A RADAR (Random Access Digital Audio Recorder, véletlen hozzáférésű digitális hangrögzítő) a professzionális digitális többsávos felvevők egyik családja. A RADAR ötlete a vancouveri Creation Studiosban született. A stúdió ma is létezik.

A stúdiót Barry és Jane Anne Henderson építette. Barry Henderson hangtechnikai készülékek fejlesztésének részlegvezetője is volt az Anatek Microcircuits nevű cégnél. Barry beosztottjai alkották meg többek között a "Pocket Products" sorozatot. Ezeket a midis zsebtermékeket világszerte használták a világ leghíresebb zenészei, például Stevie Wonder. E kütyük azért lehettek olyan kicsik, mert a működtetésükhöz sem elemre, sem hagyományos tápegységre nem volt szükség, ugyanis a szükséges 5 voltos feszültséget és a pici áramot magából a midi jelből szippantották ki. Ismét felhívom a figyelmedet arra, hogy gyakran nem egy-egy eljárás elvi jellemzői vezetnek a sikerhez, hanem valami olyasminek a felismerése és hasznosítása, amit mások nem vettek észre. A Pocket Mergeből 1989-ben tízezer darabot adtak el.

1991-ben Barry Henderson a Creation Studiosban fejlesztgette és próbálta ki a RADAR első változatát, s ugyanebben az esztendőben néhány társával megvásárolta az Anateket. A cég neve Creation Technologies of Vancouver lett. 1993-tól gyártották a RADAR I-et, de a forgalmazást kizárólagos joggal az Otarinak adták meg. Végre helyben vagyunk, a RADAR Otari fedőnéven jelent meg, s 1994-től vehetted volna meg listaáron 24 ezer USA-dollárért.

A gép egyidejűleg tudott 24 sávon fölvenni és lejátszani 32 kHz-es, 44,1 kHz-es és 48 kHz-es mintavételi frekvenciával, de csak 16 bit felbontással. Belső SCSI csatolású merevlemez meghajtóból három darab 1 GB kapacitású volt, így tudták megoldani a 24 sávos rögzítést. Akkoriban egy ilyen HDD-t 1 500 dollárért vesztegettek. Külső SCSI meghajtót is lehetett dugni a szerkezethez. A RADAR I-nek volt három ADAT be- és kijárata, ami szintén 24 csatornányi kapcsolatot jelentett. Az alapvető szerkesztési feladatok elvégzésére volt csak alkalmas, de sokadszorra írom, hogy az audió HDR-ek általában nem munkaállomások voltak. Ugyancsak ellátta az alapvető midi funkciókat, viszont az SMPTE szinkront már ismerte. A legnagyobb problémát a tápegység jelentette, ugyanis ahhoz, hogy 24 analóg kimeneten 600 Ω-mal lezárva elegendően nagy és kis torzítású jel jöjjön ki, nagy teljesítménnyel lehetett csak működtetni az áramköröket. Ez pedig nagyméretű transzformátort feltételez. A méret jelentősen csökkenthető, ha ún. kapcsolóüzemű tápot használnak, mint a legtöbb számítógépben. Csakhogy amikor a táp kapcsol, hatalmas tranziensek, tüskék keletkeznek, amelyek szélessávú, szinte kiszűrhetetlen zajt okoznak. Ennek elkerülésére a tápegységet szinkronizálták a mintavevő áramkörhöz, vagyis a táp olyankor kapcsolt, amikor ez nem okozott zavart a mintavétel során. Számos ilyen, akkor még újdonságnak számító megoldást dobtak be. Például nem a szokásos üvegszál erősítésű, rézzel bevont nyomtatott áramköri lapot használták, hanem kerámia alapra szitanyomással vitték föl a vezetékeket és az ellenállásokat, s miután 6 000 C°-on kiégették a panelt, lézersugárral állították be az ellenállások nagyon pontos értékét. (A vastagréteg technológia egyébként már régóta ismert volt, csak ilyen alkalmazása volt szokatlan.) Gond volt az operációs rendszerrel is. Próbálkoztak a Windowssal, de a Microsoft beintett, és egyébként sem voltak elégedettek a nem speciálisan hangtechnikai felhasználásra készített programokkal. A Linux sem nyerte el a tetszésüket. Ugyanis az volt a cél, hogy ha a nóta bármely pontjára állnak, soha ne legyen a legkisebb pattanás sem. Ezt akkoriban olyan alkalmazások sem tudták még, mint a Pro Tools. Így bukkantak rá a BeOs operációs rendszerre, amelyet a Be Inc. nevű cég fejlesztett kifejezetten multimédiás alkalmazásokhoz.

