Jelenleg egyetlen olyan változatot ismerünk, az MQA CD-t (lásd a sorozat 484. részét), amelynek hanganyagát a legócskább CD játszóval is meg lehet szólaltatni külön CD DA réteg nélkül, vagyis lefelé kompatibilis. A többi ismertebb megoldás külön CD oldallal vagy réteggel próbálkozott.

Két olyan változattal találkozhatsz szerencsés esetben, amelynek alkotói abból indultak ki, hogy az ezredforduló után még fellendülőben levő DVD-t párosítsák a hanyatlóban levő CD-vel.

Az egyik neve DVDplus volt, és 2002-től 2009-ig élt.

Az egyik oldal audió CD volt, a másik oldal DVD Videó, DVD Audió vagy DVD ROM lehetett. Összességében a lemez csak 0,28 mm-rel volt vastagabb, mint egy szabványos CD vagy DVD, de ez a vastagság is több volt, mint a Vörös Könyv szerinti, ezért a DVDplus korong nem viselhette a CD logót.

A Discogs 2025. áprilisában 103 kiadványt kínál.

A másik, DualDisc névre keresztelt hasonló próbálkozás 2004-2005-ben született, és alig élte túl a DVDplust, noha sikeresebb volt a vetélytársánál. Volt is perlekedés rendesen.

Az összeragasztott oldalak közül a DVD 0,6 mm vastag volt, a CD 0,9 mm, tehát a CD réteg szintén nem felelt meg a Vörös Könyvnek, és nem is mindegyik CD játszó tudta lejátszani a korongot. Erre több cég is felhívta a figyelmet, és óvtak a résbetöltésű CD játszóktól, mondván, hogy mind a lemez, mind a ketyere megpusztulhat. Mivel a CD réteg túl vékony volt, a lézersugár nem fókuszálódott megfelelően, nagyobb volt a Vörös Könyv által előírtnál. A nagyobb lézerfolt miatt a CD műsorideje sem lehetett több 60 percnél.

A DualDiscet többek között a BMG, az EMI, a Warner Music Group, az Universal és meglepő módon a Sony Music is támogatta, holott a DualDisc az SACD-t akarta legyőzni.

A DualDisc tokja kicsit eltért a CD toktól.

A Billboard magazin 2004. szeptember 7-i száma a DualDisc tesztelésének sikeréről és a fényes jövőről számolt be.

2005-ben az iparág vezetői abban reménykedtek, hogy a DualDisc a zeneipar új csillaga lesz, hiszen az USA-ban Bruce Springsteen Devils & Dust című albuma eladási rekordot döntött, és ez a kiadvány (akkor még) kizárólag DualDiscen jelent meg.

“A DualDisc segíthet megmenteni a zeneipart, vagy egy másik sikertelen formátummá válhat. Egy ideje az embereknek hiányzik a vizuális komponens, és úgy látom, hogy ez valami pluszt ad a fogyasztónak” – jegyezte meg Ken Richardson, a Sound & Vision magazin szerkesztője a Chicago Tribune-nek 2005-ben adott interjújában. Az MSNBC szemleírója, Gary Krakow már keményebben fogalmazott Jennifer Lopez Rebirth című albumának megjelenésekor „A DualDisc félig CD, félig DVD és félig sült” című értékelésében.

A szerző nem érti, hogy a Sonynak miért kellett visszalépnie az SACD-ből egy újabb zavaros formátumba, amely véleménye szerint biztosan kudarcot vall, ahelyett, hogy az SACD népszerűsítésébe fektetne több energiát. Akkor még úgy tűnt, hogy a Sony végképp feladta az SACD-t. A cikkíró értetlenkedett a DualDisc árazása miatt is. Kezdetben ugyanis egy DualDisc korong ugyanannyiba került, mint az ugyanazt a hanganyagot tartalmazó mezei CD, és Gary Krakow fölveti, hogy akkor a rendes CD miért nem olcsóbb? Nos, erre a kérdésre később megkapta a választ, ugyanis a DualDisc-ek egyre drágábbak lettek, 2006-ban már kétszer annyiért mérték őket, mint egy átlagos DVD-t. A szerző reménykedett abban, hogy majd lesznek olyan kiadványok, amelyeknek az egyik oldala DVD lesz, a másik SACD. Ilyen változat soha nem készült. A másik vágya azonban teljesült. Azt szerette volna, ha a már említett Bruce Springsteen Devils & Dust analóg hanglemezen is megjelenik; a cikke utolsó mondata szerint arról ábrándozott, hogy az végre jól fog szólni.

