Ezt az idézetet biztosan ismered; a „Vojtina ars poétikája” című, igen hosszú költeményből való. Néhány sorral lejjebb van folytatása is: „De költőnek, bár lénye isteni, / Nemcsak szabad: – szükség fillenteni.” A hazugság, a füllentés itt nem a valóság meghamisítását jelenti, hanem annak művészi átlényegítését. A költői csalásnak annyira hitelesnek és belsőleg igazoltnak kell lennie, hogy az olvasó igazabbnak érezze a puszta valóságnál. Valahogy így vagyunk minden művészettel, így a filmmel is. A „Volt egyszer egy Vadnyugat” szinte minden elemében összehazudott film, mégis e füllentésekkel temeti el a Vadnyugat-mítoszt szórakoztatóan és hatásosan. De ennél többet is temet. Az amerikai álmot, amit azóta sem sikerült föltámasztani. 1962-ben jelent meg Michael Harrington „A másik Amerika” szociológiai alapműve, amely feltárta a jóléti társadalom mögött rejtőző mélyszegénységet.

A „Volt egyszer egy Vadnyugat” forgatásakor egyre több áldozatot követelt a Vietnam ellen folyó háború, és eközben megerősödtek a polgárjogi mozgalmak. Az amerikai történések az európai fiatalok törekvéseinek is lökést adtak, s ez vélhetően nem kerülte el Sergio Leone és alkotó társai figyelmét sem.

A „Volt egyszer egy Vadnyugat” füllentésmixe már a forgatási helyszínekben is megnyilvánul. A belső felvételek Rómában, a Centro Sperimentaléban és a Cinecittà stúdióiban készültek.

A külsők nagyobbik részét a spanyolországi Almeria várostól 30 km-re levő Tabernas sivatagban forgatták. A vasúti jelenetekhez 2 km hosszú sínpályát építettek, és a járművek igaziak voltak. A gőzmozdonyokat közúton szállították erre a helyre, ez a folyamat több napig tartott.

Néhány külső felvétel helyszíne pedig a híres Monument Valley, amely az USA-beli Colorado-fennsík része. A képződmények tanúhegyek, olyan képződmények, amelyek egy terület felszínének valamilyen módon lepusztult, eredeti magasságát és rétegződését a kőzetanyagának keménysége révén megőrző, elkülönülő kiemelkedések. Ezeken láthatóak az eredeti kőzetrétegek, amelyek a fennsík nagy részén lekoptak. A legfelső réteg palás szerkezetű agyag, a középső homokkő, a legalsó pedig megint pala. Az aljzat iszapkő. A térség vöröses színét a mállott iszapkőben feldúsult vas-oxid adja. A völgyekben a mangán-oxid kékesszürke elszíneződést okozott.

A filmben a Monument Valley nem mindig valódi helyszín, gyakran csak háttérvetítés, mint pl. akkor, amikor Jill a McBain „Édesvíz” farmra utazik.

Viszont például a boltíves akasztási jelenet helyszíne valóban a Monument Valley.

A film hangi részét illetően az lett volna a feladat, hogy e helyszínek hangzását valahogyan úgy hozzák össze, hogy közben az egyes terek – pályaudvar, vadnyugati táj, vonatkocsi belső, pajta, árverés, stb. – akusztikai egyedisége megmaradjon. Nem ez történt. Noha a párbeszédek, monológok állítólag nem mindegyike utószinkron, az én megfigyeléseim szerint bizony, minden esetben van egy kis dobozhang, ami utószinkronra, ugyanolyan akusztikában rögzített utószinkronra utal. Ez nem lehet véletlen. Egyrészt azért nem, mert a színészek különböző nemzetiségűek voltak, másrészt a forgatásokhoz használt filmkamerákat nem tették akusztikusan szigetelő házba, tehát rendesen kerregtek. Sőt, a Techniscope filmfelvevők – esetünkben az Arriflex 35 II típusok – még zajosabbak is voltak, mint a teljes képmagasságú társaik. Ez nem azt jelenti, hogy nem készültek helyszíni hangfelvételek, sőt, tények bizonyítják, hogy készültek, minden bizonnyal Nagra III-mal és rövid puskamikrofonokkal (lásd a sorozat 111. részét), de ezek elsősorban vezérhangok voltak, amelyek támpontul szolgálhattak a különböző nyelvű utószinkronokhoz. A párbeszéd felvételek készítője Claudio Maielli és Elio Pacella volt, noha az IMDb és a BFI stáblistáján ez a funkció nincs külön jelölve.

A zeneszerző, hangszerelő és karmester Ennio Morricone volt. Ő az élete során több mint félezer filmhez komponált muzsikát. Stílusa rendkívül egyedi és újító, elsősorban azért, mert jórészt a hagyományostól eltérő hangszereket alkalmazott, mint például harmonikát és szájharmonikát, harangot, elektromos gitárt és számos primitív, roppant egyszerű hangszert, ugyanakkor előszeretettel alkalmazta a fütyülést is.

A „Volt egyszer egy Vadnyugat” legszebb témáját sokan dolgozták föl és adták elő, pl. egyik kedvencem, a sajnos nagyon fiatalon, 25 évesen elhunyt szlovák Patricia Burda Janečková is.

A film zenei felvételén Edda Dell'Orso énekelt.