A BeOs olcsó volt, és mivel a Be Inc. valami egészen eszelős üzletpolitika – meg a Microsoft és az Alma ereje – miatt végül meghalt, a Creation egy idő után ingyen használhatta és csiszolgathatta kedvére.

A RADAR I a minősége, a szolgáltatásai és a könnyű kezelhetősége miatt népszerű lett, főként az USA-ban. A kép alatti nóta sávjainak felvételéhez a RADAR I-et használták a fotón látható stúdióban.

1997-ben még Otari RADAR II márkanévvel jelent meg az új változat, azonban 2000-ben felmondták az Otarival kötött szerződést, és a továbbiakban a Creation utódaként létrejött iZ Technology Corporation saját márkájaként, immár iZ RADAR II néven forgalmazták, kb. ugyanolyan áron, mint a RADAR I-et.

A háromlemezes szerencsétlenkedés helyett 1 db 9 GB-os, SCSI csatolású HDD volt benne, amelyet ki lehetett váltani 18 GB-osra, és külső egységként további 7 darabot lehetett dugni hozzá. A belső merevlemez meghajtó egyébként cserélhető volt, tehát könnyen lehetett átállni egyik produkcióról a másikra. A szerkesztési lehetőségek jelentős bővítése mellett a legfontosabb változás az volt, hogy már 24 bites felbontással is lehetővé vált a rögzítés. A távvezérlőt úgy tervezték, hogy két gépet is tudjon vezérelni, a vezérlésmérő átkapcsolható volt. A tesztek egyértelműen dicsérték a hangminőséget, köszönhetően a Crystal Semiconductor 24 bites, 128-szoros túlmintavételezésű áramkörének. Ezek a DA és AD átalakítók tették ki a RADAR II árának a felét, hiszen 24-24 darabot kellett belegyömöszölni a készülékbe.

Egyébként az ADAT kártyákkal összesen 192 sávosra lehetett bővíteni a felvételi lehetőséget, 8 db RADAR II összekapcsolásával. Az összes szabványos időkód eljárást ismerte, és volt belső óragenerátora. A szimmetrikus analóg be- és kijáratok 6 db 25 pólusú D-Subra voltak kivezetve – ez szinte már ipari szabványnak számított a szimmetrikus XLR vagy TRS helyett, holott a D-Subot eredetileg digitális hangtechnikai célból használták, TDIF néven (lásd a sorozat 452. részét).

A három ötpólusú DIN-mama arra utal, hogy az alapvető midi funkciókkal is elbánt. Viszont valamiért szerkesztéskor csak az utolsó lépés volt visszavonható.

Az ezredfordulón jelent meg a Radar 24.

Említettem, hogy a forgalmazás joga az iZ Technologyhoz került, ez a jóval alacsonyabb listaáron is meglátszott. Alapkiépítésben 4 995 dollárt kóstált, de hogy igazán használható legyen, a kiegészítőket ugyanennyiért mérték.

A fenti képen láthatod, hogy már DVD író is volt benne, de még hajlékonylemez olvasó is. Ez utóbbi segítségével a szoftverfrissítéseket lehetett telepíteni, hiszen nem mindenhol volt még akkoriban internet.

A hátsó panelt most is számos csatlakozó díszítette, köztük hat 25 lyukas D-Sub csatlakozó az opcionális szimmetrikus analóg be-kijárathoz, három további a szabványos TDIF be-kimenetekhez és egy párhuzamos port mindenféle interfészhez. Számos kisebb D-sub csatlakozó volt található a PC-stílusú cserélhető hátlapokon a távirányítóhoz és a RADAR Linkhez. A RADAR Link szolgáltatás a RADAR testre szabott protokollja volt, amely lehetővé tette több gép működtetését úgy, mintha egyetlen egység lenne. Ugyancsak a hátlapon volt az SVGA monitor portja és az SCSI HDD csatlakozó. Természetesen voltak USB lyukak. Nagyon szerény volt a midi, mert csak MTC-t és MMC-t tett lehetővé. Ami a szinkront illeti, a RADAR 24 ismerte az SMPTE-t és a word clockot, és volt digitális S/PDIF és AES3/EBU be- és kimenete.

