Nagyjából ennyit tudsz elmondani kapásból a fonográfról, esetleg még az is eszedbe jut, hogy hol volt, hol nem volt, egykor létezett egy Fonográf nevű banda.

Valóban léphetnénk is tovább, ha a 21. században nem találtak volna ki valamit, ami a hangrögzítés kezdeteit másképp értelmezi, nem vitatva persze Edison – vagy inkább Edison munkatársainak – eredményeit.

A hangrögzítés előtörténete során sokan gondolták úgy, hogy a hang valamilyen különleges anyag, amelyet csak be kell zárni valahová, vagy a halmazállapotát kell megváltoztatni. A sorozat 154. részében már említettem hogy a 16. században Giovanni Battista Della Porta, korának leghíresebb természettudósa és mellesleg drámaíró úgy gondolta, hogy ha az egyik végén zárt fémcsőbe belebeszélünk, és kellő gyorsasággal lezárjuk a cső másik végét, akkor a hang bent marad, és akkor és ott ereszthetjük ki újra, ahol és amikor a kedvünk tartja.

Gottfried August Bürger német költő 1788-ban így fogalmazta meg Münchausen báró egyik kalandjának részletét:

 „Már szülőföldem közelében járt postakocsink, amikor magas hegyek között kanyargó utunk rendkívül szűk hasadékon vezetett át. Tüstént figyelmeztettem a kocsist, hogy fújja meg jó hangosan postakürtjét, mert különben összeütközhetünk egy szembejövő kocsival. A fickó szájához emelte a kürtöt, de bármennyire erőlködött is, egy árva hang sem jött ki a kürtből. (…)

Szóval betértünk a barátságos fogadóba, hogy ott pihenjük ki a kaland fáradalmait. A kocsis – épp a velem szemközti falra – a konyha tűzhelye fölötti szegre akasztotta kürtjét. És most jól figyeljetek, barátaim, hallatlan dolog történt! ’Trara! Tratatatata! Tata!’ Hirtelen, magától felharsant a kürt. Kiguvadt a szemünk, leesett az állunk, és időbe tellett, amíg rájöttünk, hogy mi is történt tulajdonképpen. Ezzel együtt azt is megfejtettük, hogy miért nem tudta a kocsis megfújni a postakürtjét a hasadékban. A hangok ugyanis belefagytak a kürtbe, de most a tűzhely melegétől felengedtek, és zengeni kezdtek. A kürt magától szólt, tisztán szárnyaló érces hangon, derék kocsisunk örömére és dicsőségére. Csodálkozásunk nőttön-nőtt, mert a tűzmeleg egymás után olvasztotta ki a kürtbe fagyott dalokat. A kürt pedig még hosszú perceken át zengett anélkül, hogy bárki is a szájához emelte volna, és sorra eljátszotta drága hazám rég nem hallott dalait.”

Ezek az elképzelések azért meghökkentők, mert már az ókori görögök is tudták (ne aggódj, nem megyünk vissza az ősemberig), hogy a hang rezgés, hiszen az amfiteátrumok falába az akusztika javításának érdekében üregrezonátorokat, amfórákat helyeztek el. Ugyancsak ezt bizonyítja, hogy a színészek maszkjában tölcsérek voltak. Sokáig azt is tudni véltük, hogy az amfiteátrumok akusztikája kiváló volt. Azonban 2017-ben a holland Eindhoveni Műszaki Egyetemen (EUT) dolgozó kutatók 2017-ben három, több ezer éves görög színházban végezték el az első helyszíni kísérleteket. Kb. tízezer mérést, és megállapították, hogy míg egy hangosan beszélő személy a legtávolabbi üléseknél is jól hallható volt, a halk szövegeket viszont még a színpad mellett ülők is alig hallották.

A 19. században a gépi hangrögzítés és -visszaadás iránti érdeklődés megnövekedett. Ennek oka a nagyvárosi, gyáripari kapitalizmus kiteljesedése volt. A városokba sereglett és ott élő sok tíz- és százezer ember számára már nem lehetett elegendő élő előadást rendezni, a munkafolyamatok betanítását is segíthették volna a hangfelvevő és -lejátszó gépek. A szórakoztatáshoz járultak hozzá a gépzongorák (lásd a sorozat 208. részét), de ezek nem tették lehetővé tetszőleges hangok felvételét.

1857. március 25-ét kell a mechanikai hangrögzítés születésnapjának tekinteni – elvégre Franciaországban ezen a napon kapott szabadalmi védettséget Édouard-Léon Scott de Martinville feltaláló a fonoautográf nevű találmányára.

