Én is ezt gondoltam, amikor meghallottam a hírt a Szabad Európa Rádió Teenager party című műsorában, annál is inkább, mert Cseke László nem nagyon mondott e műsorban gazdasági természetű híreket.

Tévedtünk, pedig a CD tényleg győzedelmeskedni látszott, bár az azért feltűnhetett volna, hogy a CD-t szinte soha nem nevezték hanglemeznek. 2010-től (talán még előbb is) azonban az analóg hanglemez egyre inkább népszerű lett; az eladási listák szerint egyre többet adtak el a különböző kiadványokból, s nőttön-nő azóta is az új felvételek száma. Ez a jelenség a szórakoztató elektronika történetében példátlan, nem lehet csupán a nosztalgiával magyarázni, noha kétségtelen, hogy a „régen minden jobb volt” része a folyamatnak.

A minél tökéletesebb hangzás kedvelői, vagyis az audiofilek szerint győzött az igazság, hiszen köztudott, hogy az analóg hang szebb a digitálisnál. Nem, nem köztudott, meg aztán az emberek többségének megfelelő az a hangminőség, amit a CD-k vagy az internetről lecsurgó filék szolgáltatnak. Fölhördülhetsz most két okból is. Az egyik, hogy milyen igénytelenek azok, akik megelégednek a gyönge hangminőséggel. Szerintem inkább arról van szó, hogy nem is tudják, mekkora öröm lehet, ha valami szépen szól. Továbbá számukra a zene nem önmagáért való, hanem valami más tevékenység része. Az, hogy a muzsikát akár koncerten, akár otthon kizárólag a zenéért hallgatjuk, viszonylag új jelenség, és a kapitalizmus fejlődése során alakult ki, amikor a tehetősebb polgárságnak már volt arra pénze és igénye, hogy külön, a zeneélvezet kedvéért menjen el egy erre a célra kialakított vagy legalábbis, időnként erre használt helyre. Ezt megelőzően és lényegében napjainkban is a muzsika a szertartások, a munkavégzés, a sportolás, a gyógyítás, a párkapcsolati ismerkedés vagy éppen a minket körülvevő zaj elfedésének egyik eszköze.

A felhördülésed másik oka az lehet, hogy miért állítom – egyébként már sokadszorra –, hogy az analóg hanglemez – pontosabban, az analóg hangfelvétel – szebben szól, mint bármilyen digitális eljárás? Ezzel kapcsolatban szintén sokadszorra megismétlem, hogy az analóg és a digitális világ között lényegi különbség van. Nézd meg az alábbi fotót!

Ha már járkáltál Bécsben, bizonyára láttad ezt a furcsa házat, ha meg nem, talán hallottál róla. Egy különös ürge, Friedensreich Hundertwasser (ez a művészneve) tervezte. Tőle származik a következő idézet: „Néhányan azt állítják, a házak falakból állnak. Szerintem ablakokból.” Az analóg világ ablaka végtelen. Igaz, nem 3 dB-n belül végtelen, de nincsenek határai, legfeljebb az ablak „szélei” egyre gyorsabban konyulnak le, viszont a „falak” meglehetősen rugalmasak. Ez a világ pontatlan, trehány, telis-tele van hibákkal. Az analóg ablak üvege maszatos, ám, ha kinézel az ablakon, a környezetet és a folyamatokat is látod. Ki is hajolhatsz az ablakon, persze, nem annyira, hogy ki is essél rajta. Emiatt az analóg világ szellősebb, szabadabb, az analóg hangfelvételeken némi távlatot, mélységet is érzékelünk. A digitális világ ablakán tilos kihajolni, ez a világ merev, katonás. Az ablak üvege viszont kristálytiszta, az ablakon belül minden tűpontos. Annyira pontos, amennyire csak akarjuk. de nincsenek (vagy alig vannak) távlatok, minden a pofánkba szól.

