Az emberi élet fontosabb szakaszait ábrázolja az alábbi rajz.

Van azonban a fenti képpel két probléma. Az egyik, hogy csakis hímnemű embereket ábrázol. A másik, hogy az egyed élete ugyan a halállal ér véget, de ugyancsak az egyed nem csupán a létének a fenntartására képes az élete végéig, hanem a fajának is az újratermelésére is egy másik egyed közreműködésével; mindkettőjük életének elég hosszú szakaszaiban.

Most azonban mégis a létfenntartás egyik érdekes vonatkozásáról érdemes szót ejteni. Ahhoz ugyanis, hogy az élővilágban, s főként az állatok között az egyed élete fennmaradjon, két egymásnak ellentmondani látszó feltétel szükséges. Az egyik, hogy az ellenséggel szemben védekezni kell. A támadás, az élet elleni azon kísérlet, hogy ne váljon az egyed a támadó áldozatává, táplálékává, megköveteli, hogy az egyed lehetőleg észrevétlen legyen az ellensége számára. Az észrevétlenség, a rejtőzködés leggyakoribb módja a mimikri. A mimikrivel becsapja a támadót az egyed. A mimikri gyűjtőfogalom, az egyik változata számodra is ismerős lehet, amikor az egyik élőlény olyan színű és mintázatú, hogy szinte beleolvad a környezetébe.

Nem biztos, hogy a fenti képen egyből észrevetted kedvenc állatomat, a zsiráfot. Persze, a természetes kiválasztódás követelménye miatt a pasi zsiráfok is megküzdenek egymással a zsiráf csajért.

Ha viszont az összes élőlény tökéletesen el tudna rejtőzködni, akkor hamarosan azért halnának ki elsőként a ragadozók, mert nem lenne mit enniük. Tehát az egyed létfenntartásának másik feltétele, hogy lehetőleg még a legjobban rejtőzködőt is észrevegye. Egyrészt, hogy felismerje, ha rejtőzködő alattomosan támadni akarja őt, másrészt, hogy meg tudja enni az előle rejtőzködőt, ha a rejtőzködő a táplálékának egyik forrása lehet. Összefoglalva tehát a rejtőzködés képessége és a rejtőzködő felismerésének képessége egyaránt fontos az egyed élete szempontjából. Úgy kell viselkedned, hogy ha akarod, a másik ne lásson meg, és olyan jó szemednek kell lenni, hogy akkor is észrevedd a másikat, ha az nem akarja, hogy meglásd őt. Valójában még bonyolultabb a dolog, hiszen vannak esetek, amikor az alkalmazkodás éppen azt jelenti, hogy nagyon is feltűnően kell látszanod, hogy aki nem akar bántani téged, észrevehessen. Vagy amikor föl akarod hívni magadra a figyelmét annak, aki megtetszett neked. Az ember tudatos lényként képes elemezni a konkrét helyzetet, és annak megfelelően cselekedni. A katonaság ronda, terepszínű ruhát visel, a bicajozók meg éjszaka fényvisszaverő, láthatósági mellényt.

Ismét megérkeztünk hát a látáshoz. Kérlek, hogy pár percig bambuld az alábbi képet!

Az oszlopok fényerőssége balról jobbra haladva egyre nagyobb. A fényerősség kifejezi, hogy az adott oszlop mennyi fényt ver vissza, az oszlopról mennyi fény érkezik a szembe. Egy oszlopon belül nincs fényerősség-különbség, vagyis az oszlopok homogének a fényerősség szempontjából. Mégis, egy-egy oszlop határán a sötétebb oszlop jobb oldali széle még sötétebbnek tűnik az oszlop fényerősségéhez képest, míg a világosabb oszlop bal oldali része még világosabbnak látszik az oszlop többi részéhez képest. Ezek az oszlopokon belüli világosság-különbségek valójában nem léteznek, illuzórikusak, már megint optikai csalódásról van szó.

A fényerősség és a világosság ugyanúgy nem azonos fogalmak, mint az akusztikában a hangerő és a pszichoakusztikában a hangosság. A fényerősség objektív, fizikai mennyiség, a világosság pedig pszichológiai, érzékelésből származó, perceptuális változó. A fényerősség és a világosság között nem egyértelmű a kapcsolat.

