Az első Roland gitárszintetizátor a GS/GR 500 típusjelet kapta. Megjegyzem, a Roland/Boss jelölésekben, azok számozásában semmiféle logikát nem tudtam fölfedezni, mentségemül szolgáljon, hogy mások sem. A Roland vezetői úgy gondolták, hogy a teljes cuccot nekik kell forgalmazniuk, tehát szó sem volt akkor még arról, hogy a szintetizátort bármilyen gitárhoz lehessen illeszteni. A GS 500 egy erősen módosított, mahagóni testű és juharfa tetejű Ibanez (Fuji Gen) gitár volt, egyetlen ikertekercses, hagyományos hangszedővel, valamint egy osztott, hexafonikus hangszedővel. A gitár a megjelenésekor kb. 1000 dollárba került – mai áron kb. 4 400 dollár lett volna.

A GS 500 különlegessége, hogy a kitartott szakasz a „végtelenségig” ténylegesen kb. 5 percig nyújtható. Ezt a ma már alapvető effektet, a nyújtót (külföldiül sustainert) az analóg világban úgy csinálták, hogy a gitárba egy fordított hangszedőt, gerjesztőt építettek. A hangszedőről érkező jelet felerősítették, e felerősített jelet nyomták a húrok alatt elhelyezett gerjesztő tekercsébe, és a változó elektromágneses tér rezgésre késztette a húrokat. E rezgéseket a hangszedő ismét elektromos jellé alakította, és így tovább. A mai, digitális világban a felerősített jelet digitalizálják, mintát vesznek belőle, e mintát tárolóba küldik, és abból annyiszor olvassák ki, ahányszor csak akarod.

A GS 500 nyújtója kicsit másképp működött, de az elv ugyanaz. A gityó nyakánál helyezték el a gerjesztőket; két, ellentétes polaritású, bikaerős mágnest.

A GS 500 érintői, bundjai földeltek voltak, így a hexafonikus hangszedő kimenete és az érintő között a húron váltóáram folyt, ha a muzsikus hozzáért az érintőhöz. A váltóáram az erős mágneses térben mozgásra késztette a húrt.

A GS 500 gitáron számos bizgentyű volt, köztük a folyamatos hangerő- és hangszínszabályzón kívül egy háromállású fix hangszínszabályzó, meg egy szintén háromállású kapcsoló a hagyományos elektromos gitár, a szintetizátor és a kettős (gitár + szintetizátor) hangzás között. A legfontosabb az a kapcsoló volt, amivel a szintetizátor üzemmódjait lehet váltogatni. Az elektronika egy 24 pólusú, ormótlan csatlakozóban végződött. Az egész szerkezet tömege a gitárral együtt kb. 5 kg volt.

A GS 500 a GR 500 szintetizátor vezérlője volt. A GR 500 egy, már szinte szokásos analóg szubraktív szintetizátor, öt üzemmóddal.

Az egyik üzemmód a gitár, ilyenkor a szintetizátor csupán továbbította az elektromos gitárhangot. A második üzemmód a „Polyensemble”, amellyel a fafújósokhoz, a rezekhez vagy a csembalóhoz hasonló hangok voltak előállíthatók.

A harmadik a basszus, ezzel bőgőszerű vagy basszusgitár hangok jöttek ki a vasból.

A negyedik a „Solo Melody”. Ebben az üzemmódban a szokásos szintetizátor hangok voltak megszólaltathatók, amiket a VCO-generálta fűrészjelből vagy négyszögből szűrt a VCF, és amelyek burkológörbe (ADS, az R hiányzik) generátorokkal és LFO-val voltak módosíthatók.

Az ötödik üzemmódban külső szintetizátorral volt masszírozható a jel. A gitárszintetizátorok esetében fontos paraméter a késleltetési idő. Mivel analóg eszközről van szó, kicsi, 1-4 ms volt. A GS/GR 500 áramköri felépítése meglehetősen bonyolult volt, számos saját gyárt(at)ású integrált áramkört tartalmazott az egyoldalas nyákokon. A beállítása sem volt egyszerű, a részletes, precíz szervizkönyvet lapozgatva igencsak felkészültnek kellett lennie, aki bele mert nyúlni.

Az első(nek tartott) felvételt David Bowie-vel készítették, a gitárszintetizátoron Chuck Hammer muzsikált.

Aztán rengetegen voltak, de csak néha tudható, melyik nótában használták a GS/GR 500-at.

Az 1980-ig gyártott GS/GR 500 szakmailag siker volt, de nem volt hibátlan, és az eladási eredmények sem tükrözték a minőségét. A továbbfejlesztett változat a GR 300 volt, amelynek vezérlője már kétféle gityó is lehetetett: a G-303 és a G 808.

A GR-300 szintetizátort a földre lehetett/kellett tenni, és ebben a pedálokhoz hasonlított.

