Miként az a sorozat korábbi részeiből kiderült, a digitális magnók megbuktak. A merevlemezes felvevő (HDR, hard disk recorder) olyan rendszer, amely nagy kapacitású merevlemez meghajtót használ digitális hang vagy digitális videó rögzítésére. Az audió HDR-rendszerek lehetnek önállóak vagy hibridek – ez utóbbiak szervesen együttműködnek számítógépekkel. Az önálló audió HDR-ek összetettebb fajtái többé-kevésbé digitális hangmunkaállomásként (DAW) is használhatók, vagyis lehet bennük keverő, mindenféle effekteszköz, és egyes folyamatok automatizálhatók. Az audió HDR-ek többségének lelke a digitális hangprocesszor, rövidítve a DSP.

A digitális hangfilék merevlemezre történő rögzítésének egyik legnagyobb előnye, hogy lehetővé teszi a nemlineáris szerkesztést. A filék nagyon rövid idő alatt érhetők el, nem kell megvárni, amíg a hagyományos magnó odatekercsel. A vágások, effektezések jó esetben sokszor, rosszabb esetben egyszer visszavonhatók; a jó eset azt jelenti, hogy az eredeti anyag roncsolásmentesen őrizhető meg.

A merevlemez meghajtókat tartalmazó hangrögzítők korai változatai azonban nem a hangstúdiókban, hanem a szintetizátorokban hódítottak. Az első kereskedelmi forgalomban lévő rendszer mintavételi frekvenciája 50 kHz, a felbontása 16 bit volt, és csak monót tudott. 1982-től volt kapható a New England Corporation által gyártott Digital Synclavier II egységeként.

1984-ben a nálunk az effektcuccairól ismertebb AMS (Advanced Music Systems) kezdte gyártani az AudioFile HDD-re rögzítő munkaállomást. Az AudioFile-t sok stúdió használta a televíziós utómunkálatokhoz; a szinkronhangot keverő hangmérnökök hatalmas technológiai áttörésnek tekintették.

1992-ben technikai Emmy-díjat kapott a cucc, 2004-ben pedig a feltalálója, Mark Crabtee tudományos és műszaki Oscar-díjat kapott – a Fairlight és a WaveFrame cégek mérnökeivel közösen – a merevlemezes technológia fejlesztéséért.

1986-ban a Palm Products GmbH rukkolt elő a PPG szintetizátorainak kiegészítő egységével, a HDU (Hard Disk Unit) felvevővel, amelyben a HDD kapacitása kezdetben 10 MB, majd 85 MB volt csupán. A mintavételi frekvencia 44,1 KHz, a felbontás 16 bit, mindez 16 200 akkori dollárért, ami mai árfolyamon 46 500 dollár lenne. Ezért az összegért a 10 MB-os változatot kínálták.

Szintén 1986-ban került a boltokba gazdagék számára a Fairlight CMI Series III. MFX, kb. 80 ezer akkori dollárért. Az SCSI HDD kapacitása 140 MB volt, a felbontás 8 vagy 16 bit, a mintavételi frekvencia sztereóban 44,1 kHz; 48 kHz; 50 kHz, monóban 100 kHz is lehetett. A HDD-re nem teljes nótákat, hanem hangmintákat és midi hangvezérlőket rögzítettek, amelyeknek a hangmagassága lejátszáskor a mintavételi frekvencia változtatásával volt masszírozható.

1988-ban mutatták be az AudioFrame nevű kis cég Waveframe nevű hangrögzítő-hangmunkaállomását. Ez csak 50 ezer dollárt kóstált, és a csomagban volt egy 386-os PC is, monitorral.

64 sávot tudott kezelni, 44,1 kHz-es mintavételi frekvenciával, 16 bites felbontásban. Ismerte az SMPTE időkódot és a midit is. A kimenetek AES3 XLR-ek voltak. A 90 (de legfeljebb 300) MB-os HDD-t SCSI adapter fogadta.

A Digital Audio Research (DAR) 1987-ben jelentette be, és 1988-tól gyártotta a SoundStation II-t, amelyet produkciós központnak nevezett. A szerkezetet pl. a BBC-ben használták.

