories-tól az “I’ll Worship You Baby,” Bob Relftől a “Blow My Mind to Pieces.” Annyi nagyszerű lemez van, és még mindig feláll a szőr a hátadon tőlük. Miden ízükben vannak olyan jók, mint a klasszikus Motown-produkciók.

9

Ian Levine a Motown társalapítóval, Raynoma Gordy-Singleton-nal 1989 márciusában. Ian Levine - MySpace

Néhány Brunswick lemez: Marvin Smith „Have More Time,” the Artistics “Help Me How,” Leroy Taylor “Oh Linda,” Jackie Ross “Keep Your Chin Up.” A northern soul a Motown hangzás kicsit feketébb, kicsit ritkább változata volt homályos cimkék alatt, de az egész a Motwonra vezet vissza. A felfedezetlen Motown dalok, amelyeket Chris King és Pete Lowry talált, tartják életben ezt a világot: például Patrice Holloway “It Keeps On Rolling,” Brenda Holloway “Trapped,” Barbara McNeir “Baby A-Go-Go,” Frank Wilson “My Sugar Baby,” Jimmy Ruffin “He Who Picks the Rose.” Vannak olyan jók, mint amiket már hallottunk, és mindegyik még kiadatlan Motown mestermű.

Beszélj egy kicsit Simon Soussanról!

Bob Relf - Blowing My Mind to Pieces

Volt neki egy kis svindlije. Elővett egy lemezlistát. Bob Relfnek volt ez a menő lemeze, a „Blow My Mind to Pieces”. Aztán elővette a saját listáját, és felírta: „Bob Relf „Reaching for the Best” – sokkal jobb, mint a Blow My Mind to Pieces”, egy példány csak 35 font.” A lista alján ez volt olvasható: „ Jelölj be más lehetőségeket is, mert pénzt nem fizetünk vissza, ha nincs meg az elsőként bejelölt lemez.” Tehát mindenki a Bob Relf lemezt akarta. De az egyszerűen nem létezett. Csak kitalált egy címet. Szélhámosság volt, és az emberek küldték neki a pénzt, ő meg a régi szemetet adta nekik. Szóval, akkor azt gondoltam „Kapd be!”, és az első lemezemnek a „Reaching for the Best” címet adtam – az Exciterstől.

Tönkretett mindent, és az emberek még így 25 év távlatából sem felejtették el. Még mindig a megvetés tárgya. Ugyanakkor nagyon sok klassz lemezt fedezett fel. Később sikeres diszkó producer lett belőle. Újraírt néhány northern soul dalt: az Arpeggiótól a „Love and Desire”-t, ami eredetileg a Flirtations „Stronger Than Love”-ja volt.

Ez nem ugyanaz, mint amit M People tett a „One Night in Heaven”-nel?

Igen, Linda Carrtól a „Highwire”. Pontosan ugyanez történt, igen. Patti Brookstól az „After Dark”, ami a Thank God It’s Friday filmzenéje, az Shaun Robinsontól a „My Dear Heart”. Soussan igazi egyéniség.

Milyen lemezeket fedezett fel?

Meg kell néznem a lemezeimet. Colin Clark “My Sugar Baby,” Louise Lewis “With You I’ll Let It Be You Babe,” Benny Curtis “Dirty Hearts.”

Frank Wilson - Do I Love You 

Mondd el a Frank Wilson-sztorit!

Tom DePierro egész magas pozíciót töltött be a Motownnál. Nagyon kedves homokos srác volt. Ennek a kislemeznek két példánya létezett, és az egyik megvolt neki. Frank Wilson szerint több példányt nyomtak ki, és mivel akkor Brenda Holloway-jel dolgozott, Berry Gordy jr. galléron ragadta valahol a színfalak mögött, és megkérdezte:” Hé, ember, tényleg művész akarsz lenni ezzel a balhézással?” Akkor Frank így válaszolt: „Igazad van, Berry. Nem leszek művész.”

Nos, Berry elpusztította az összes lemezt, de kettő valahogy túlélte. Soussan dePierrótól kölcsönkérte az egyiket. Minden hónapban vissza akarta kérni, de Soussan mindig ezt válaszolta (Soussan francia akcentusát utánozva) „Ó, bébi, majd holnap hozom.”, de azt nem tudta, hogy Soussan már rég eladta Les McCutcheonnek. Tom DePierro aztán AIDS-es lett, és úgy halt meg, hogy nem kapta vissza Simontól a lemezt. Soussan a Frank Wilsont Eddie Foster név alatt jelentette meg kalózkiadásban. Egy kicsit gyorsított változatban.

