Saltzman nem sokkal ezután távozott, hogy a James Bond-filmsorozat társproducere lehessen. A Woodfall eredete szorosan kötődött a londoni Royal Court Theatre-höz, magyarul a Királyi Udvari Színházhoz.

Itt alakította meg Richardson 1956-ban George Devine-nel közösen az English Stage Company-t, azt a társulatot, amelynek célja az volt, hogy fiatal írók művei jelenjenek meg a színpadon a brit színház újjáélesztésére. Ezt tekintik a történetírók a „Dühös fiatal férfiak” (Angry Young Men) mozgalma születésének. E színházi újítástól ösztönözve a Woodfall a társadalmi valóságot bemutató drámákat kívánta megfilmesíteni, meghaladva a háború utáni brit mozi csiszolt menekülését a kortárs világ őszinte ábrázolásától. Ez a korszak stílusbeli váltást jelentett a helyszíni forgatás, a naturalista előadásmód, valamint a társadalmi osztálykonfliktusok és a személyes lázadások irányába. A Woodfall nagymértékben merített a néhány évvel korábban indult dokumentumfilmeket készítő mozgalom, a Free Cinema (Szabad Film) jellegzetességeiből. A Woodfall egyes tagjai egyenesen a Free Cinemából jöttek, például maga Tony Richardson is.

A Woodfall produkciói jelentősen hozzájárultak az 1960-as évek kulturális változásaihoz, felerősítve a fiatalok lázadásának, a szexuális felszabadulásnak és az intézményellenes hangulatnak a témáit. Lázadásról van szó, nem forradalomról. A múlt század második felének Európájában nem volt forradalmi helyzet. Az Angry Young Men, a Free Cinema és a Woodfall Film Productions elutasította a hagyományos színházat, filmet és a munkásosztály mellé állt, de a meglévő társadalmi szerkezet helyett nem kínált másikat, csak üresnek érezte a jelent és a jövőt. Nagyon üresnek. Olyan üresnek, amelyben nincs cél, csupán önfeladás.

A Free Cinema és a Woodfall filmjeit „konyhai mosogató realizmus”-nak (Kitchen Sink Realism) csúfolták, mert e filmek gyakran szegényes környezetben, szociális realizmussal mutatták be az elnyomottak, kizsákmányoltak életét.

A szociális realizmus nem azonos a volt szocialista országokban szocreálnak nevezett rettenettel. Az Egyesült Királyságban a „konyhai mosogató“ kifejezés John Randall Bratby festményeihez köthető. Bratby egyik alkotása ugyanis egy konyhai mosogató képét mutatta.

Egy film nyilván nem csupán a képzelet szülötte, sok minden kell hozzá. Ha pedig elkészült, valahol be is kell mutatni, aztán műsoron tartani. Ha nincs cenzúra, akkor a film bárhol vetíthető, ahol rendelkezésre áll a megfelelő technika. Viszont, ha van cenzúra, akkor a cenzor kivágathat részeket vagy be is tilthatja a filmet. Jobb tehát az óvatosság, ezért a brit filmstúdiók bemutatják a leendő film forgatókönyvét a cenzúrának, és alkudozni kezdenek, hogy mi az, amit a cenzúra betiltana, kivágatna, ha a film megfelelne az eredeti forgatókönyvnek. Az Egyesült Királyságban maguk a filmkészítő társaságok hoztak létre egy szervezetet, a BBFC-t, amolyan öncenzúra hivatalt, hogy ne az állam vagy az önkormányzat cenzúrázzon kénye-kedve szerint. A BBFC a film tartalmától függően valamelyik korosztályi csoportba sorolja az alkotásokat. Bizony, ez a most is létező testület se jobb a Deákné vásznánál vagy a mi médiahatóságuknál. Ráadásul milyen az már, hogy a filmkészítők önmaguktól dugják a fejüket a hóhérok bárdja alá, mentesítve a hatalmat a döntés felelősségétől?

A Woodfall produkciójaként készült „Egy csepp méz” forgatókönyve sem kerülte el a sorsát. A BBFC kikötötte, hogy Jo ne 15 évesnek, hanem annál idősebbnek nézzen ki, a „Lolita hatás” elkerülése érdekében. Jo anyjának szövegéből egy csomó trágár kifejezést kihúzattak. A legnagyobb problémát azonban Geoffrey homoszexualitása jelentette. A sorozat előző részében már volt szó arról, hogy a film készítésének időszakában bűncselekmény volt a homoszexualitás az Egyesült Királyságban. Végül sikerült megoldást találni. Eredetileg Jo szókimondón faggatta volna Geoffrey-t, a végső változatban azonban csak utalás van rá. Így aztán zöld utat kapott az „Egy csepp méz”, igaz, az akkori legszigorúbb, „16 éven felülieknek” kategóriában.