Létezett-e SoundStation I.? Nem, ilyen nem volt, viszont a DAR korábban, 1984-től gyártott egy olyan, HDD alapú szerkezetet, amit Wordfitnek hívtak, és a filmek szinkronizáláshoz használták. Arról van szó, hogy amikor egy filmet szinkronizálnak, a szinkronszínész mindig egy kicsivel később kezdi a mondókáját, mint ahogy a filmen levő szereplő beszélni kezd. A szinkronvágó szakember feladata, hogy a képet és a hangot összehozza. Ebben segített a Wordfit, és ez tekinthető a SoundStation I-nek.

A SoundStation II. kiépítéstől függően 2, 4, 8 vagy 16 sávot rögzített és játszott le. A képernyője érintésérzékeny plazma volt, ami abban az időben ritkaságnak számított. Közvetlenül a képernyő közepének alján volt az a terület, amely az analóg magnófej alatt haladó szalagot utánozta. A virtuális szalag felvételkor és lejátszáskor mozgott a fej előtt, illetve húzni is lehetett, vagy a szalagra bárhol kattintva, a rendszer a szalag megjelölt pontját a „fej” elé ugratta. Ezzel is az volt a cél, hogy a SoundStation II. kezelése minél jobban hasonlítson a hagyományos magnóéhoz, nehogy a technikus megijedjen egy számítógéptől. Hiszen egykor az autók is a lovas hintókhoz hasonlítottak: a virtuális ló a motor volt.

A SoundStation II. legfőbb előnye a könnyű szerkesztés volt. Az érintőképernyőn fényceruzával történő mozgatásokat, vágásokat, szűréseket könnyű volt megtanulni. A be- és kijáratai XLR, S/PDIF, BNC csatlakozójúak voltak.

SMPTE időkódot is tudott kezelni.

 

A fenti nagyon részletes és korrekt specifikációból az is kiderül, hogy 380 MB-os vagy 780 MB-os HDD-vel szerelték, és 650 MB-os CD-t is tudott írni-olvasni.

A múlt század kilencvenes éveiben szépen csökkent a HDD-k ára, s ez arra sarkallta a jelentős elektronikus hangszergyártó és stúdiótechnikai cégek egy részét, hogy audió HDR-kkel örvendeztesse meg a muzsikusokat és a hangmérnököket. Többek között az Akai, az Alesis, a Fostex, a Klark Teknik, a Korg, a Mackie, a Nagra, a TASCAM, a RADAR, a Roland, a Vestax, a Yamaha és a Zoom dobott piacra audio HDR-t, többségük több típust is. Ám mielőtt néhányat közülük bemutatnék, ismét feltétlenül meg kell említenem azt a szomorú tényt, hogy a digitális kütyük nem olyan könnyen értik meg egymást, mint az analógok. Ahhoz, hogy adatokat tudjanak cserélni egymással, illesztő áramkörökre, csatlakozókra, vezetékekre és eljárásokra, előírásokra – külföldiül interfészekre és protokollokra – van szükségük. Néhányat ezek közül már ismerhetsz, de a biztonság kedvéért ezeket is tartalmazza az alábbi táblázat. Nem tartalmazza azonban a legújabbat, a Dante nevűt. Egyrészt azért nem, mert a bemutatandó audió HDR-ek még nem ismerték ezt a fajtát, másrészt azért nem, mert majd egyszer részletesen fogom ismertetni.

Az audió HDR-eket egymás közötti és film/videó szinkronizáláshoz is használták. A különböző szinkronjel formátumokról és eljárásokról szól a sorozat 261. része. Ugyancsak a legtöbb HDR korlátozottan masszírozható midivel. Általában tudják a midi szinkront, a midi időkódot, a midi időzítőt, a midi órát, a midi hangpozíció mutatót és a midi rögzítésvezérlőt. A midit igen részletesen mutatja be a sorozat 254-264. része. S akkor lássuk a korabeli felhozatalt, a gyártók szerinti ABC sorrendben!