Azokat a keskeny sávokat, amelyek a valóságban nem léteznek, csak úgy látjuk, mintha lennének, legtöbbször Mach-sávoknak hívják. De ki is volt Mach, és miért is volt fontos és érdekes az ő munkássága? Nos, a továbbiakban történelmi, természettudományos és filozófiai-ismeretelméleti kalandozásra csábítalak, s biztos vagyok benne, hogy eléggé meglepő lesz mindaz, ami most következik, tekintettel arra, hogy az elmúlt egyharmad évszázadban vagy nem volt szó ilyesmiről, vagy csak szitokszavak kíséretében említettek neveket és irányzatokat. Egyszóval, lesz itt minden, mint a búcsúban.

Ernst Waldfried Josef Wenzel Mach 1838-ban, az akkori osztrák birodalomban született Turasban, ami ma Brno része.

A bécsi egyetemen fizikát és orvosi fiziológát tanult, doktori oklevelét fizikából szerezte meg 1860-ban. 1866-ban lett a fizika professzora, és miután lemondott a salzburgi egyetem sebészeti tanszékének vezetéséről, 1867-ben elfogadta a prágai Károly Egyetem kísérleti fizika professzori kinevezését. 28 évig ott is maradt, majd három évet a Bécsi Egyetemen tanított. Mach először logikailag kikövetkeztette, majd kísérletei alapján pontosan írta le, hogy a hangsebességnél gyorsabban haladó (szuperszonikus) lövedék hogyan nyomja össze maga előtt a levegőt, ezzel lökéshullámot hozva létre. A Mach-szám a test és a hang meghatározott közegben, általában levegőben való terjedési sebességének viszonya. 1 Ma egyenlő a hangsebességgel.

Mach foglalkozott a Doppler-effektussal (lásd a sorozat 8. részét), a fényinterferenciával, a fényelhajlással, a polarizációval és a fénytöréssel is.

Számunkra azonban az a fontos, hogy az érzékeléssel, az érzékletekkel is foglalkozott. Így például eljárásokat dolgozott ki a Mach-sávok előállítására. Megállapította, hogy az, amit tapasztalunk, nem azonos azzal, amit a fizikusok fizikai eszközökkel mérnek. Ebben az időszakban, a 19. század utolsó évtizedeiben, a fizika érdekes elméletekkel és kísérleti tapasztalatok sokaságával bizonyította, hogy az eddigi elképzelésekben hiba van. Mach például a newtoni mechanika alapvetően téves voltára világított rá, mondván, hogy az nem kielégítően modellezi a folyamatokat, s ezzel előkészítette a relativitáselmélet téridő koncepcióját. Albert Einstein is Mach tanítványa volt, így egy ideig elfogadta Mach nézeteit.

Noha Mach önmaga jelentette ki, hogy ő nem filozófus, mégis elkövette azt a hibát, amire a természettudományokkal foglalkozók gyakran hajlamosak: filozófiai tételeket fogalmazott meg. A 19. század végén, a 20. század elején ennek az volt az oka, hogy a fizikai felfedezések megváltoztatták az anyagról alkotott elképzeléseket. A maghasadás felismerése azt a képzetet idézte elő, hogy az atomszerkezet felbomlása során az anyag eltűnik. Ha pedig az anyag eltűnhet, akkor – állította Mach – az anyag nem is létezik, csakis az érzékelésünk által szerzett tapasztalataink vannak, s e tapasztalatok alapján csakis az agyunkban, a gondolkodásunkkal hozzuk létre az anyag fogalmát. Mach nem talált ki valami addig ismeretlen nézetrendszert a filozófiában. Azt a filozófiai irányzatot, amely szerint a fizikai létezők, tulajdonságok, események kizárólag szellemi létezőkre, tulajdonságokra, eseményekre vezethetők vissza, szubjektív idealizmusnak nevezik, és ez az irányzat nagyjából egyidős a többi filozófiai irányzattal. Mach azonban részben saját, részben a kor igényeinek megfelelően korszerűsítette a tapasztalat elsőségén alapuló filozófiát. Ezt az irányzatot machizmusnak vagy empiriokriticizmusnak nevezik.