A szabványos 9 GB-os cserélhető SCSI csatolású merevlemez meghajtó volt a gyárilag beépített változat. Természetesen nagyobb és további meghajtók is használhatók voltak; például a 18 GB-os Barracuda, a 9 és 18 GB-os Cheetah és 36 GB-os Ultrastarok. Ma már egyiket sem gyártják, de ezeket ajánlotta az iZ-Corporation. Elvileg 128 GB-ig volt bővíthető a belső HDD.

Ha a TDIF csatlakozások nem voltak megfelelőek, 24 csatornás AES3 vagy ADAT optikai interfészt szerelhettek bele helyette. Háromféle AD és DA átalakító közül lehetett választani: a Classic kártya megegyezett a RADAR II-vel, és maximum 48 kHz-es mintavételi frekvenciát kínált 24 bites felbontás mellett. A Nyquist nevű kártya 24 bit/96 kHz-es rögzítést és lejátszást, az S-Nyquist nevű 24 bit/192 kHz-eset tett lehetővé. Ez utóbbi esetben az átviteli sáv ±3 dB-s határa 10 Hz, illetve 80 kHz volt, de csak hat sáv egyidejű rögzítésére volt képes.

A RADAR 24 átfogó szerkesztési funkciókkal segítette a használóit. A kivágás, a másolás, a beillesztés, az áthelyezés, a törlés, a csúsztatás, a hurok és a fordított beillesztés szükség esetén sávonként is végrehajtható volt. A kattanások elkerülése végett minden szerkesztést és beillesztést programozható keresztkeveréssel csinált, amelynek ideje alapértelmezés szerint 5 ms volt, de 0 és 100 ms között lehetett állítani. A RADAR 24 semmilyen effektet nem tudott, de nem is volt ilyen cél.

A 2005-ben kiadott RADAR V (ejtsd radar vee), az utolsó HDD-s RADAR, számos képességgel bővítette a RADAR 24-et, beleértve, hogy mind a 24 sávon tudott egyidejűleg 96 és 192 kHz-es mintavételi frekvenciával 24 bit felbontással rögzíteni .bwf filékben. A RADAR V listaára 14 995 dollárnál indult, de S-Nyquist kártyával elérte a 19 995 dollárt.

A tudását egy új programmal, az Adrenaline Plus nevűvel és egy, a korábbinál gyorsabb digitális hangprocesszorral, a Trinitryvel tudták megvalósítani. Az analóg és digitális részek egymástól független tápról működtek. Egyidejűleg két HDD-re tudott rögzíteni RAID 1-ben (lásd a sorozat 449. részét), és a merevlemez meghajtók SCSI, PATA és SATA csatolásúak is lehettek, darabonként akár 250 GB kapacitással. Egy igen alapos teszt szerint rendkívül szép hangja volt, majdnem olyan szép, mint egy analóg Studer 827A stúdiómagnónak. Azt azért tudod, hogy a majdnem nemet jelent.

A következő táblázat a RADAR 24 és a RADAR V tulajdonságait foglalja össze, két hibával. Az egyik, hogy a RADAR V-hez MADI kártya is kapható volt, a másik, hogy a RADAR 24 is bővíthető volt Niquist és S-Niquist kártyával. A táblázat szerint a RADAR 24 opcionálisan tudott PATA és SATA csatolású HDD-t fogadni, de ez csak buherálással volt megoldható.

Ha a RADAR V-t drágának találnád, akkor röviden bemutatom neked az egykori Euphonix cég (2010-ben magáévá tette az Avid) R1 típusú audió HDR-jét, amelynek listaára átlagos kiépítésben 95 ezer dollár volt, és akkor kezdték árulni, amikor a RADAR V-t.

Az Euphonix R1 szintén képes volt egyidejűleg 24 sávon rögzíteni és lejátszani 24 bit felbontással, de csak 96 kHz-es mintavételi frekvenciával. Érdekessége viszont, hogy a készülék belül 40 bites lebegőpontos felbontással (lásd a sorozat 443. részét) dolgozott. Ennek is lényeges része a távirányító, amellyel két R1 is vezérelhető volt.

Az R1 négy merevlemez meghajtót is tudott fogadni, és ezek menet közben is cserélhetők voltak, ezért vélhetően SCSI csatolásúakat lehetett csak használni. A maximális kapacitás HDD-nként 36 GB lehetett. Az Euphonix interfésze MADI kártya volt, ezen keresztül lehetett az Euphonix keverőasztalaihoz csatlakoztatni, amelyek lényegesen sikeresebbek voltak, mint az R1. Az Euphonix nem is próbálkozott többé ebben a műfajban.