Az Akai DRD 4d 1993-ban világot látott jószág, 2 500 dolláros listaáron.

A 213 MB-os vagy 545 MB-os merevlemez meghajtó SCSI csatolású. A készülékkel csak négy sáv volt rögzíthető és lejátszható, de négy DRD4d-t össze lehetett láncolni, és rögtön lett 16 sávosod – ha fölöslegesen akartad volna szórni a pénzt. A mintavételi frekvencia 32, 44,1 és 48 kHz, a felbontás 16 bit, a digitális be-kijáratok AES 3 XLR és S/PDIF optikai csatlakozójúak. Korlátozott funkciójú szerkesztője volt, csak a legutolsó lépést lehetett visszavonni, tehát ha már két módosítást csináltál volna, bizony, nem tudtad volna visszakapni roncsolás nélkül az eredetit. Kiegészítő kártyákkal szinkronizáló és midi funkciókkal volt bővíthető. A korszakra jellemző, hogy a biztonsági mentést külső HDD-re, de inkább DAT-ra ajánlották.

Az utóda, a DR8, 1994-ben sokkal okosabb volt, 4 595 dolláros listaáron.

MicropΩlis gyártmányú 1 GB-os, kifejezetten hang és videó célokra fejlesztett, halk, SCSI csatolású HDD-vel szállították, de akár 4 GB-ossal is működött, és az SCSI lehetővé tette, hogy 6 db, illetve kiegészítő kártyával 12 db merevlemez meghajtó serénykedjen. (A MicropΩlisról sem nagyon hallhattál még. 1976-ban alapították Kaliforniában, és 1997-ben ment csődbe.) A nyolc analóg bemenetre dinamikus mikrofon is köthető volt, és kicsit nehézkesen ugyan, de az analóg jelforrások keverhetők voltak. Bármely bejárat bármelyik sávhoz társítható volt, de egyidejűleg csak 4 sávra volt készíthető felvétel. A digitális be-kijáratokat AES3 XLR és S/PDIF lyukakra egyaránt kivezették. A mintavételi frekvencia 32 kHz, 44,1 kHz, 48 kHz és 44,056 kHz lehetett; ez utóbbi az NTSC tv-szabványhoz igazodott. A felbontás 16 bit volt. A visszavonások száma itt már nem volt korlátozva. Sokféle szerkesztési módot tett lehetővé, könnyű kezelhetőséggel. Korlátozott midi funkciók is voltak, és kiegészítő kártyával az SMPTE szinkron is működött.

Egy év múlva már 16 sávot vett kezelésbe a DR16.

Egyszerre felvenni azonban csak 8 sávot tudott az immár 1 GB-os, SCSI-s HDD-re. A tesztek szerint a gyárilag szállított merevlemez meghajtó zajos volt, de lehetett hozzá dugni külső HDD-t is. Az alapkészülék szerkesztési lehetőségei ugyanazok voltak, mint kisebb társáé, de keverési módokból több volt. Nemcsak AES3 XLR-rel, hanem S/PDIF ADAT interfésszel is elboldogult. SMPTE és midi időkódot értett, és a reklámokban kiemelték a midi rögzítésvezérlőt. Bár eredetileg csak 16 bit felbontást tudott 44,1 és 48 kHz-en; a Pro változatot föltupírozták 96 kHz/24 bitre, és felvételkor már tíz sávot volt képes rögzíteni.

Az ADAT interfészt és protokollt kitaláló Alesis kevés saját audió HDR-t gyártott, inkább másokkal fogott össze. Ám amiket készített, azok igazi gyöngyszemek voltak. Közéjük tartozott a Masterlink ML 2600, amit 2 000-ben mutatott be 1 699 dolláros listaáron, de egy ezresért is vesztegették a neten.

