A Wikipédia „Gitárszintetizátoros előadók” című gyűjteménye ötvennél is több muzsikus nevét sorolja föl. Kezdetnek hallgass meg egy nótát!

Ivan Vlagyimirovics Micsurin orosz tudós azért lett híres, mert több száz új növényfajtát – gyümölcsöket, zöldségeket, dísznövényeket – nemesített keresztezéssel.

Tudományos értelemben nem volt eredményes a pasi, mert a genetika régóta ismert törvényeit sem vette figyelembe, sőt, tagadta azokat. Különösen a tanítványai okoztak súlyos károkat ezzel. Számos vicc is született, például az, hogy ha a görögdinnyét keresztezzük a bolhával, önmaguktól kiugranak a magok.

Azt gondolhatnánk, hogy ha a gitárt keresztezzük a szintetizátorral, vagyis ha a hangszedőből érkező jelet egyszerűen rászabadítjuk egy szintetizátorra, máris remekművet alkottunk. Egyáltalán nincs így, a gitárszintetizátorok története sokáig szenvedéstörténet volt. Ennek fő oka a billentyűs játékmód és a gitáros játékmód közötti különbségből adódik. A billentyűs hangszerek esetében minden egyes billentyűhöz határozott alap hangmagasság tartozik egy adott beállításban. A billentyűzet beviteli eszközként használatakor a klaviatúra saját hangja nem számít, nem vesz részt a szintézisben (eltekintve attól, ha ezt külön akarjuk is). A valódi gitárszintetizátorok ilyenek, vagyis nem a hangszedőből érkező hangfrekvenciás jelet masszírozzák tovább, hanem azt csak a szintetizátor áramköreinek vezérlésére használjuk. A húrok birizgálásának (pengetés, ütögetés, sikálás, húrhúzás stb.) összege sokkal változatosabb jelenség, mint az, hogy hogyan nyomunk le egy billentyűt. A legnagyobb probléma a nyomkövetés, a gitárszintetizátornak az a képessége, hogy a gitár rezgéseit alakhűen, elég gyorsan és zavaró késés nélkül tudja átalakítani valamilyen vezérlő jellé, digitális cuccban midi üzivé. Ahhoz például, hogy egy akkordot használni tudjunk, olyan hangszedő kell, amelyik a húrok mechanikus rezgéseit húronként átalakítva adja a kimeneteire, hathúros gitár esetén tehát mind a hat húrét külön-külön juttassa el a további áramkörökhöz. Ez elvileg nem olyan nehéz, viszont az már igen, hogy a hangszedő zaja kicsi legyen. A gitárszintetizátor ráadásul gyűjtőfogalom, azokat a hangszereket is gitárszintetizátornak nevezik, amelyeknek beviteli eszköze nem gitár, hanem a gitárhoz többé-kevésbé hasonlító, de nem húros, vagy nemcsak húros valami.

E történet a szintetikus multieffektekkel kezdődött, s multieffekt rész a legtöbb mai gitárszintetizátorban is megtalálható. A szintetikus multieffekt tehát abban különbözik a „hagyományos” effektektől, multieffektektől, hogy a hangszedő jelét vezérlésre vagy vezérlésre is használják. Különböző jelalakokat előállító feszültségvezérelt oszcillátorokat, vagyis VCO-kat indítanak vele, s ezek jelét, ha több van belőlük, jeleiket módosítják ADSR, LFO és modulátorok segítségével.

A hagyomány szerint az első szintetikus multieffektet, az EMS Hi-Fli-t David Cockerell tervezte 1971-ben, és 1972-től volt kapható kb. annyiért, mint egy teljes gitárcucc.

Kb. 350 példány készült belőle, többféle változatban. Csakis analóg áramköröket tartalmazott.

Mindenesetre, David Gilmour kettőt is vásárolt belőle, és a Pink Floyd két albumának felvételein is használták.

Ritchie Blackmore is kísérletezett vele.

A következő másfél órában a Genesist hallhatod 1973-74-ből. Az album több nótájában is használják az EMS Hi-Fli-t, mellesleg az animáció se semmi.

A következő reklámon a szerkezet főbb szolgáltatásait láthatod.