Az empiriokriticizmus igen jó táptalajra hullott Oroszországban. Az 1905-1907 között lezajlott, és elbukott bolsevik forradalom után a kétségbeesett forradalmár értelmiségiek körében többen követték Mach tanait; megpróbáltak valamilyen közös alapot találni az általuk korábban képviselt marxista materializmus és az empiriokriticizmus között. Igen komolyan és felkészülten vitatkoztak egymással. E vitának a lényege a filozófiai álláspontok legalapvetőbb ismeretelméleti kérdése körül forgott: megismerhető-e az anyagi világ, egységesek-e a törvényei, mi az emberi tudat és az anyag közötti viszony? Nem valami kocsmaszintű vita volt ez. Olyan nagyágyúk estek egymásnak, mint a későbbi egyik vezető, Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij (talán hallottál róla), Makszim Gorkij (talán olvastad egyik-másik művét) és Vlagyimir Iljics Lenin (róla viszont az utóbbi évtizedekben biztosan sok rosszat, előtte viszont csupa jót hallottál).

Mintegy vitazáróként jelentette meg 1909-ben az egyébként a véleményével addig kisebbségben levő Lenin azt a filozófiai művét, amelyre aztán dogmatikus módon, szinte szentírásként hivatkoztak sokan 80 éven keresztül, de legtöbben biztosan soha nem olvasták el. A Materializmus és empiriokriticizmus című, csaknem 400 oldalas, szenvedélyes, keményen és alaposan érvelő mű valóban nem könnyű olvasmány. Nekem szerencsém volt, mert kamaszkoromban filozófus is akartam lenni, tehát ilyesmiket olvastam ahelyett, hogy csajoztam volna. Számomra különösen megragadó volt az a következetes logikai rendszer és széleskörű ismeret, amivel a szerző a vitapartnerei érveit cáfolta. Nem is tehetett másként, hiszen ismétlem, az ellenlábasai sem voltak kíméletesek. A könyv néhány, ma már alapigazságnak számító megállapítást tartalmaz. Az egyik, hogy az anyagi világ nem azért létezik, mert tudunk róla, hanem a tudatunktól független valóság. A másik, hogy az anyagi világ az ember által megismerhető, az érzékszerveink által a tudatunkban tükröződik, de ez a tükör gyakran csalóka. Az anyag nem tűnik el a semmibe, nem is a semmiből keletkezik, az anyagi világ egységes, de megnyilvánulása sokféle. Az anyagi világ egyre több törvényszerűségét ismerhetjük meg, a megismerés folyamata végtelen, de "a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol”. Ja, ezt nem Vlagyimir Iljics Lenin, hanem József Attila írta, az Eszmélet című, a korabeli materialista világnézet jegyében fogant költeményében.

Mach filozófiai nézeteivel nemcsak a marxisták, hanem olyan, mélyen vallásos, konzervatív tudósok is szembeszálltak, mint a későbbi Nobel-díjas Max Planck, aki 1911-ben állapította meg, hogy az empiriokriticizmus ellentétes a fizika eredményeivel.

Planck előbb kollegiális, majd élesebb formában, először szaktudományos, később világnézeti szinten szállt szembe az osztrák fizikussal „a tudomány védelmében”. A termodinamikáról szóló könyvében ezt írja: „A törvény korlátainak, ha egyáltalán valahol, akkor ugyanazon a területen kell állniuk, mint alapeszméjének, a megfigyelt Természetben és nem a Megfigyelőben. Az, hogy a törvény levezetésénél az emberi tapasztalatot hívtuk segítségül, semmiféle következményekkel nem jár, mivelhogy ez az egyetlen módunk a természeti törvények megismerésére. De az egyszer már felfedezett törvény függetlenségét el kell ismernünk, legalább addig a fokig, hogy a Természeti Törvény fennállását az Észtől függetlennek mondhatjuk. Aki ezt tagadja, annak tagadnia kell a természettudomány lehetőségét (...) Vajon a fizikai világkép csak elménk önkényes alkotása, vagy a tőlünk független természetet tükrözi vissza; másképpen fogalmazva, léteznek-e a fizikai törvények az ember előtt és után?” Egyébként arról a Planckról van szó, aki szerint amúgy „maga a természet a nőknek az anyaszerepet és a háziasszonyi hivatást írja elő.”, s aki legalábbis nem állt ellen a náci Németország kínálta lehetőségeknek. Emberi gyarlóságai és magánéleti szenvedései (a felesége korán meghalt; minden gyermekét elveszítette, köztük utolsóként Erwin Planckot, az 1944. július 20-ai, Hitler elleni összeesküvés egyik előkészítőjét letartóztatták, majd Berlin-Plötzenseeben kivégezték) nem kisebbítik, hogy Planck a 20. század kétségtelenül óriási jelentőségű tudósainak egyike volt. Egyike a legnagyobbaknak.