Az ML 2600 amiatt is érdekes, mert csak kétsávos, tehát inkább az összekevert végtermék rögzítésére, szerkesztésére volt való, illetve otthon például arra, hogy analóg hanglemezeket másolj rá, az egyes nótákat rendezgesd neked tetsző sorrendbe, keverd össze az elejüket-végüket (el- és felúsztatás), stb., és mivel négyszeres sebességű CD-író is volt az ML 2600-ban, az összeállítást CD-re írd ki. Néhány műszaki adatából csemegéztem. Az operációs rendszer OS 2. A PATA merevlemez kapacitás 4,3-20 GB. Az AD és a DA átalakítók 24 bitesek, 128-szoros túlmintavételezéssel. Támogatott mintavételi frekvenciák: 44,1 kHz; 48 kHz; 88,2 kHz; 96 kHz. Frekvenciamenet: 20Hz-20kHz, +0/-0,3dB. THD+n (1 kHz, -1 dBFS) <0,002%. Jel-zaj viszony: 113dB(A), Csatlakozók AES3 XLR, koaxiális S/PDIF. A korabeli tesztek szerint ugyan nem audiofil a szerkezet, de ennél sokkal nagyobb baj, hogy rendkívül rossz volt a használati utasítása. Azért volt, aki annyira örült neki, ahogy azt az alábbi videóban hallhatod.

2002-ben született meg a reklám szerint a világ első 24 csatornás audió HDR-e, az Alesis HD24, illetve jobb minőségű AD és DA átalakítókkal az Alesis HD24HR. Természetesen nem az Alesis ketyeréje volt az első, megelőzte őt a Tascam MX2424, a Mackie HDR24/96 és a Fostex D-2424 is, de sebaj. Az Alesis HD24 első változatának listaára 2 000 dollár volt. 2024. júniusában a GS Fanaticon láttam hirdetni két példányt együtt 350 000 forintért.

A HD24-nek két HDD fiókja is van, de egyidejűleg nem lehetett mindkét meghajtóra rögzíteni. Gyárilag 10 GB-os PATA csatolójú merevlemez meghajtóval szerelték, de bármekkora kapacitásút lehet tenni bele. A meghajtókat az Alesis a saját, FST filérendszerére formázta. A mintavételi frekvencia 44,1 kHz, 48 kHz, 88,2 kHz és 96 kHz lehetett, 16, 20 vagy 24 bites felbontásban. Az ADAT protokoll lehetővé tette öt készülék összekapcsolását, így 120 sávra is lehetett egyidejűleg felvenni, illetve lejátszani róla, mert 24 db AD- és 24 db DA-átalakító volt benne. Csak az alapvető szerkesztési funkciókat tudta, és a midi is szerény volt, viszont hálózatra is lehetett dugni eternet porton keresztül. Ez utóbbit sokan szidták, mert pl. egy 24 sávos, négyperces nóta kb. 20 perc alatt vánszorgott át.

Kb. 20 évvel ezelőtt néhány órán keresztül volt alkalmam játszani egy Alesis HD24-gyel. Izgalmas és tanulságos volt. Azt én is érzékeltem, hogy ennek a készüléknek is piszkosul gyönge volt a használati utasítása, látszott, hogy valami kocka alkotta, némi marketinges rásegítéssel. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy elmondjam: Nagyon komoly feladat követhető, szabatos használati útmutatót írni. Lehetőleg olyannak kell belevágni, aki nem vett részt a fejlesztésben, de nem is műszaki analfabéta. Ismerni kell a leendő felhasználók lelkivilágát, és a művet teszteltetni kéne néhány érdeklődővel. Az ő tapasztalataik alapján kellene valószínűleg teljesen újraírni. Külön kaland a fordítás. Tapasztalatból mondom, hogy ugyan műfordításra nincs szükség, de egy igazán jó nyelvi változat szintén újraírást igényel, és emberpróbáló, de élvezetes szellemi kaland. S megint hadd hivatkozzam a néhai Magyar Rádióra! Egykor a legtöbb külföldi stúdiótechnikai eszköz gépkönyvét a munkatársaim lefordították magyar nyelvűre. A műszaki igazgatóságon többen is átnézték, és addig nem lehetett sokszorosítani, ameddig nem volt egyértelmű, vagy akár csak egyetlen helyesírási, nyelvhelyességi hiba vagy elütés volt benne.

