Cs. Kádár Péter - XXI. századi Diszkónika, 363. Lehengerlő dallamok – második kurbli

Thomas Alva Edison súlyosan hallássérült volt; csaknem teljesen siket. A fonográfot elsősorban beszélőgépnek szánta. Az USA sok irodájában még 1950-ben is fonográfot használtak; a Columbia Phonograph Company és utóda, a Dictaphone Corporation termékeit nyúzva.

„12 éves korom óta nem hallom a madarak énekét.” – állította Edison egy vele készült interjúban. A fogyatékosságát sosem hátrányként kezelte, szerinte így jobban tudott koncentrálni feladataira. „Sokkal hasznosabb dolog olvasni, és könyvekből tudást szerezni, mint felesleges fecsegéssel tölteni az időt.” A fonográf felhasználási lehetőségeit ugyanakkor nagyon széleskörűen képzelte el:

ldm16

• levélírás és mindenféle diktálás gyorsíró segítsége nélkül;
• vakok számára hangos könyvek előállítása;
• az ékesszólás tanítása;
• zenei reprodukció;
• családi hangfelvételek – a családtagok mondásai, visszaemlékezései saját hangjukon, a haldokló családtagok utolsó szavai;
• zenélő dobozok és játékok;
• órák, amelyek artikulált emberi hangon jelzik a hazamenetel, az étkezés stb. idejét;
• a nyelvek megőrzése a kiejtés pontos reprodukciójával;
• oktatási célok – a tanár magyarázatainak megőrzése, hogy a tanuló bármikor hivatkozhasson rájuk;
• csatlakoztatás a telefonhoz, annak kiegészítő eszközeként.

Edison tehát megálmodta mindazt, amire a hangrögzítést a mai napig használjuk, de ennek egyik fontos társadalmi következményére ő sem gondolt. A fonográf a hangesemények „itt és most” jellegét „bárhol és bármikor” formájúvá változtatta. Az egykor közösségi élmény egyéni élménnyé vált, vagy jóindulatúan, valójában önmagunkat becsapva, azt is mondhatnánk, hogy virtuális közösségivé. Az otthoni használatra szánt gépek megjelenésével alakulhatott ki a magányos zeneélvezet ceremóniája, amelynek során a hallgató saját ízlése szerint választhatott zenei műfajok, stílusok, művek, előadók között. A fonográf korszakában honosodott meg a “private music” kifejezés, ami egyaránt vonatkozott a zenehallgatás magányos rituáléjára, valamint a zenehallgató személyének hirtelen jelentőssé válására: mostantól egyedül ő, nem pedig a zenei programok szervezői döntöttek a zenehallgatás hosszáról és időpontjáról. Evan Eisenberg „A felvétel angyala – Zene, hangrögzítés és kultúra Arisztotelésztől Zappáig” című könyvében írja, hogy a fonográfhengerek, majd később a 78-as fordulatszámú hanglemezek élvezete egyfajta hermetikus világot hozott létre, amelynek falait a hengereken és a lemezeken tárolt kedvenc zenék alkották. Ezt az először 1987-ben megjelent értekezést a legjobb 50 zenei témájú könyv közé választották az Egyesült Királyságban 2005-ben, amikor piacra dobták a második, bővített kiadást. A könyv provokatív címe egy híres lemezcímkére hajaz. Ez a lemezcímke pedig arra a történetre utal, amely szerint Isten egy angyalt bízott meg azzal a feladattal, hogy rögzítse minden egyes ember eseményeit, cselekedeteit és imáit. A rögzítéssel megbízott angyal több festőt és szobrászt is megihletett

ldm02

A fonográf ugyanakkor hozzáférhetővé tette sok ember számára azokat a műveket, amelyeknek hangjához másképp nem juthatott volna hozzá; ma úgy mondanánk, hogy a globalizáció egyik első, kulturális megjelenési formája, egyszersmind az információ demokratizálódásának eszköze volt. Ez az eszköz lett az első hangi hordozója a nagyipari, nagyvárosi kapitalizmus zenei termékének, a slágernek.