A második világháború után még egy ideig folyt a vita arról, hogy a természettudományok, a fizika, a kémia, a biológia, a pszichológia újabb irányzatainak új eredményei, módszerei, feltevései és az érzetek jobb megismerése mégis alátámasztják-e Mach filozófiai nézeteit. Magyarországon az erről szóló vita egyik résztvevőjének nevét szinte biztosan nem ismered. Fogarasi Bélának hívják azt a már régen elfeledettnek nyilvánított filozófust, aki a múlt század ötvenes éveinek első felében – hazatérve az emigrációból – megerősítette, hogy az új irányzatok éppenséggel az emberi tudatban az anyagi világ tükröződését bizonyítják. Az már végképp nem tartozik a tárgyhoz, de nem bírom ki, hogy meg ne említsem napjaink történéseinek fényében: Fogarasi a két világháború között sokáig a Szovjetunióban élt, és ezen idő alatt nemcsak magyarul, oroszul és németül publikált az ottani sajtóban, hanem ukránul is.

Viszont szorosan a tárgyhoz tartozik egy másik neves személy munkássága. Békésy Györggyel találkozhattál már korábban e sorozatban. Többek között ő tervezte a Magyar Rádió 6-os stúdióját, amelyet egyházi és politikai gazemberek parancsára példátlanul barbár módon semmisítettek meg nemrég a Bródy Sándor utcában. A teljes épületegyüttes lerombolását, eltüntetését éppen a történelmileg legértékesebbel, a 6-os stúdióval kezdték.

A sorozat 26. részében szereplő életrajzában csak egy mondat szól arról, hogy az akkor már Nobel-díjas tudós 1966-ban elfogadva a Hawaii Egyetem meghívását, Honoluluba költözött, hogy ott, a számára létrehozandó Laboratory of Sensory Science – Érzékelés-tudományi Intézet – vezetőjeként már ne csak halláskutatással foglalkozzon, hanem általában az emberi érzékszervek működésének közös tulajdonságait kutassa. Ma ez az intézet “Békésy Laboratory of Neurobiology” nevet viseli, s a Csendes-óceáni Orvosbiológiai Kutatóközpont (PBRC) keretében működik.

Békésy Honoluluban úgy gondolta, hogy valamennyi érzékszervünk működésének közös vonása az az elsődleges, differenciális jelfeldolgozás, amelynek lényegét az ingerérzettel kapcsolatban a sorozat előző részében bemutatott laterális gátlás mechanizmusára lehet visszavezetni. Keresett tehát olyan jelenségeket, ahol ez valamelyik érzékszerv működésében kimutathatóan jelentkezik. Így jutott el a látás vizsgálatához, azon belül a kontrasztjelenségek tanulmányozásához, s ezek közül a Mach-sávok körültekintő, tudományos vizsgálatához. Nézd hát meg ismét azt a fotót, amelyet vizsgálva, jelentkezhetnek a Mach-sávok!

A jobboldali, egymás alatt levő két kép az objektív, a tudatunktól függetlenül létező fényerőt, és az érzeteinkben jelentkező hatás időbeli lefolyását mutatja. A Mach-sávok „kiélesítik” az objektív fényerő közötti kontrasztot: felerősítik magát a változást. Pontosan ilyen mechanizmust keresett a hallás számára a fülben Békésy, s megtalálta a szemben, a látás során optikai csalódást is okozó mechanizmus képében. Békésy kísérletileg meg tudta mutatni, hogy kevésbé éles határok esetén is megjelenhetnek a Mach-sávok. Nemcsak a határ, hanem a határ kiterjedtebb környezete is számít. A jelenség értelmezésére azt a modellt használta, amely szerint, ha egy érző idegsejtet külső inger ér, akkor az egymás melletti idegsejtek közti kölcsönös kapcsolat, összehangolt működés során az ingerelt sejt közvetlen környezetére is kiterjed az inger, sőt, valamivel távolabb gátlást is okoz. (Ez a laterális gátlás.) Egyetlen “idegi egységnek” tekintette az ingerelt sejttel együtt annak kis környezetét, amire az inger, illetve a gátlás kiterjed. Feltételezése szerint ezt egy kalapszerű, “sombrero” függvény írja le, ami a digitális technikában négyszögjellel helyettesíthető.