Ez nem azt jelenti, hogy minden analóg hanglemez jó, és azt sem, hogy minden digitális felvétel élvezhetetlen. Viszont a legjobb analóg hanglemezek (és sok ilyen van) legyőzik a digitálisakat, mert – miként arról a sorozat pszichoakusztikai részeiben volt szó – sokkal kevésbé fárasztó hallgatni őket, különösen, ha nem pattognak, recsegnek a gondatlan lejátszás és tárolás miatt. Tehát ha azt állítod, hogy a nagy többség tojik az analóg és digitális közötti különbségre, és ez a különbség csak nagyon jó berendezésekkel hallgatva észlelhető, akkor a hallórendszer fáradási jelenségei – s ezek egyre inkább objektíven, műszerekkel, pl. EEG-vel mérhetők is – nem ezt bizonyítják. Persze, ha a lemez készítésének folyamatába bárhol egy digitális kütyü kapcsolódik be, megette a fene az egészet, márpedig az újabb felvételek vagy újrakeverések esetén ez igen gyakori.

Hangsúlyozom azonban, hogy az analóg hanglemezek feltámadásának nem a hangminőség az oka, amit bizonyít, hogy az elmúlt években rengeteg ócska lemezjátszót adtak el. Ennek a minőségnek az egyik legújabb tagja az Ikea csodája, amit a hazai áruházakban 50 rongyért mérnek.

A csoda az, hogy nincsenek műszaki adatai, legalábbis, a méretein kívül semmit nem árul el az Ikea. A lemezjátszónak nincs fedele, hadd koszosodjék, de az is lehet, hogy az Ikea a háztartási osztályán kapható abroszt szánja erre a célra, esetleg a dédi által horgolt csipketerítőt, amit eredetileg a tévé tetejére tettek, a muskátli alá.

A cég egyetlen mentsége, hogy a készülékét nem ajánlja Hi-Fi rajongóknak. Azonban ez a kategória és a még ennél is silányabb típusok óriási választéka közelebb visz a talány megoldásához.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az analóg hanglemezt a megszületése óta számos esetben megtámadták. Már a kezdeti időszakban meg kellett küzdenie a különböző formátumok csatáiban. Ez annyira izgalmas, hogy a sorozat további részeiben bőven lesz róla szó. Az igazán nagy meccs a 2. világháború után, az otthoni magnók megjelenésével és elterjedésével zajlott le. Hiszen a magnóval nemcsak lejátszani, hanem felvenni is tudunk – nemcsak hanglemezről, hanem a rádió adásából is, s ha meguntunk egy felvételt, a helyére másikat rögzíthetünk. A magnó drága, de a magnószalag olcsóbb, mintha hanglemezre költenénk a pénzt. A magnófelvétel minősége elvileg jobb, mint a hanglemezé, annál is inkább, mert a háború utáni lemezek többségét magnófelvételről készítették. Kiváltképp erősen támadtak a kazetták. 45-50 évvel ezelőtt átmenetileg győztek is, kb. dupla annyi műsoros kazettát adtak el, mint hanglemezt. A hanglemez végül megnyerte a meccset, pontosabban kiderült, hogy a lemeznek más a funkciója, s sok családban békésen megfért egymás mellett vagy egymás fölött a magnó és a lemezjátszó.

Akár még így is:

Lehet, hogy a lemezjátszás szertartás jellege – ki kell venni a borítóból a tasakot, a tasakból a lemezt, a lemezt rá kell tenni a lemezjátszóra, le kell törölni a lemezt lemeztisztító kefével, ráengedni a lemezre a hangszedőt, a lejátszás végén a tisztítást kivéve mindezt fordítva – idézné elő a hanglemez varázsát? Ebben is van valami, de azért ne hülyéskedjünk már! A ma embere kényelemszerető, ezen az alapon pattintott kőbaltával is pucolhatnánk az almát, mert milyen romantikus. Abban viszont van valami, hogy a hanglemez nem csupán hangcsiholásra alkalmas, hanem kézbe vehető tárgy is. De hát a CD, a magnókazetta, a hangszalag is tárgy! A hanglemez viszont olyan tárgy, ami a fény felé tartva megmutatja, melyik a felvétel leghangosabb része, meg azt is látjuk, hogy hol kezdődnek-végződnek az egyes tételek. Sőt, a hanglemez a méretéből adódóan tud valamit. Nem is maga a lemez, hanem annak külső borítója. A hanglemezeket kezdetben egyszerű papír borítókban árusították, később viszont a lemezborító az alkalmazott képzőművészet egyik jelentős ágává vált.