A fonográfok nyújtotta zenei élmény két fő kategóriája a megismerés és az ismétlés volt. Egyrészt új, addig nem hallott zenéket fedezhetett fel magának a hallgató, másrészt bármikor és elvben bármennyiszer megismételhette az általa kedvelt nóták élvezetét. Pierre Nora kifejezésével a fonográfok „az emlékezet eszközei” (instruments de la mémoire) közé tartoztak: megfakulóban levő emlékeket hoztak vissza a tudatba, vagyis fékezték a felejtés folyamatát, régi élményekhez kapcsolódó érzelmeket élesztettek föl, és halhatatlanná – éppen mert hallhatóvá – tették a holtakat.

ldm03

Ez utóbbi, vagyis a holtak megidézése asztaltáncoltatás nélkül az egyik legizgalmasabb és messze a hangrögzítésen túlmutató szociológiai és pszichológiai jelenség, egyszersmind régóta létező társadalmi igény, hiszen az ember az egyetlen, aki nemcsak a pillanatra, hanem a múltra és a jövőre is tud reagálni, mert van tudata. Nem véletlenül oly népszerűek a történelmi filmek, mint például a fonográf feltalálásának legendájáról szóló. Az 1940-ben készült alkotást már a bemutatásakor sem a hitelességéért dicsérték.

A fonográf nagyon egyszerűen működik. Egy membránra erősített tű a hangrezgések ütemében és erősségének függvényében mélyebb vagy laposabb barázdamenetet nyom valamilyen lágy anyagba. A tű mozgása merőleges a barázdára. Ezt a rögzítési módot mélységi írásnak nevezzük. Lejátszáskor e folyamat fordítottja zajlik, vagyis a tű mozgása követi a barázda mélységének változásait, és megrezgeti a membránt. A készülék alapja két, egymással szinkronban forgó vízszintes fémtengely. Az alsóra kellett ráhúzni a hengert, a vele szinkronban forgó felső tengelyen spirálbarázda volt, amely a hangszedő tűt a henger minden fordulatánál annyival mozgatta el, hogy a tű pontosan kövesse az alatta lévő barázdát.

ldm04ldm05a

Ha megnézted a fenti videót, minden fordulatnál kattanást hallhattál. Ezt a jelenséget az okozta, hogy az aktív rétegnek kezdetben használt ónfóliát egy kis ráhagyással rögzítették az alapréteget képező hengerre. Itt a vastagsága a duplájára nőtt, és a tű az illesztésnél ugrott egyet. A fonográf készülékek sokat fejlődtek az idők során, ám ezeknek az időnként nemcsak technikai, hanem iparművészeti remekeknek a bemutatása előtt ismerkedj meg a fonográfhengerek változataival! Annál is inkább, mert a fonográf fanok kedvéért napjainkban is gyártanak hengereket. Az egyes hengertípusok hangminőségben, strapabíróságban, hosszú távú fizikai stabilitásban és a környezeti hatásokkal szembeni ellenállásban nagymértékben eltérnek egymástól. Üres hengereket kevés, műsorosakat több száz cég gyártott világszerte, nemcsak az USA-ban és Európában, hanem a többi földrész országaiban is. A legjelentősebb négy cég az Edison, a Columbia, a Pathé és az Edison-Bell volt.

Az első műsoros felvételek tehát ónfóliás aktív rétegre készültek, Edison első stúdiójában.

ldm06

Sajnos, nagyon kevés ónfóliás henger maradt meg. Az ónfólia könnyen repedezett, töredezett, és mivel vékony volt, nagyobb hangerő vagy helytelenül beállított tűerő esetén átszakadt. Az ónfólia gyakran nemcsak ónból, hanem ón-ólom ötvözetből állt, sőt, ezüstfóliával is kísérleteztek. Az ónfólia csak nagyon kicsi hangerőkülönbségek rögzítésére volt alkalmas. Olykor csupán egy darabkát lehetett megmenteni az ónfólia aktív rétegből.