Békésy kísérleteit két nagy csoportra lehet osztani. Az egyikben, lényegében Mach nyomán, egy mintegy 30 cm átmérőjű körbe írt, 8 ágú csillagot forgatott. A csillag fehér alapon fekete, vagy fekete alapon fehér volt, és olyan alakú, hogy forgás esetén a világosság Mach említett kísérletéhez hasonló módon változzék a kör sugara mentén. A Mach-sávok persze ilyenkor körök voltak.

Kísérleteinek másik csoportjában egy álló fekete-fehér minta felett forgatott egy négyzet keresztmetszetű üveghasábot, amelyen átnézve a fekete-fehér ábra helyről helyre más tónusú szürkének látszott. A Mach-sávok itt a forgásirányra merőleges csíkokként jelentek meg.

Legutolsó nagy cikke, amely 1972. január 21-én érkezett be az angliai Vision Research tudományos folyóirathoz, az alábbi címet viseli: “Mach-sávok mérése kompenzációs módszerrel”. Ekkor már súlyos beteg volt, nemsokára kórházba került, s június 13-án halt meg. Ugyanakkor maga a kompenzációs módszer ötlete teljesen “Békésy-szerű”: egyszerű és zseniális egyszerre – emlékezett meg róla néhai Radnai Gyula fizikus, akinek egyik munkájával egyébként gimiben találkozhattál; ő volt a Négyjegyű függvénytáblázatok egyik társszerzője.

Békésy úgy mérte meg egy illúzió, egy pszichológiai jelenség mértékét, hogy azon a helyen, ahol a Mach-sávok megjelennének a forgatott csillagon, kissé megváltoztatta a csillag alakját. Világos Mach-sáv esetén egy kicsit több feketét tett oda, sötét sáv esetén kicsit több fehéret. Addig változtatta ezt a kompenzációs alakot, amíg eltűnt a Mach-sáv.

S álljon itt egy idézet Békésytől: „A tudományos kutatás egyik legfontosabb jellegzetessége a hibák észlelése és kijavítása. (…) A hibák kezelésének egyik módja az, ha az embernek vannak olyan barátai, akik hajlandók kritikusan megvizsgálni előzőleg a kísérleti elrendezést, a kísérlet elvégzése után pedig az eredményeket. Még jobb, ha van az embernek egy ellensége. Egy ellenség hajlandó rengeteg időt és agymunkát áldozni arra, hogy apró és nagy hibákra vadásszon, és ezt minden ellenszolgáltatás nélkül teszi. Az a baj, hogy ritka a feladatra igazán alkalmas ellenség; a legtöbbjük csupán szokványos. A másik probléma az ellenségekkel, hogy néha barátainkká válnak, és buzgóságuk javarészét elveszítik. Így történt, hogy a elveszítettem a három legjobb ellenségemet.”

Következzék egy újabb csavar: A Mach-sávokat nem Ernst Waldfried Josef Wenzel Mach fedezte föl, ő csupán kísérletezett vele. Hanem akkor ki? A pasi neve: Michel-Eugène Chevreul.

Ez az 1786-tól 1889-ig, tehát majdnem 103 évig élt kémikus olyan híres volt, hogy a neve szerepel az Eiffel toronyra írt 72 tudósé között. A századik születésnapját 1886-ban nemzeti eseményként ünnepelték. Egyebek mellett tehát tanulmányozta a különböző fényerejű oszlopok szélein megjelent sávokat, de ha elolvasod az életrajzát a Wikipédiában, egyrészt el fogsz alélni a csodálkozástól és a tisztelettől, másrészt hosszasan fogsz röhögni. Például amikor föltalálta a „nem csöpögő és nem füstölő” gyertyát, betársult hozzá Joseph Louis Gay-Lussac szintén neves tudós, aki a gázokra vonatkozó törvényszerűségeket fedezte föl, és gyertyamanufaktúrát alapított. Noha a cég csődbe ment, később ezt a gyertyát használták a 19-20. század fordulóján a sarki expedíciókban, amelynek emlékére az Antarktiszon található Chevreul-sziklák a kutató-feltaláló nevét viselik.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Michel-Eug%C3%A8ne_Chevreul