Scott skót származású volt. Ősei a 17. században Bretagne-ba költöztek. A pasi eredeti foglalkozása nyomdász, így képes volt olvasni a legújabb tudományos felfedezésekről szóló beszámolókat. Ráadásul a hangrögzítés ötlete akkor fogant meg benne, amikor egy párizsi tudományos kiadó szerkesztője és tipográfusa volt. 1853-ban vagy 1854-ben az emberi hallásról szóló szöveget öntött ólom betűkbe, amikor egy csodálatos új lehetőséget gondolt el. Ezt „a szó fényképezése meggondolatlan ötletének” nevezte. ”Ha a fényképezés röpke képeket tud rögzíteni a szem alapján mintázott lencsékkel, nem lehet, hogy a fül másolata hasonlóképpen rögzíti a kimondott szavakat?

„Egy üveglapot rendkívül vékony lámpafekete réteggel borítok be. Felül egy akusztikus trombitát rögzítek, amelynek végén egy ötfrankos érme átmérőjű membrán van – a fiziológiás dobhártya. A közepére egy »ceruzát« rögzítek – egy vaddisznó sörtéjéből egy szálat, amely egy centiméter vagy annál hosszabb, finom, de megfelelően merev. Óvatosan beállítom a trombitát, hogy a ceruza alig súrolja a lámpafeketét. Aztán, amikor az üveglap vízszintesen csúszik egy jól kialakított horonyban másodpercenként egy méter sebességgel, az ember a trombita nyílása közelében megszólal, amitől a membránok rezegnek, a ceruza pedig alakokat nyom.”

Scott ezt a folyamatot „ fonaugráfiának” nevezte – a hang önírásának.

Nem számított arra, hogy az ábécé tökéletesen megformált betűi kerülnek ki a ceruzából, de azt hitte, hogy a lámpafeketébe írt kalligráfia – „a szavak, amelyek önmagukat írták” – a „ természetes gyorsírás ” egy formáját testesíti meg, amely egy napon olyan könnyen olvasható lesz, mint ahogy egy gyorsíró megfejti saját jegyzeteit.

Mielőtt egy újabb képet látnál arról, hogy Scott szerint melyik görbe milyen szövegből származik, megfejtem azt a rejtélyt, hogy mi a lámpafekete. Ez semmi más, mint nagyon finom, porított korom, amely széntartalmú anyagok tökéletlen égésekor rakódik le, és például pigmentként, festékként használták a nyomdaiparban. Scott petróleumlámpa füstjéből állította elő a lámpafeketét. Annak érdekében, hogy a „hangfénykép” megmaradjon, papírlapot nyomtak az üveglemezre, amelyre átmásolódott a rögzített jel.

1857-ben a fonautográf felkeltette a SEIN (Société d'encouragement pour l'industrie nationale) figyelmét – ez egy szakértői szövetség volt, amely az új technológiákat és azoknak a francia iparhoz való potenciális hozzájárulását értékelte. Scott a sík üvegtáblát forgó üveghengerre cserélte, s az erre füstölt lámpafeketébe 20 másodpercnyi hangot lehetett fölvenni.

Scott készüléke tehát már képes volt hangot rögzíteni, de visszajátszani nem tudta. A felvétel eredménye pusztán dekoratív volt. Ám maga a tény, hogy a hang most valahogy leképezhető, nagy hatással volt a csajokra is: Scottnak (hivatalosan) két felesége és hat gyermeke volt. A feltaláló munkáinak gyűjteményei 150 éven át némán feledésbe merültek a tiszteletreméltó francia intézményekben. Sem Scott de Martinville-nek, sem kortársainak nem jutott eszébe felvételeinek lejátszása. S most ugorjunk ismét a 21. századba! 2007-ben az USA-beli First Sound nevű társaság hangtörténészei felfedezték néhány fonautográf felvétel eredeti hengerét és papírmásolatát egy párizsi gyűjteményben. Ezek közül elsőként az 1860-ban rögzített „Au Clair de la Lune” („Holdfény”) című népdal 10 másodperces részletét tették hallhatóvá a kaliforniai Lawrence Berkeley Nemzeti Laboratórium tudósainak segítségével. Az alábbi videóban a digitalizálás és restaurálás egyes fázisait hallgathatod meg.

A tudományos világ őszintén szinte tombolt a sikernek, már csak egyetlen kérdés maradt: ki lehetett az énekesnő? Látszólag lényegtelen kérdés ez, ám 2009-ben kiderült, hogy töke van a menyasszonynak. Ugyanis fennmaradt egy olyan felvétel is, amelynek dokumentációjából kiderült, hogy egy 250 Hz-es hangvilla hangját rögzítette a feltaláló. Ezt az eddigi módon hallhatóvá téve, 500 Hz-es hang szólalt meg. Ekkor döbbentek rá, hogy a népdalocska eredeti előadója maga Édouard-Léon Scott de Martinville volt.

A tanulság nemcsak az, hogy a hangrestaurálás során nagyon kell figyelni, hanem az is, hogy jobb, ha nem a feltaláló, hanem egy énekes dalol. Mint például France Gall, 1964-ben.

A hangreprodukálásra is alkalmas készüléket Charles Cros találta fel.