Ezért dolgozzák fel újra a lemezeket?

Igen. Rob Bellars a Wheelnél volt az első, aki egy brit lemezt, Bobby Patersontól a „What a Wonderful Night for Love”-ot dolgozta fel, amit aztán az Egyesült Királyságban a Jetstar jelentetett meg. Technikailag új lemez volt, így nem akarta, hogy bárki is tudja a részleteket. Természetesen, ez Benny Harpertól a „What a Wonderful Night” volt. Ez 1970-ben történt.

A The Saint egyedülálló a diszkó történetében. A legjobb.

Akkor menjünk tovább: a diszkó és a The Saint…

A The Saint-hez kötődő emlékek minden mást háttérbe szorítanak. Nem volt olyan klub, mint a The Saint. Nem is lehetne többé. A diszkó történetében különleges helyet foglal el. A legjobb. A Heavenben csak remélhettük, hogy legalább a tizedét elérjük annak, mint amit a The Saint ért el. Az egyetlen, a végső volt. Fantasztikus.

Kik voltak a The Saint eredeti dj-i?

Sharon White, Terry Sherman, Shaun Buchanan, Robbie Leslie, Michael Fierman.. Néhényan közülük már meghaltak. Mindegyik nagy haverom.

Hogy lehet az, hogy Shaun Buchanan végül Amerikába költözött?

Shaun Buchanan David Inchesnek dolgozott – ismered őt? –, az Embassyben pincérkedett kis fehér rövidnadrágban. Nagyon jóképű volt. New Yorkba költözött, belemerült a zenébe. Shaun az egyik legjobb barátom volt. Egy lemezt is készítettem neki. Shaun imádta azt, amit csináltam, ezért megkért, hogy készítsek neki egy lemezt a The Saint ún. „sleaze spot”-jához.

Ne felejtsük el, hogy a The Saintben egyszerre négy hetet töltöttem, nagyjából hatszor egy évben. A The Saint kedvéért egyfolytában át kellett repülnöm New Yorkba. Mindent ismertem, minden valaha ott játszott lemezt. Megtanultam őket. Azért tudtam olyan különlegessé tenni a Heavent abban az időszakban, mert a The Saintet használtam tervként a Heavenhöz. Reggel nyolcig a mesés HI-NRG beatet játszottuk. Nyolc után jött az, amit „sleaze”-nek neveztünk. Nagyon csinos kis zene volt. A The Saintben gyönyörű zenét lehetett hallani, mint az eredeti northern soul, kifinomultság és a húros hangszerek kavargó zenéje.

A The Saint nagy sleaze lemezei között volt például a „Take Me Down” Johnny Bristoltól, és a „Somebody’s Eyes” Viola Willstől. Gyönyörű, dallamos, kavargó zene volt nagyjából 105 ütésszámmal percenként, 130 helyett.

Shaun ezt mondta: - Egy lemezt kellene készítened az egyik Record Shack művésszel. Készítettünk egy számot -„Close to Perfection”- Miquel Brownnal. Ez ’85-ben volt. A The Saint egyik legnagyobb lemeze lett. Sok példányát exportáltuk. Az „I Hear Talk” Bucks Fizztől a másik ilyen nagy sleaze lemez volt, vagy az „American Love” Rose Lawrence-től. Bármi, aminek olyan hangzása volt, mint Johnny Bristol „Hang On In There Baby”-je, azzal a Barry White-os középtempós érzéssel. Ettől indultak be.

10

Ian Levine a Seventh Avenue-val Ian Levine MySpace 

Elsősorban fehérek jártak a The Saintbe, igaz?

Fehérek, homoszexuálisok és elég befolyásosak. Kidolgozott mellizmok, kidolgozott, domború hasizmok. Hetente öt napot töltöttek az edzőteremben, egészséges kaját ettek, a tökéletességig dolgozták ki a testüket, aztán az egészet teljesen elvesztegették a hétvégéken. Szétitták az agyukat. Vagy annyira bedrogoztak, hogy azt sem tudták, hány óra.