De mit mond a tudomány napjainkban a Mach (Chevreul) sávokról? Egyrészt kétségbe vonja, hogy csupán a laterális gátlás játszik, sőt, pl. Füzesiné Hudák Mariann és a sorozat előző részében említett Dr. Geier János magyar kutatók szerint tévedésről van szó. Hozzáteszem, hogy kettőjük ilyen irányú munkásságáról 2014 óta nincs új információ. A 2014-es, angol nyelvű tanulmányukban azt állítják, hogy a retina csupán egy durva fényerő vázlatot továbbít a vizuális rendszer magasabb szintjeihez. Ezért észszerű feltételezni, hogy a vizuális rendszer rekonstrukciós folyamatot hajt végre, amely a kódolt relatív fényerő vázlatból visszanyeri a retina fényeloszlásának megfelelő belső reprezentációt. Ennek szemléltetésére egy érdekes diffúziós-hidraulikus modellt mutatnak be. Mivel ez egy hosszú fejtegetés, csupán illusztrációként loptam el tőlük egy ábrát.

A két szerző önkritikusan hozzáteszi: „Jelenleg nem tudjuk bizonyítani, hogy a laterális gátlás nem alkalmas a Mach-sávok illúziójának magyarázatára.” Más optikai csalódások esetén viszont képesek a bizonyításra. (Füzesiné Hudák Mariann munkásságának feltérképezéséért köszönet a ChatGPT-nek.)

De még, akik el is ismerik a laterális gátlás szerepét, ők is magasabb rendű idegi-agyi finomításokról értekeznek. Ehhez a matekból veszik a modelleket, úgy gondolják, hogy a feldolgozás során derivált vagy más néven derivatív szűrőket használ a szervezetünk. A derivált szűrő a változások, élek, átmenetek felismerésére, detektálására szolgál egy jelben vagy képen. Az első derivált azt mutatja meg, hogy hol változik meg a fényerő hirtelen; a szűrő kiszámolja a fényerő különbséget. A második derivált azt mutatja meg, hogy hol van a változás gyorsaságának a csúcsa; esetünkben a sötétebb és világosabb oszlopok határán kialakuló sávok formájában. A második derivált maximumánál világos sávot látunk, a minimumánál sötétet. Ez a változások változása. A harmadik derivált még finomabb változások detektálására is képes.

A sávok megjelenésének tehát az a lényege, hogy eltolják a világosság érzékelését a kontraszt érzékelése felé. A kontrasztkülönbségek kiemelése segíti a tárgyak éleinek megtalálását és a formák elkülönítését. Vagyis a jelenség meghamisítja, eltorzítja a fizikai valóságot, csal, hogy e csalás segítségével a rejtőzködő ellenség vagy tápanyagforrás felismerhetőbb legyen.

Ez a csalás olyannyira jó, hogy az ötletet ellopták a fotókkal foglalkozók, ideértve a számítástechnikai képfeldolgozást is. Az eljárásnak életlenítő szűrő, külföldiül unsharp mask a neve. Az elnevezés megtévesztő, mert éppen a kép élességének javításáról van szó. Képzeld el, hogy van egy kissé homályos fényképed. Lemásolod a képet, és elkened, elmosod. Megnézed, hol különbözik az elmosott kép az eredetitől: ezek a képen az élek. A különbségeket hozzáadod az eredeti képhez, így az élek világosabbak vagy sötétebbek lesznek, és a kép „élesebbnek” látszik. Napjainkban már számos szoftverben használhatsz életlenítő szűrőt, természetesen az Adobe Photosopban vagy a GIMP-ben is.

Én a fenti videóban bemutatott Affinity Photo2-vel kezdtem játszani. A zsiráfot próbáltam láthatóbbá tenni. Kicsit karcosabb lett minden, de sikerült. A program próbaverziója a kép alatti linkről tölthető le, regisztrálás után.

https://store.serif.com/en-us/checkout/?basket=36e3f9cc19a4fb183928eb2003bf28162adee6e02ae3962a

Az újabb programverziók mesterséges intelligencia segítségével találják ki, hogy mekkora az optimális élesítési mérték. Én a Cyberlink PhotoDirector 360-nal próbálkoztam, de mert egyből nem sikerült rájönnöm, mit is kell tennem, feladtam.

Az élet szívás.