Bizonyára tapasztaltad vagy hallottad másoktól, hogy a Fostex azon cégek egyike, amelyek igazán professzionális eszközöket sosem gyártanak, nem is akarnak. Viszont nagyon kitalálják, hogy hogyan lehet viszonylag olcsón elcsábítani téged úgy, hogy ne nagyon panaszkodj a minőségre, mert a cucc nem annyira gagyi, és amit megveszel, azt fölösleges funkciók nélkül, kényelmesen használhatod esetleg jóval a garanciális időn túl is. A Fostex-cuccok kétségtelen előnye napjainkban is, hogy a ketyeréik nem akarnak többek lenni, mint amik. Az audió HDR-ei főként hangrögzítők voltak, néhány feltétlenül fontos szolgáltatással, nem kiváltva a számítógépes munkaállomásokat. Így aztán volt esély arra, hogy emberi időn belül meg lehetett tanulni a kezelésüket. Ebben jobbak voltak a legtöbb vetélytársuknál.

Az első Fostex HDR valósággal berobbant a félprofi világba. Ez volt az 1995-ben kezdőknek és otthoni felhasználóknak ajánlott DMT-8 multitracker, vagyis keverővel egybeépített audió HDR, 1 995 dolláros listaáron. Mostanában a Vaterán néhány tízezer forintért vesztegetik.

A DMT-8-ban 540 MB-os Quantum merevlemez meghajtó volt, PATA csatolóval, s már az is jelentős árcsökkentő tényező volt, hogy nem SCSI. Egyidejűleg négy sávra lehetett rögzíteni, 44,1 kHz-es mintavételi frekvenciával és 16 bites felbontással. A HDD-t FAT32-re formázták, ami elég merész húzásnak tűnik mai szemmel, mert a FAT32 gyakran vezetett összeomláshoz, de 1995-ben ennek is örültek. A DMT-8 természetesen tudta az alapvető szerkesztéseket – másolás, kivágás, áthelyezés, beillesztés. Néhány alapvető midi funkciót ismert csak, de előkészítették a midivel való teljes integrációra. Nincs S/PDIF kijárata, és – olcsó szerkezetről van szó – fantomtápot (lásd a sorozat 128. részét) sem adott kondenzátor mikrofonoknak. A DMT-8-nak 1996-ban megjelent a néhány száz dollárral olcsóbb változata, a DMT-VL, amelynek a HDR része ugyanaz maradt, de a keverőt nagyon lebutították.

A Fostex leghíresebb analóg termékei a soksávos szalagos magnók voltak, s ezek utódai először az Alesis ADAT formátumhoz kapcsolódó SVHS kazettás digitális magnók, majd a HDD-re felvevők voltak. Az első merevlemez meghajtós cucc – egyelőre ADAT nélkül – 1996-ban a D-80 volt,
2 195 dolláros listaáron. A fejlesztésében az 1993-ban megszűnt Synclavier munkatársainak döntő szerepe volt. Ja, így könnyű… A D-80-at is úgy tervezték, hogy úgy nézzen ki, mint egy kazettás magnó, nehogy a népek megijedjenek.

A gyárilag beszerelt PATA csatolójú merevlemez meghajtó kapacitása 850 MB volt, de árultak hozzá 1,8 GB-osat is. A teljes előlapot le lehetett venni, így némileg távvezérelni is lehetett a gépet, ezért volt a szükség a bal felső sarokban levő csatlakozóra. 8 sávon rögzített és játszott le. Az alapvető szerkesztési műveleteket több-kevesebb kínlódással el lehetett végezni, de csak a legutolsó módosítás volt visszavonható. Természetesen volt korlátozott midi a rettegett DIN csatlakozókkal a seggében, és végre volt S/PDIF optikai lyuka is. Viszont az analóg bejáratok csak aszimmetrikus RCA-k voltak. Mentéshez a DAT-ot ajánlották. Naná, hiszen el kellett sózni a Fostex raktáron rohadó DAT-magnóit.

Egy évre rá jelent meg a D-90, alig drágábban, mint az elődje.