Volt benne fázistoló, vibrátó, hápi, nyávi, torzító, oktávfelező, gyűrűs modulátor. Ezekről külön-külön a sorozat korábbi részeiben sokat olvashattál. Tán a nyávi az egyetlen kivétel, de ezt könnyű elképzelni, olyan, mint a „rendes” szintetizátorokban a hajlító kerék, csak itt az egyik pedált kell nyomogatni. Memória viszont nem volt benne, ezért a beállításokat nem lehetett tárolni. A midi meg azért hiányzott, mert még nem találták ki, csak 10 év múlva köszöntött be. Napjainkban az ócskapiacon 5-10 ezer dollárért mérik az eredeti Hi-Flit, vélhetően ezért látott fantáziát a Digitana Electronics cég egy klónban, amelyet az EMS engedélyével gyártanak, nagyon kis példányszámban, és precíz emberi munkával. A cég honlapja szerint akár 4-5 év is lehet a várakozási idő. Az áráról szerényen hallgatnak.

A következő videóban egy rekedt hangú ürge mutatja be a főbb funkciókat, csak előtte sokat rizsázik.

A korai szintetikus multieffektek csúcsa a rajongók között ugyan a Hi-Fli, de majdnem ilyen érdekes a Maestro USS-1 Universal Synthesizer System.

A fenti képen nem látszik, hogy 55 centi széles volt a Ton Oberheim tervezte monstrum.

Előnyei közé tartoztak a nagyméretű, színes gombok, hátrányai közé pedig a rövidpályás többi kezelő szerv.

Szintetikus multieffektet az egykori Szovjetunióban is gyártottak. Az Eszko 100 (Форманта Эско-100) szerkezet egységeit katonai alkatrészekből szerelték össze, és úgy is néz ki, mintha egy második világháborús tankból mentették volna ki.

A fenti képen látható változatban még szalagos késleltető-visszhangosító volt.

Ezt a későbbiekben vödörlánc késleltetőkkel (lásd a sorozat 12. részét) váltották föl.

A zengetőn és visszhangosítón kívül torzító, fázistoló és vibrátó van benne. Az ócskapiacon 5-600 dollárért kínálják darabját.

A Frogg Compu-Sound nevű csodának a belsejéből az összes integrált áramkör típusjelölését és más árulkodó adatát levakarták, nehogy kiderüljön, hogyan működik.

Ez a szerkezet 1972-ben jelent meg a piacon, és 1978-ban gyártották belőle az utolsót. Mindössze 100 példány készült, tehát ma már igazi ritkaság- az eredeti ára 500 dollár volt, napjainkban 2 500 dollárért mérik, ha egyáltalán eladja bárki is.

Noha a reklám digitális szűrőkről csacsog, valójában analóg szűrők voltak benne, amelyeket ADSR-rel lehetett vezérelni. De volt benne digitális rész, és 99 beállítást, hullámformát tároltak a memóriák. Lehet, hogy még soha nem hallottál erről a kütyüről, de az alábbi nótát, amihez fölhasználták, biztosan ismered.

Amikor még a nagy szintetizátorgyártók nem fedezték föl a gitárszintetizátorokban rejlő lehetőségeket, az Electro-Harmonix elkészítette a Micro Synthesizert. Aztán a cég megbukott, de 2000 körül magához tért, és azóta is gyártja ezt a cuccost. Minden alkatrésze ugyanolyan, mint az eredetiben, kivéve az IC-ket, amelyeket a Panasonic régóta nem gyártja. Nálunk kb. 110 ezer forintba kerül.

A cél az volt, hogy a Moog hangzását valósítsák meg gitár vezérlésével. Ez ugyan nem tökéletesen sikerült, de az analóg zsíros hangzást sokan kedvelik.

Négyfajta hangot tud: a gitárét, az egy oktávval lejjebb levőt, az egy oktávval feljebb levőt és a négyszögjelet. Ezeket egymással is lehet keverni, és ADSR-rel masszírozott szűrővel módosítani, hogy más hangszerek legyenek belőlük. A szűrő középponti frekvenciáját modulálni, söpörni is lehet, a kütyü alján pedig csavarhúzóval állítható, hogy egytekercses vagy ikertekercses hangszedőt használsz-e (lásd a sorozat 120. részét). Ha még nem unod a Pink Floydot, az alábbi nótában is használták.

Ingyenes emulátor is készült belőle, ami az alábbi linkről tölthető le:

http://www.gersic.com/plugins/hosted/Microsynth.zip

Ahogy ráböksz a hivatkozásra, már jön is le a .zip tömörítésű .dll filé, amit kicsomagolás után a hangmunkaállomásod bővítmények (plugins) mappájába kell másolnod.

A fenti képből láthatod, hogy én a Reaperben próbáltam ki úgy, hogy egy akusztikus gitárfelvételre tettem rá a bővítményt.