A sorozat előző részében bemutatott, és méregdrága vokóderek a stúdiókban érezték jól magukat. A legtöbb hangszergyár vokódereit főként színpadi használatra szánták, tehát előadói célhangszerek-effekteszközök, s legtöbbször billentyűs szintetizátorral építették egybe őket. Ennek azonban az volt a következménye, hogy a korai, elsősorban japán gyártók készítette vokóderek kevesebbet tudtak, viszont olcsóbbak voltak, és könnyebben lehetett kezelni őket.

Az elmúlt fél évszázadban minden nevesebb szintetizátor gyártó próbálkozott a vokóderrel. Igazán jót azonban keveseknek sikerült készíteni. Most a három klasszikust és azok utódait mutatom be.

Az emberi kommunikáció alapja a beszéd. Amikor gondolkodunk, legtöbbször akkor is beszélünk, csak megtanultunk úgy beszélni, hogy azt mások nem hallják. Vannak azonban olyan betegségek, amikor ha akarna, sem tudna az illető beszélni vagy azért, mert a beszédképző szervei mentek tönkre, vagy azért, mert az agya beszédirányító része sérült meg.

A midi 1.0 protokoll több évtizedes története során igyekeztek megoldani azokat a folyamatosan fölmerülő problémákat, amelyek egyrészt a mindenkori technika korlátjaiból, másrészt a midi eszközöket készítő gyártók egymással való versengéséből adódtak. A harmadik szempont az volt, hogy a kezdő midi felhasználók se érezzék magukat teljesen hülyének, és a midi legmélyebb bugyraiban élvezettel fetrengők se nagyon anyázzanak a kötöttségek miatt.

Noha a dalszerkesztők, szekvenszerek már egyes analóg szintetizátorok részei is voltak, igazi népszerűségüket a digitális zenei munkaállomások, a hangmunkaállomások és a számítógépes dalszerkesztő programok megjelenésének köszönhetik.

A zenei folyamatok, a zeneszerző és – ha volt ilyen külön, a hangszerelő – elképzeléseinek rögzítésére sokáig a kotta volt a jellemző. Noha sokunk a kottaolvasással is nehezen birkózik, a kottaírás sem volt kényelmes a komponisták számára, ugyanis csak az utóbbi évtizedekben terjedtek el a kottaíró programok.