Cros fantasztikusan tehetséges, energikus és ötletes ember volt – költő, író, zeneszerző, stand-up művész (ahogyan akkoriban mondták, divatos monológolvasó) és mértéktelen abszint fogyasztó. Ez nem akadályozta meg abban, hogy mindezzel a tudomány és a technika is érdekelje. 14 évesen elvégezte az egyetemet, orvosnak készült. Az irodalom és a tudomány iránti szenvedélye következtében Charles Cros egy ideig – 1860 és 1863 között – a párizsi siketnémák intézetének kémiaprofesszora volt. 25 évesen, 1867-ben, egy automata távírót mutatott be a párizsi világkiállításon, amelyre szabadalmi védettséget kért. Egyik feltalálója volt a színes fényképezésnek: 27 évesen megjelentette az „Általános megoldás a színes fényképezés problémáira” és „A bolygókkal való lehetséges kommunikáció áttekintése” című munkáit. 30 éves korában kezdett érdeklődni a hallás iránt, és megjelentette "Az agy mechanizmusának alapelvei" című munkáját.

35 évesen, 1877 április 30-án pedig elküldte a Francia Tudományos Akadémiának a beszéd rögzítésére és reprodukálására szolgáló készülék tervét, amelyet paleofonnak, a múlt hangjának nevezett el. Hetekkel azelőtt, hogy Edison arra a következtetésre jutott, hogy képes olyan eszközöket építeni, amelyek „bármikor automatikusan tárolják és reprodukálják az emberi hangot." Cros egy olyan eszközt javasolt, amely a fonautogram nyomaiból egy második membránt is megmozgat, ezzel helyreállítva a korábban rögzített hanghullámokat. Charles Cros paleofonja magában foglalta mind a fényképezés, mind a hangzás terén szerzett tudását. A tű egy forgó üvegkorongon vagy hengeren íveket rajzolt a koromra, majd ezeket optikailag átvitték egy fényérzékeny krómlemezre, és egy másik tű reprodukálta rajta a hangot. Charles Cros alig várta, hogy megépíthesse a készülékét. Kérte az Akadémiát, hogy biztosítson forrásokat, adjon neki pénzt. Az Akadémia hivatalnokai a fülük botját sem mozdították, hat hónapig nem is vették a fáradságot, hogy felnyissák a borítékot. 1877 végén bejegyezték a szabadalmat, érdekesnek ismerték el, de a pénzt továbbra sem ítélték meg. Soha, egyetlen paleofon sem készült el. Amikor Cros megtudta, hogy Edison hivatalosan megelőzte, összeveszett az Akadémiával, hátat fordított a tudománynak, és depressziós lett. Cros verseinek egy részét még életében, másik részét később megzenésítették.

Nem állítható, hogy Thomas Alva Edison tudott Charles Cros paleofonjáról, és ellopta volna az ötletét. A rosszhiszeműség indítéka viszont az, hogy a Menlo parki varázsló igen sokszor más találmányát varázsolta a magáénak, és élete nagy részét a szinte hobbijának számító szabadalmi pereskedésnek szentelte.

Hogy a dolog még sejtelmesebb legyen, nem tudható, hogy Edison első fonográfja pontosan mikor készült el: 1877. augusztus 12-én, november 21-én vagy december 6-án. Az biztos csak, hogy a szabadalmi védettség kelte 1878. február 19. Valójában egyszerű szerkezetről van szó, nem kellett ehhez lopni. Edison persze legendát költött a találmányához: „Dolgoztam a telefonon, énekeltem egy membránra, amelyre egy tűt forrasztottak. A tű megszúrta az ujjamat. Miért ne beszélne a henger? Ennyi az egész történet. Ha nem szúrtam volna meg az ujjam, nem találtam volna fel a fonográfot! A készülékben lévő tű először megkarcolja a hengert körülvevő fóliát, majd éppen ellenkezőleg, végigmegy a karcokon, megrázva a membránt.”

Bár az első minták felvételi minősége alá nem lehetett menni, a fonográfból igazi bomba lett. Az emberek nem akarták elhinni, hogy a hangot fel lehet venni és reprodukálni. 1878. március 11-én Párizsban is bemutatták Edison fonográfját. Amikor az első hang megszólalt a fonográfból, az egyik filológus professzor felugrott, fojtogatni kezdte Edison asszisztensét, és azt kiabálta: „Csaló! Svindler! Azt hiszed, hagyjuk, hogy a hasbeszélő megtévesszen minket? El lehet-e ismerni, hogy az aljas fém képes visszaadni az ember nemes hangját?” Vagy amikor a fonográfot először nyilvánosan mutatták be Oroszországban, a készülék tulajdonosát bíróság elé állították, és a jelentős pénzbüntetés mellett három hónapnyi börtönre ítélték.
A legrégebbi fennmaradt fonográf felvételt maga Edison készítette.