Totálisan – sokkal jobban, mint a northern soulos dolgoknál- teletömték a fejüket bármivel, ami csak a kezük ügyébe került. Angyalpor, mindenféle cucc. Éjfél körül érkeztek, és vasárnap éjfélig maradtak. Aztán vasárnap délután jött a St. Mark’s Baths. Sohasem láttál még ilyet. 1 500 pucér fickó mászkált fel-alá.

A The Saint mindig is Fillmore Easten volt?

Igen. Természetesen, amikor az AIDS megjelent, a St. Mark’s Baths bezárták. Mindenki, de tényleg mindenki odajárt. Még a Heavenben megismert embereket is láttam ott. Egyfolytában előre és hátrafelé mozogtunk.

Voyage – Souvenirs

A zenén mindig nagy hangsúly volt a The Saintben. Sok lemezre emlékszem: a „Souvenirs” a Voyage-tól, a „Sentimentally it’s You” a Theo Vaness-től. Mindenhol máshol a beat lüktetett. A The Saint a szépséget kereste a zenében. Ezek a levetett pólós srácok dobokat ráztak, a nagy rajongókkal együtt. És mindig totál tömve volt. négyezer ember minden alkalommal. Sohasem láttam ott, még nyáron sem, 2000-nél kevesebb embert.

A záróbuli három napig tartott. Ralph Tee-vel és Stephen Wagnerrel mentem el. Úgy ’88 körül lehetett. 88 húsvétja. Pontosan úgy, ahogy a northern soul felfedezte a ’60-as évek zenéjét és lejátszotta azt a ’70-es években, úgy játszotta a The Saint a ’70-es évek zenéjét a ’80-as években. A ’70-es évek kultikus diszkó lemezeiből istenségeket csináltak. Cut Glass “Without Your Love.” – 200 dollár egy 12 hüvelykes 20th Century-ért. A vynilmániás Charlie Grappone a falra tette ki őket, ezeket a megfizethetetlen 12 hüvelykeseket. Nem volt nagyobb lemez a The Saintben, mint a Cut Glass. Thea Barnes –JJ Barnes testvére – volt a fronténekes. Mildred Scott pedig elkészítette a ….

A „Prisoner Of Love”-ot?

Pontosan. Mindkét oldalt – „Without Your Love” és „Alive With Love” – feldolgozták. A The Saint tökéletes lenyomata volt, hiszen a diszkó éra végéről, ’79-ből származott. Nem került piacra, nagyon ritka volt, mégis mindkét oldal masszívan tartotta magát a The Saint-ben. Az emberek bementek a Vynilmaniába hétfőn, és megbeszélték a dolgokat, tudod: - Nem kellett volna ezt a lemezt ez után a lemez után játszania. Láttam a diszkósoknak írt leveleket: teljesen zene-fanatikusok voltak. Szinte vallás nőtt ki ezekből a lemezekből.

Theo Vaness - Sentimentally It's You 

Theo Vanesstől a „Sentimentally It’s you” a Prelude-től. Aztán volt egy T Connection remix, ami teljesen különbözött a TK album zenéjétől. Egy vagyont ért: „Let Yourself Go.” Játszották a „Midnight”-ot is, az ütősök miatt. Aztán ott volt az USA „European Connection”-je, a „Beautiful Bend”. Cerrone-tól a „Call Me Tonight”. Azokat a lemezeket szerették, amelyek lassan kezdődtek; szerették megállítani és mindenki így állt ott (mozdulatokat tesz a kezével a levegőbe) mielőtt a beat lüktetni kezdett.

Patrice Rushentől a „Haven’t You Heard”. A Voyage-tól a „Souvenirs”; nem ritka lemez, de himnusszá vált. A 12 hüvelykes, Disconet által kiadott Jimmy Ruffin-lemez – „Hold On To My Love”- nagyon ritka volt, és alig lehetett megszerezni. Linda Clifford “Don’t Come Crying to Me,” Phyllis Nelson “Don’t Stop The Train.” Marlena Shaw “Touch Me in the Morning,” Thelma Houston “Saturday Night Sunday Morning,” Sam Harris “Hearts of Fire” a Motowntól. Technique “Can We Try Again.”

Hogy nézett ki?