ldm07

A következő aktív réteg a viasz volt. „Érdekes visszagondolni, hogy az asszírok és babilóniaiak 2 500 évvel ezelőtt az ékírásos jelekkel ellátott, sült agyaghengereket választották a feljegyzések megörökítésének médiumául, míg a modern tudománynak ez a legújabb eredménye, a fonográf, viaszhengereket használ hasonló célra, de azzal a nagy és progresszív különbséggel, hogy viaszhengereink magukért beszélnek, és nem kell évszázadokat némán várni a megfejtésre.” – elmélkedett Edison. Valójában nem annyira filozófiai mélységeken törte a buksiját, hanem… Ám ez akkora mutatvány volt e cirkuszban, hogy nem bírom magamban tartani, még ha eggyel (vagy kettővel) több kurbli is lesz ennek következtében.

Az úgy volt, hogy 1888-tól Edison pont leszarta a fonográfot, nem nagyon törődött a fejlesztésével, mert a legenda szerint inkább az elektromos izzólámpa feltalálásával piszmogott. Ellenben Alexander Graham Bell, aki un. Volta-díj formájában 50 ezer frankot (mai árfolyamon kb. 291 ezer dollárt) kapott a telefon feltalálásáért a francia kormánytól, megérezte, hogy a fonográf nagy buli. Az első szépséghiba, hogy nem Alexander Graham Bell a telefon feltalálója. Bell egy olasz fazon, Antonio Meucci nyomdokain indult el, ami kevésbé finoman fogalmazva azt jelentette, hogy ellopta a találmányt, amit a csóró Meucci 1874-ben pénzhiány miatt nem tudott szabadalmaztatni. 1876-ban aztán Bell szabadalmaztatta, de a korabeli francia kormánynak erről fogalma sem volt. 2002-ben az Egyesült Államok képviselőháza nyilatkozatot fogadott el, amelyben az olasz tudóst ismeri el a telefon feltalálójaként, és Bell szabadalmi bejegyzését törölték. A Volta-díjból Alex az uncsitesójával, Chicesterrel és egy feltalálóval, Charles Sumner Tainte-tel megalapította a Volta Alapítványt.

ldm17

Azért volt szükség Tainte-re, mert ő már sok alkotásával bizonyította, hogy – ellentétben a két rokonnal –, ért is a műszaki dolgokhoz. Bellék felajánlották Edisonnak is az együttműködést, de ő mereven elzárkózott ettől. Tainte sok tekintetben tökéletesítette a fonográfot – például a tű nemcsak függőlegesen, hanem előre-hátra is tudott mozogni, és ezzel nem egyszerűen benyomta, hanem bemetszette az információt a henger aktív rétegébe. A fonográf új változatát pedig grafofonra keresztelték.

Ugyancsak Tainte találta ki, hogy az ónfólia helyett a könnyebben gyártható, jobb minőségű, viasz-szerű aktív rétegű hengereket kéne karistolni. Az új hengereket elsősorban gyári műsoros felvételek terjesztéséhez használták a később Columbiának nevezett cégen keresztül. Ezeknek a hengereknek az aktív rétege ozokerit volt.

ldm08

Az ozokerit a természetben előforduló illatos ásványi viasz vagy paraffin. Határozott összetétele és kristályszerkezete híján nem ásványnak, hanem csak ásványszerű anyagnak (mineraloidnak, ha tudományos akarok maradni) számít. A név a görög Όζω, vagyis büdös és κηρός, vagyis viasz elemekből származik.