Ez is 8 sávos volt, de már felszerelték ADAT interfésszel, így több D-90-et is össze lehetett kapcsolni. A gyárilag beépített 1,3 GB-os, PATA csatolójú HDD cserélhető volt; az ajánlott típusok közül a legnagyobb kapacitású 2,3 GB-nyi adatot tudott tárolni. Az analóg bejáratok aszimmetrikus 6,3 mm-es TS-ek. A D-90 a szokásos korlátokkal midit is tudott. Szimmetrikusan bekötött XLR-eken jöttek-mentek az analóg jelek, a digitális ADAT-ok pedig S/PDIF-en. Volt egy 25 pólusú lyuk is, ebbe végre SCSI csatolójú HDD-t lehetett dugni. Az alapvető szerkesztési műveleteken kívül alig volt képes valamire, és csak a legutolsó művelet volt visszavonható.

Az 1998-től árusított D-108-as típus még szintén 8 sávos volt, de ún. virtuális sávokat is lehetett képezni vele. A virtuális sávok a véletlen hozzáférésű digitális rendszerekben – és az audió HDR-ek ilyenek – olyan sávok, amelyek egy adott munkamenet részei ugyan, de nem hallhatók, mert más sávok az érintett hardver rendelkezésre álló lejátszási erőforrásait (DA átalakítóit) használják fel. Minden véletlen hozzáférésű digitális audió hardver korlátozza a lejátszáskor egyidejűleg hallható nóták számát. Ahhoz, hogy bármilyen virtuális számot hallhass, lejátszható sávként kell kiválasztani őt, ami valószínűleg azzal jár, hogy egy másik sáv lesz virtuális.

Érdemes a D-108 popsiját is megnézned.

Nyolc ADAT be-kijárata volt, és már 5,1 GB-os Quantum PATA HDD-vel szerelték. Ahogy a D-90-hez, ehhez is lehetett SCSI merevlemez meghajtót csatlakoztatni. Természetesen ismerte az SMPTE szinkront, volt word clock generátora (lásd a sorozat 142. részét), és tudott fogadni külső word clockot. A mintavételi frekvencia azonban továbbra is csak 44,1 kHz és 48 kHz volt, a felbontás pedig 16 bit.

A Fostex nagyon beleszeretett a 8 sávos cuccokba. Ezt bizonyítja az FD-8 multitracker is, 1998-ból. A tesztek szerint kár volt érte, mert a keverő része nagyon gyöngécske volt.

Ugyancsak 1998-tól volt kapható a D-160 típus. A listaár 4 500 dollár volt.

A D-160 ugyan 16 sávosnak látszik, de alapváltozatban csak nyolcat tudott, a másik 8-hoz kiegészítő ADAT optikai interfész kellett. Ebben az volt a Fostex és a kufárok trükkje, hogy vagy találtál a szoba sarkában egy árva ADAT egységet (sőt, ugye többségünk rögtön ADAT interfészekkel a kezén-lábán születik), és akkor olcsón megúsztad, vagy két részletben vásárolhattál. Ami a D-160 szolgáltatásait illeti, kb. ugyanazt nyújtotta, mint a D-108, csak mindenből több volt.

S hogy nemcsak nekem van bajom az útmutatókkal, idézem a Sound on Sound magazin kritikusát: „A D-160 kézikönyve is tökéletes példa arra, hogy egy rendkívül hosszadalmas rizsa és a rossz japán-angol fordítás hogyan tehet egy viszonylag egyszerű gépet nagyon ijesztővé. Körülbelül 190 oldalnyi borzasztóan bonyolult locsogáson kell átgázolni, és gyakran el kell olvasni ugyanazt a bekezdést tízszer, hogy rájöjjél, mit is jelent valójában. Ha egynél több oldalt szeretnél elolvasni, főzz sok feketekávét! (…) De nyugodj meg, a D-160 a kézikönyv ellenére könnyen használható.”

Már csak egy picit kellett ugranunk, és a 21. század első évében vagyunk, tehát találkozhatunk a Fostex D2424-gyel.