A szerencsére nem áttekinthetetlenül sok kezelőszervet tartalmazó készülék minden húrhoz két-két VCO-t rendelt, ezek egymástól függetlenül voltak hangolhatók úgy, hogy pl. az egyik VCO egy oktávval vagy kvinttel feljebb volt, mint a másik, így gazdag hangzást lehetett faragni. A VCF-ek meredeksége 24 dB/oktáv volt, és a szűrőjellemzők burkológörbe generátorral (felfutás, szint) voltak változtathatók. Ehhez egy Roland által specifikált, az International Rectifier cég által fejlesztett IC-t használtak. Egy tokba négy darab, p-csatornás mosfet (lásd a sorozat 107. részét) műveleti meredekség erősítőt, OTA-t (lásd a sorozat 222. részét) integráltak. Az IR 3109-et sok Roland cuccban használták, pl. a Jupiter-8 szintetizátorban is.

Ma már pótolhatatlan, szép hangú áramkör volt.

A vibrátót LFO oldotta meg. A szintetizátor tömbvázlatán ha nehezen is, de követhető a jel útja.

Ugye, milyen szép volt a bele?

A GR-300 követési képessége a gitárszintetizátorok világában nagyon jó, legrosszabb esetben 3 ms. Ez azt jelenti, hogy a muzsikus játékának legapróbb nyikkanásait is követi, a megpendítéskor keletkező atonális hangokra is reagál, ami nagyon emlékeztet a trombiták köpködő hangjára.

A GR-300-at Pat Metheny népszerűsítette a leglelkesebben – és gondolom, nem ingyért.

Voltak azért mások is. Pl. Andrew James Somers a Police-ból.

Vagy Robert Fripp és Robert Steven Belew a King Crimsonból

A GR-300 iránti vágy az ezredforduló után sem csillapodott, ezért 2007-ben a Roland a VG-99 szintetizátor részeként digitálisan modellezte a GR-300-at.

Ráadásul egyszerre két GR-300-at is használhatunk. Illetve, használhattunk, mert ez a szerkezet sem kapható már.

A Roland a későbbiekben sem feledkezett meg a GR-300-ról. A 2011-ben bemutatott GR-55-ben és a 2014-től árusított Boss GP-10-ben is benne van a GT-300 modellezett változata.

Ez utóbbi szerkezet a honi kufároknál 160-180 ezer forintért lehet a tied, persze, számos más szolgáltatása is van. Amúgy halálom ez a sárga, mert már az első koncert után hiába suvickolod, úgy fog mindig kinézni, mintha szutykos volna.

A Roland a basszusgitárosokra gondolt akkor, amikor nekik is gyártani kezdett szintetizátort, s hozzá gityókat is készíttetett.

A szintetizátor egység neve GR-33B volt; a B utal a basszusra.

A GR-33B bele nagyjából ugyanolyan volt, mint a GR-300-é, de az aluláteresztő szűrője nemcsak 24, hanem 12 dB/oktáv meredekséggel is tudott vágni. Kicsit többet késletetett, mint a GR-300, ami miatt a legmélyebb tartományban olykor furcsán viselkedett.

A Roland babérjait a Korg is megirigyelte. Az X-911 szintén „minden idők legjobb” gitárszintetizátora volt a rajongók szerint.

Az X-911 TS (6,3-as jack) bejárata bármilyen hangfrekvenciás jellel megdugható volt, így gitár hangszedő néhány mV-os kimenő jelével is.

Az X-911 tehát nem volt válogatós, viszont az osztott, hexafonikus hangszedőkkel nem tudott mit kezdeni az 1980-ban piacra dobott, s napjainkban az eBay-en 4-500 ezer forintért vesztegetett ritkaság. A készülék CV és kapu jeleket is tudott fogadni és küldeni, tehát más analóg szintetizátorokkal is összeköthető volt. Mivel Japánban gyártották, 120 voltos, 60 Hz-es hálózatról működött. Az X-911 két részből állt: az Instrument és a Synthe szekcióból. Az Instrument rész előre beizzított hangszerszerű hangokat szólaltatott meg a gitát pengetésének hatására: valamiféle elektronikus basszust, tubát, trombitát, torzítós gitárt, hegedűt vagy fuvolát. Legalábbis ezt írták a gombokra. A Synthe részben impulzus, fűrész és háromszög jeleket lehetett masszírozni. Három burkológörbe generátora volt, de ezekkel csak a felfutást és a lecsengést lehetett vátoztatni. Volt viszont hatásos VCF, LFO és portamentóra is alkalmas volt a kütyü. A paraméterek egy részét pedállal is lehetett kapcsolgatni. Ami pedig a lényeg: a két szekció keverhető volt egymással.

Mint említettem, az X-911 nem volt válogatós.