A Discogson 2025. áprilisában 914 DualDisc album vásárolható meg.

Te is tudod, hogy a Sony mégsem adta föl az SACD-t, sőt, napjainkban is megjelennek SACD kiadványok. Noha az SACD a Sony és a Philips közös fejlesztése, a Philipset alig említik. Holott biztosan adott valamit a Philips is a cuccba, amit az alábbi fotó is bizonyít. Egy olyan Philips prototípusról készült, amit még az SACD 1999-es bevezetése előtt, 1998-ban építettek, és még nem is a végleges paramétereket tudta.

Az SACD korai korszakában, 2000-ben, a Philips gyártott elsőként olyan SACD játszót, ami a videót tartalmazó DVD-vel is megbirkózott, és az 5.1 hangú SACD-t is le tudta játszani. Az IC-t is a Philips fejlesztette, és a Philips Semiconductors gyártotta. De hol van már a régi dicsőség…

A bevezető ár akkori 1 999 dollár (ma kb. 3 800 dollárnak megfelelő) zseton volt. A tesztek az SACD hangot dicsérték, a DVD Videó képminőséget nem annyira.

Az első, kereskedelmi forgalomba került, de még csak sztereó SACD játszót viszont a Sony gyártotta, és a listaára 4 999 dollár volt. Jelenleg 3 499 dollárért mérnek egy leharcolt példányt az eBay-en.

Az SACD gondolata semmiképpen sem a Philipsnél született meg, és a Sonynál is akkor jött meg az ihlet, amikor a cég egy sajátos problémával találkozott. Ez pedig az volt, hogy – részben a CBS Records bekebelezése következtében – egyes, szerintem túlzó források szerint több százezer analóg magnófelvétel fenyegetőzött azzal, hogy rá fog rohadni. Ki kellett hát találni valami modern megoldást arra, hogy ezekről a szalagokról a lehető legjobb minőségű és időtálló másolat készülhessen, mielőtt a tekercsek végképp megadják magukat. A nagy hangtárak állományának megőrzése napjainkban is hatalmas feladat, nem is szólva a bennük rejlő kincsek feldolgozásáról és restaurálásáról. A BBC például a digitális hangtechnika előtti korszakban a megőrzésre szánt felvételekből korrózióálló acél hanglemezeket készített, és különleges klímával ellátott, föld alatti helyiségbe rejtette el őket. Felvételenként nem is egyet, hanem hármat, és három, földrajzilag egymástól távollevő helyen. A Sony már több lehetőség között választhatott. Az egyébként 38 cm/s sebességgel stúdiószalagra rögzített nóták analóg szalagra való másolása szóba se került, hiszen az ilyen másolat lényegesen torzítja azt eredeti jelet; hogy csak egyet említsek, jelentősen nő a zaj. (Ezért bosszankodom, amikor mostanság méregdrágán ún. mesterszalagokat kínálnak tájékozatlan vásárlóknak, holott azok mesterszalag másolatok; jó esetben első generációs másolatok.) A második lehetőség a már említett analóg acél hanglemez volt, azonban a hangszalaghoz képest ez is lényegesen torzította volna a magnóról bejövő jeleket, különösen a belső barázdamenetekben. A harmadik változat pedig a digitalizálás volt. A Sony dönthetett volna a sokbites PCM mellett is, de egy egyszerűbb és rugalmasabb megoldást választott: a DSD-t.

A DSD olyan filéfajta, amelynek egyik változata lett az SACD alapja.

SACD-ből is többféle létezik.

Az SACD többek között tehát szolgáltatásait tekintve abban különbözik a DVDPlustól és a DualDisctől, hogy nincs videó. Noha az SACD mindig kevesek öröme volt, érdemes lesz elemezni a működését és viszonylagos sikertelenségének okait.