A hátlapját most nem mutatom meg, de nyolc szimmetrikus analóg bejárata és 24 szimmetrikus analóg kijárata volt 6,3 mm-es TRS lyukakon, valamint 3 db ADAT optikai be-kimenete, s azt már tudod, hogy egy ilyen 8 sávot jelent. Gyárilag egy PATA csatolójú, 15 GB kapacitású HDD-vel szerelték, de lehetett SCSI-s merevlemez meghajtót is dugni hozzá. 32 virtuális sávot is használhattál. Hat rögzítési módot kínált: 24 bit/96 kHz, 24 bit/88,2 kHz, 24 bit/48 kHz, 24 bit/44,1 kHz, 16 bit/48 kHz és 16 bit/44,1 kHz változatokat. Természetesen tudta az alapvető szerkesztési feladatokat, sőt, ezek programozhatók is voltak. És végre 99 lépésig visszavonhatók voltak a módosítások. A midi és szinkron lehetőségek azonosak a korábbi Fostex audió HDR-ekével. A D-2424-nek több módosítása is elkészült az idők folyamán. Például a D-2424LV MKII-nek már 24 szimmetrikus analóg bejárata volt, és könnyebben voltak átvihetők a .wav formátumú hangfilék számítógépre.

A vén rókáknak könny szökhet a szemükbe, ha a Klark Teknik nevét olvassák. Ez a cég gyártotta ugyanis a világ legjobb (nem az egyik legjobb, hanem a legjobb) analóg grafikus hangszínszabályzóját. Nyüszíthetsz persze, hogy minden szűrő belerondít a hangfrekvenciás jelbe, ami igaz, de egyrészt egy ilyen 30 sávos, 1/3 oktávos szerkezet (lásd a sorozat 77. részét) nem barbároknak való, másrészt a stúdiótechnikában a kétségtelen torzítást ellensúlyozhatja a finom effektek jótékony hatása. Audiofil rendszerekbe természetesen ez a jószág sem való, miként semmilyen se.

A Klark Teknik története is elég szövevényes, a lényeg, hogy 2009-ben a Music Tribe nevű társaságé lett formálisan is a Klark Teknik, a Midas és Behringer. Ez utóbbi két cég keverőasztalokat is készít, a Klark Teknik pedig ezekhez kiegészítőket. E kiegészítők közé tartozott a 2009-től gyártott audió HDR, a DN9696.

Hogy mekkora a benne levő merevlemez meghajtó kapacitása, azt nem írják sehol, de kiszámolható. Na lássuk csak! 96 sávot tud rögzíteni, 24 bites felbontással, 96 kHz-es mintavételi frekvenciával, 9 órán keresztül. 9 óra = 9*60*60 = 32 400 másodperc. 96*24*96 000*32 400 = 7,1663616*1012 bit = 895 795 200 000 bájt = 874 800 000 kB = 854 296,875 MB = 834, 274 291 992 GB. Kerekítve 1 TB, ami ma már persze egészen hétköznapi érték, ennél kisebb kapacitású meghajtót már SSD-ként sem nagyon veszünk. A DN9696-ban két HDD volt, ezekre párhuzamosan ment a felvétel, hogy ha az egyik megpusztulna, a másikon még megmaradjon a remekmű.

De mihez kell 96 csatorna? Erről nekem, aki mezei vonósnégyeseken, Éneklő ifjúságokon és Kocsis Zoltán zongorajátékán szocializálódtam, van véleményem, de belátom, és tapasztaltam is, hogy egy kiadósabb rock-fesztivál hangosításához és felvételéhez – főként, ha még tv-közvetítés, videó felvétel és más bolondok háza is van – ennek akár többszörösére is szükség lehet. A DN9696 feladata pedig elsősorban az volt, hogy koncerteket rögzítsen az AES50 protokoll feltupírozott változatának, a HyperMAC-nek a segítségével.

Hogy ez sikeres legyen, a DN9696-ot olyan Midas vagy Behringer keverőasztalokkal kellett összedrótozni, amelyek ismerték az AES50 protokollt vagy ki lehetett egészíteni őket ezzel. Ilyen volt pl. a hazánkban is kedvelt Behringer X32.

Az összekötéshez eternet kábeleket használtak.