Tony Richardson és munkatársai érdeme, hogy túljártak a cenzorok eszén, vagy összekacsintottak velük. Mert amit nem lehetett szavakkal elmondani, a lepukkadt környezetet, az állandó csatornabűzt, a nyomorúságot, a közönségességet, a gúnyt, azt megmutatta a film képekkel. A forgatókönyvet kibővítették számos külső helyszínnel, amit az eredeti dráma színházi előadásaiban nyilván nem lehetett volna megvalósítani. Ha a kép kevés volt, hozzátették a környezet akusztikus atmoszféráját; ha ez sem volt elég, a zenét; s ha még az is kevésnek bizonyult, a színészi nemverbális játékkal sejtettek. A művészek a korabeli közönséget felnőttnek tekintették, akik a „képsorok között” tudnak látni és a „hangsorok között” tudnak hallani. Tehát a film nem úgy ment át a cenzúrán, hogy túl merész volt, hanem úgy, hogy éppen elég komoly, elég művészi és elég visszafogott volt ahhoz, hogy a brit cenzúrapolitika vállalni tudja.

Szerintem ezek a változtatások jót tettek a filmnek, filmszerűbb lett. Ez a költőiség ugyanakkor az „Egy csepp méz” jelenkori értelmezési korlátokba ütközik, ezért rizsázok ennyit róla. Úgy 15 évvel ezelőtt érettségizett fiataloknak, leendő hangtechnikusoknak mutattam meg a filmet. Természetesen lehetett kérdezni a vetítés után. Az egyik kérdés az volt, hogy tulajdonképpen Jo és Geoffrey miért nem dugtak egymással? A diákok közül senki nem tudta az okot. Egyszerűen nem jött le, mert nem üvöltötték ötször a képükbe, hogy Geoffrey B U Z I. A 21. század információözöne magasra tornázta az ingerküszöböt. A mai néző gyakran már nem érzékeli azokat a finom utalásokat, amelyek a korabeli közönségnek még maguktól értetődők voltak.

Van azonban az „Egy csepp méz”-ben olyan utalás is, aminek értelmét a magyar néző már 1961-ben sem tudhatta.

Amikor Jo kérésére az anyja, Helen a Jo apjáról beszél, elmondja, hogy a pasi kicsit hülye volt. Furcsa volt a szeme, olyan, mint a lányáé. Jo félelme attól, hogy megbolondul, többször visszatér a történetben. Ez nem pusztán személyes szorongás: az ötvenes évek angliai társadalmi rendjében a „nem rendesen” viselkedő nőre, főként az amúgy is lenézett munkásnőre könnyen rá lehetett sütni a diliházban kezelendő deviancia bélyegét.

Ha már megvalósíthatóvá kegyeskedtek engedélyezni méltóságosék a forgatókönyvet, természetesen kellettek, akik megvalósítják. A nézők számára a film látható közreműködői a színészek – akkoriban még nem volt CGI. A pozíciókat az újságokban hirdették meg; állítólag Jo szerepkörére kétezren jelentkeztek. A rendező azt a figurát kereste, akinek már nem gyerekes a hangja, a külseje, és a felnőttkor határán van. Ám az egyik fő támogatónak más elképzelése volt. Mert persze a filmkészítéshez pénz is kell, ezt majdnem elfelejtettem. Az „Egy csepp méz” 120 940 £-ból gazdálkodott, ami azt jelentette, hogy ugyan nem volt egy színes szuperfilmhez illő költségvetése, de azért nagyon sírni se kellett. A szponzor azt szerette volna, ha Jo-t Audrey Hepburn játssza.

Hepburn kifinomult, befutott színésznő volt, az egyik legnagyobb sztár, de nem Jo. Tévedés, hogy egy film csak akkor sikeres, ha a legnépszerűbb színészek játszanak benne; ez ellentmondott a Woodfall elveinek is. És itt megint érdemes egy kis kitérőt tenni. (Okés, kitérhetünk, de mikor lesz már végre szó hangtechnikáról? Ne sürgess, mindennek eljön a maga ideje.)

Magyarországon Shelagh Delaney drámáját, aminek alapján a film készült, először 1959 őszén mutatták be a Magyar Néphadsereg Színházának (eredetileg és napjainkban is Vígszínház) vendégjátékában az Ódry Színpadon. Jo szerepét a honi színjátszás egyik királynője, Ruttkai Éva kapta meg.

Az előadásról nem készült felvétel (vagy gondosan elrejtették), csak néhány fénykép maradt ránk, így csupán a kritikákból derülhet ki, ami egyébként valószínűsíthető volt: Ruttkai Éva sugárzó egyénisége 29 évesen nem lehetett, s nem is volt a 17 éves Jo. Ruttkai Éva Ruttkai Éva volt, aki nem eljátszotta, hanem elmesélte, hogy Jo milyen volt.