A borítók mindenképpen csábítók, pl. a megszállott gyűjtők számára az is csemege, ha két lemezkiadás csak a borítóban tér el egymástól. Balról az európai, jobbról a szemérmes USA-beli változatot látod. (Szolgálati közlemény: Kösz, Jurecz.)

A hanglemez nem csupán hanghordozó, hanem szerkesztett kiadvány. Nemcsak abban az értelemben, hogy valaki meghatározta a nóták sorrendjét, s hogy mi kerüljön az A és mi a B oldalra. Hanem abban az értelemben is, hogy jó esetben figyelembe vették a lemez technológiai korlátait, és a lemezre kerülő hangfelvételt ennek megfelelően masszírozták. Olykor a lemezborító hátsó oldala vagy a külön kísérő füzet színvonalasabb, mint a hangfelvétel. Erről jut eszembe: néhány évvel ezelőtt azt hittem, hogy az e-könyv feleslegessé fogja tenni a papírból készült könyvet. Nem ez történt, az e-könyv technológia – ideértve a nagyon ígéretes, mert szemkímélő e-tintát – megrekedt. Ugyanis az e-könyv lényegében csak szöveg, a valódi könyv azonban valami egyedi dolog. Jules Verne Utazás a Holdra és Utazás a Hold körül című műve a hozzá készített, igazi papírra nyomtatott (nem képernyőn megjelenő) rézkarc illusztrációkkal az igazi, azok nélkül közel sem ugyanaz az élmény.

Nem csigázlak tovább. A hangrögzítés története azt bizonyítja, hogy az analóg hanglemez ellenáll az idő múlásának. Akár keménygumiból, akár sellakból, akár vinylből préselve, akár nitrocellulózba vagy röntgenfilmbe vágva készültek a lemezek, valamennyire le lehet játszani őket. Jelenleg nem ismerünk olyan, tömeges felhasználásra alkalmas olcsó anyagot és eljárást, ami erre képes lenne. Egyedül a bakelitből gyártottakat nem lehet hallhatóvá tenni, tekintettel arra, hogy bakelitből soha a büdös életben nem készült hanglemez, csak valamiért hazánkban hívják bakelitnek. Valószínűleg azért, mert a bakelit is fekete meg a vinyl is. Hiszen a kaki is barna, meg a csokoládé is. A bakelit annyira elterjedt elnevezés, hogy ha egy angol nyelvű szövegben a vinyl szó szerepel, a guglifordító bakelitnek fordítja. S hogy mivel lehet lejátszani az analóg hanglemezt? Elég hozzá valami, amin forgatni tudjuk akár kézzel is, meg egy kicsit kihegyezett gyufaszál vagy letompított fogpiszkáló, aminek a rezgését esetleg egy kártyalap erősíti, amibe beleszúrtuk. A magnószalag lejátszásához bonyolult berendezés kell, nem is szólva a digitális hordozókról, amelyek közül egy csomóhoz már lejátszó berendezés sem létezik. Próbálj meg például un. zip-lemezhez meghajtót szerezni, arról nem is szólva, hogy van-e a gépeden párhuzamos nyomtató vagy SCSI illesztő! Még ennél is nagyobb feladat a 2001-ben megjelent HipZip lemezek mp3-as filéit szólásra bírni.

Az egyedülálló rugalmasság, ami persze egyszersmind a hanglemez elvének primitívségéből adódik, azt sejteti, hogy az analóg hanglemez még sokáig velünk marad.