Egy teljesen áttetsző kupola, hologrammal a belsejében, ragyogó és mozgó csillagokkal; bolygók is voltak Szaturnusz-gyűrűkkel. Nagyon okosan csinálták meg. És a hangberendezés hihetetlen volt. A legjobb, amit valaha az életemben hallottam.

11

The Saint The Tim Smith Gyűjtemény a The Saintről a Fales Library-ben / NYU

Korábban említettél diszkósokat. Kik voltak az igazán kiemelkedőek?

Mindenekelőtt Terry Sherman. Utána kellene nézned, hogy él-e még. Én félek utána nézni, mert 1986-ban AIDS-es lett. Shaun Buchanan, ha kettőre vagy kíváncsi. Nagyon szerettem még Robbie Leslie-t is, de sohasem hallottam tőle semmi újat. Sharon White, az egyedüli fekete lány a fehér, homoszexuális férfiak világában. Meglehetősen unalmas. Michael Fierman, mert a soul helyett sok indie cuccot játszott.

Én és Terry Sherman iszonyatosan sokat röhögtünk. Állandó viccelődés volt, hiszen ő ún. industrial zenét (erőszakos, agresszív kísérleti/elektronikus zene) vagy A-Ha-t játszott. Shaun és Terry pedig gyönyörű diszkó zenét. Volt még egy dj: Malcolm Gluck. A Village-ben, a Monsterben diszkózott. Emlékszel a Monsterre? Azon kis téren.

Sheridan Square?

Igen, pontosan ott.

És mi van Roy Thode-dal?

Az első szupersztár Saint dj. 1982-ben, aztán 1984-ben meghalt. Nagyon korán. Amikor bezártak, Terryt nosztalgia partikra hívták meg. Feltételezem, hogy ezért lett ő az elsőszámú dj.

Mi a legnagyszerűbb emléked?

Miquel Brown - So Many Man So Little Time

A The Saintben a csúcson ’83 húsvétján voltam. Éppen befejeztük a „So Many Men”-t. Underground diszkó lemez volt. Hétfőn készültünk el, és be kellett vinnünk a gyárba, hogy fehér cimkét tegyenek rá. Csütörtökre New Yorkban akartunk lenne vele. Robbie Leslie diszkózott akkor. Hajnal 3, az éjszaka csúcsa. Leállította az utolsó lemezt, sötétségbe borította az egész termet, és aztán „ta-ta-ta-tám”. Hétfőre egész New York erről beszélt. A Billboard tánczenei listáján az első lett.

Ahogy már mondtam, a záróbuli is nagy dobás volt. három napig tartott, és jónéhányan végig ott voltak! Visszamentünk a szállodába, aludtunk egyet, visszamentünk, és már itt is volt a hétfő reggel, amikor az egész bezárt. Péntek este kezdődött, szombat egész nap, vasárnap egész nap és hétfő reggel aztán bezárt.

Miért zárt be?

Lebontották. Az emberek harcoltak a kupola egy-egy darabjáért, amikor bezárt. Hatalmas ezüstacél kapuk: kettő a bejáratnál. Amikor bementél, egy hatalmas földszinti teret láttál, padokkal, ahol mindenki szétitta, szétdrogozta az agyát.

Aztán végigmentél egészen hátra, ahol egy spirális lépcsőház vezetett a kupolán kívülre. Onnan négy bejáraton keresztül juthattál be a kupolába, körbementél, és aztán ki egy másik ajtón. Körben ívelt padok sorakoztak, ahová leülhettél, és aztán ott volt az egész táncparkett.

A diszkós helye középen volt, a kettő között…Ha kisétáltál a hátsó részen, még két spirális lépcsőházat láthattál. Felmehettél az egész tetejére, baromi magasra, és lenézhettél a kupolára. És amikor kijöttél onnan, volt ott egy mozi, több szintes üléssorral, ahol mindenki elengedte magát. Koromsötét volt, vaksötét. Ha keresztülnéztél az áttetsző kupolán, láthattad a fényeket és a táncoló emberek áttetsző alakját.

Ez az interjú 1999. márciusában készült, Londonban. © DJ History

Osszd meg Twitteren vagy a Facebookon
Bill Brewster 2016. január 14., Bill Brewster.

Megjelent: 654 alkalommal