A korabeli kritikák egyébként is fanyalogtak, fölhánytorgatva, hogy Jo miért nem úgy viselkedik, ahogy egy öntudatos munkáslánynak kéne, de hát a mű nem arról szól, amiről a kritikusok szerint szólnia kéne, hanem… Azóta időnként nálunk is, másutt is színre viszik a darabot; telt ház, biztos kasszasiker, de minden kritikus a filmbeli színésznőhöz, Rita Tushinghamhez hasonlítja Jo-t, és eddig még mindenki alulmaradt. Hogy az élet igazságtalansága még inkább nyilvánvaló legyen, Tushingham viszont egyetlen szerepében sem volt olyan tökéletes és feledhetetlen, mint Jo-ként.

A már említett szponzor azt is szerette volna, ha a film hollywoodi módra végződik, pl. úgy, hogy Jo kisbabája halva születik meg, s ezzel Jo erkölcsikeg megmenekül, a természettől feloldozást kap. De hát pont nem erről szól sem az eredeti dráma, sem a film, hanem…

A Geoffrey-t játszó főszereplő, Murray Melvin a színdarabban is játszotta ugyanezt a szerepet.

Az „Egy csepp méz” bemutatójának 50. évfordulóján a vele és Tushinghammel készült interjúban Rita Tushingham elmondta, hogy mennyi segítséget kapott Murray-tól. S hogy ha 2011-ben játszódna a film, csupán annyi volna a különbség, hogy Jo nem 17, hanem 13 évesen esne teherbe.

Jo anyjának, az alkoholista, mondhatjuk, hogy félkurva Helennek a szerepét Dora Bryanre osztották. Ez a színésznő korábban vígjátékokban szerepelt.

Helen: Milyen az ágy?
Jo: Olyan, mint egy koporsó – csak fele olyan kényelmes.
Helen: Nos, végül mindannyian itt kötünk ki.

Helen pasija, majd férje, Peter egyáltalán nem hálás szerepére Tony Richardson Robert Graham Stephenst választotta. Stephens egy hajógyári és egy csokoládégyári munkás szülők gyermeke volt, aki 18 évesen ösztöndíjat nyert a yorkshire-i Bradford Polgári Színházi Iskolába. Egyébként a pasit 1995. január elsején lovaggá ütötték a színművészet terén végzett munkájáért.

Jimmyt, a matróz-szakácsot Paul Danquah alakította. Ő ekkor még diák volt, jogot tanult. Ő volt az első színesbőrű műsorvezető a BBC 2 egyik gyerekműsorában. Élete későbbi szakaszában ügyvéd és a Világbank tanácsadója lett.

Van még valami, ami neked ismeretlen lehet, de a film része. Ez egy ünnepség, a Guy Fawkes éjszakája, más elnevezéssel a máglya és a tűzijáték éjszakája. Az Egyesült Királyságban minden évben november 5-én tartják; arra emlékezvén, hogy 1605-ben ezen a napon Londonban leleplezték az I. Jakab angol király elleni lőporos összeesküvést (Gunpowder Plot), amelynek egyik résztvevője volt Guy Fawkes.

Az elbukott merényletet elnyomott angol katolikusok próbálták végrehajtani. A terv az volt, hogy felrobbantják a Lordok Házát az angliai parlament megnyitása során, de rajtuk ütöttek, és nyolc összeesküvőt, köztük Fawkes-t, elfogtak. Kínvallatás után halálbüntetésre ítélték, felakasztották és felnégyelték őket.

Még az összeesküvés leleplezésének napján, november 5-én London lakosait arra biztatták, hogy gyújtsanak örömtüzeket, a király megmenekülésének hírére, feltéve, hogy „az öröm ezen bizonyságait nem kíséri veszély vagy rendbontás”. Egy későbbi törvény minden év november 5-ére hálaadást írt elő, hogy megünnepeljék „megváltásunk örömteli napját”, ez a törvény egészen 1859-ig maradt hatályban. Bár csak egyike volt az elfogott összeesküvőknek, a mai napig Guy Fawkes nevét társítják a legtöbben a kudarcot vallott lőporos összeesküvéssel.

Az örömtüzek mellett az 1650-es évektől kezdve egyre több helyen tartottak tűzijátékokat és 1673 után (amikor a későbbi II. Jakab angol király bejelentette áttérését a katolikus vallásra) elterjedt, hogy ezen az éjszakán elégettek egy Fawkest vagy a pápát jelképező bábut is.

Azonban az idők során számos olyan bábut elégettek, amelyek az akkor éppen népszerűtlen közéleti szereplőkre hajaztak, ám a legtöbb bábu még így is Fawkest jelképezi. A hagyomány szerint a bábut gyerekek készítik régi ruhákból, újságpapírokból és egy maszkból.

Hurrá! Most már minden együtt van, tényleg nincs menekvés: következhet a hangtechnika meg valami más.