ldm09

1887-ben Edison rájött arra, hogy lemaradt a fejlődésben. Persze, nem önmagától jött rá erre, hanem piszkálta a csőrét és főként üzleti eredményét az időközben feltalált gramofonlemez és a Columbia sikere a műsoros fonográfhengerekkel, ezért felhasználta a viaszhenger ötletét, és a biztonság kedvéért beperelte a Columbiát szabadalom lopásért. Edison különféle állati, növényi és ásványi viaszokat vizsgált, kísérletezett olyan hengerekkel, amelyek főként fehér viaszból álltak, és kis százalékban kereskedelmi karnaubaviaszt (a Brazíliában őshonos pálmafajta leveléből nyert anyagot) tartalmaztak. De ez az anyag túl puhának bizonyult ahhoz, hogy praktikus legyen. Edisonnak és kémikusainak olyan anyagra volt szükségük, amelyek puhák ugyan, ugyanakkor elég stabilak és tartósak az ismételt lejátszáshoz. Végül a fémszappanok néven ismert vegyületek között találtak ilyet. A zsírsavak egy vagy több fémmel kombinált sói viaszos tapintású amorf anyagokat eredményeznek, amelyek hideg vízben nem oldódnak. Bár kémiailag meglehetősen különböznek a természetben előforduló valódi viaszoktól, a fonográfhengerek aktív rétegében használt fémszappanokat továbbra is viasznak nevezték viasz-szerű tapintásuk és formázhatóságuk miatt (lásd: bakelit lemez). 1895-től 1902-ig ebből, a sztearinsavból és alumíniumporból álló fémszappanból készültek az Edison-féle barna viaszhengerek, amelyeknek színe amúgy a sárgától a feketéig bármi lehetett.

ldm10

A korai Columbia hengerekkel ellentétben Edison változata teljes egészében viaszból állt, aminek következtében a feleslegessé vált felvételt le lehetett borotválni, és új felvételt lehetett készíteni rá.

ldm11

Az ilyen hengerekkel készített felvételek fordulatszáma 120-160 volt percenként, és egy-egy felvétel hosszúsága többnyire két perc volt.

A fonográfban nemcsak az USA-ban láttak üzletet, hanem például Franciaországban is. A Pathé fivérek engedélyt kértek Edisontól a fonográf szabadalmának felhasználásához, de Edison semmi pénzért nem adta a hozzájárulását. A hoppon maradt Pathé cég lekoppintotta a fonográfot, és ha már, akkor a grafofont is. Persze, a viaszhenger sem maradhatott ki a sorból.

ldm12

A Pathénak sok saját ötlete is volt. Ezek közé tartozott a normál hengernél nagyobb átmérőjű, tehát hosszabb játékidejű, un. szalonhegerek gyártása.

ldm13

A nagyobb átmérő megtetszett a Columbiának és Edisonnak is. A Columbia Graphophone Gardnak, Edison egyszerűen Concertnek nevezte őket. Ezek lejátszásához Concert fonográf is dukált. Az eBay-en egy ilyen fonográfot szállítási költség nélkül 15 529 dollárért vesztegetnek.

ldm14

Egymás ötleteinek, szellemi és egyéb alkotásainak szemérmetlen felhasználása nem ismert határt. Kiváltképp attól kezdve, hogy megoldódni látszott a hengerek gazdaságos sokszorosítása, ami szintén a viaszhengereknek köszönhető. (Erről is lesz még szó.) A Columbia egyszer csak azt vette észre, hogy Edison műsoros fonográf hengerei között olyan felvételek is megjelentek, amelyeket a Columbia készített. Edison pofátlansága odáig terjedt, hogy ezeket a katalógusaiban is reklámozta. Edison sejtette, hogy a kalózkodás talán csúnya dolog, ezért a gyárának azt a részét, ahol a sokszorosítás zajlott, egy külön épületbe telepítette, és vastag vaskerítéssel vette körül. A sokszorosító szoba ajtajára halálfejet festetett, két csonttal keresztezve. A Columbia bebizonyította, hogy ennek az égvilágon semmi értelme sincs: A kölcsön kenyér visszajár ősi bölcsességét szem előtt tartva, jelentette meg Edisonék produkcióit. Mindkét cég más, kisebb kiadóktól is lopott. A részrehajlással nem vádolható, elfogulatlan kalózok pedig mindenkitől csórtak, és kis műhelyekben, gyakran önmaguk készítette szerkentyűkkel másolgattak üres, olcsón beszerezhető hengerekre.

ldm15

A kalózkodást büntetni szándékozó első szerzői jogi törvénymódosítás 1909-ben született meg az USA-ban. És ezzel elkezdődött a zene és a szerzői jog harca, amely napjainkra globális csatatérré izmosodott a muzsika minden szempontból áruvá silányítása és a kultúra demokráciája között.