A vázlatos zenei felvételek már a forgatás előtt elkészültek, és a legenda szerint a film szereplői erre mozogtak. Ez azonban nem igaz, mert pl. a lovakat nem értesítették e feladatról. Arról azonban vannak nyelvemlékek, hogy a rendező az egyes jelenetek előtt lejátszotta a muzsikát, hogy a színészek beleéljék magukat a zene, így a jelenet hangulatába. Tehát nem a zene igazodott a képhez, hanem a kép – annak ritmusa, az utómunkák során a vágás – a zenéhez. A végleges zene a római RCA Italiana stúdió híres „A" termében készült a Via Tiburtinán. Az „A” stúdió hangárméretű volt, és az egyetlen hely Olaszországban, ahol egyszerre lehetett zenekart és kórust felvenni.

Morricone tömör, egyszerre felvett, nem soksávos technikája ezt a termet feltételezte. A hangmérnök Sergio Marcotulli volt. Ez a pasi Olaszország egyik kiemelkedő szakembere volt. Két fotót is mutatok neked. Az egyiken az „A” stúdió technikai helyisége látszik, a másikon Marcotulli masszírozza a helyiség keverőasztalát.

Noha a stúdiómagnó nem látszik, a későbbi hanglemezkiadások alapja sztereó magnófelvétel volt, persze, a film fényhangja monó lett.

Problematikusabb a többi eszköz. A fennmaradt fotók alapján a berendezés azonosítása nem egyértelmű; ezt jelzi, hogy a témával foglalkozó gyűjtői és hangmérnöki fórumokon is fotóalapú rekonstrukcióként, nem dokumentált gyártói adatként kezelik őket. A „csöves RCA-pult” megnevezés inkább hagyományos rövidítés, mint pontos műszaki leírás: még szakértők is csak rekonstrukcióval tudják szétválasztani a pult kezelőfelületét (ami korai tranzisztoros modulokra utal), az előerősítőket és a külső feldolgozóegységeket.

A mikrofonok a sorozat többi részéből már jól ismert csöves, Neumann U47-ek. Ugyancsak csöves a Telefunken V76 mikrofon előerősítő.

Az erősítése legfeljebb 76 dB (6 dB-s lépésekben), az átviteli sávja 20 Hz - 20 kHz, szimmetrikus transzformátoros be- és kimenetekkel. A csövei Telefunken EF804S, E83F és EF806 típusok. Nemcsak a Telefunken, hanem még kb. 10 cég is gyártotta a Neumanntól a Schoepsig. Több mint 25 ezer példány készült belőle. Különféle szűrők is voltak az egyes változatokban, pl. a V76S a Deutsche Grammophonnak készült, és passzív hangszínszabályzót tartalmazott. Létezett sztereó változat is.

Az Arturia elkészítette a digitális sztereó bővítmény változatot; 49 dollárért a tied lehet.

Külső egység volt a Pultec EQP-1A hangszínszabályzó. Ez a kütyü passzív szűrőhálózatra épülő, csöves erősítőfokozattal kompenzált hangszínszabályzó, amelyen a frekvenciák lépcsősen választhatók, az emelés és vágás mértéke pedig külön szabályozható úgy, hogy a magas emelésnél a sávszélesség, vagyis a jósági tényező is állítható. A beépített erősítőben 12AX7, 12AU7 és 6X4 csövek voltak.. A Pultec EQP-1A kellemes, meleg harmonikus torzítást és analóg karaktert ad a hanghoz.

Az EQP-1A egykor különlegesnek számító tulajdonsága volt, hogy a mély hangokon (például 20, 30, 60 vagy 100 Hz-en) egyszerre emelt és vágott. Noha a két funkciónak ki kellett volna oltania egymást, az áramköri kialakítás miatt az emelés és a vágás görbéje kissé eltolódott. Ez olyan egyedi frekvenciamenetet eredményezett, ami extra energiát és testet adott a lábdobnak, a basszusgitárnak vagy egy gőzmozdonynak, miközben a zavaró, "dobozos" frekvenciákat kivágta a mélyközép tartományból.

Az EQP-1A-nak több cég (Apogee, Waves, Universal Audio, IK Multimedia, Avid, UAD, Puremix, T-Racks, NoiseAsh, MixWave) is elkészítette a bővítmény változatát.

Az Analog Obsession fejlesztése ingyen tölthető le a kép alatti linkről Windowsra és Almára is.

https://plugins4free.com/plugin/3030

Reaperrel kipróbáltam, működik.

A zenei felvételeken Franco De Gemini szájharmonikázott. A felvétel során biztosan használtak lágy torzítót (lásd a sorozat 51. részét), kompresszort és lemezes zengetőt.

Alessandro Alessandroni fütyült.

A következő ábra foglalja össze a zenei felvételek folyamatát.

A „Volt egyszer egy Vadnyugat” fontos hangi rétegét a zörejek alkotják. Ha az igaz, hogy a kép a zenéhez igazodott, az még inkább, hogy a zörejekhez, illetve hang szövetéhez, esetenként a hiányához igazodtak a képek. Nem mechanikusan, hanem végig feszültséget keltve. A film legtöbb zörejét, effektjét mesterségesen állították elő. Ezeknek mestere Luciano Anzellotti, Italo Cameracanna és Roberto Arcangeli volt. Az olasz hagyomány az effekteket élesen tagolja, és ez magyarázza a film nyitójelenetének hangzásbeli gazdagságát. A rumori di sala (a tulajdonképpeni zörejezés, a foley) a színészek és állatok mozgásából eredő hangokat jelenti: léptek, ruhasuhogás, csörgő kulcsok, mozgó víz, kávéscsésze koppanása, kardcsapások, lovak vágtája. A zörejmester mint egy zenész, kézzel-lábbal-szájjal adja elő a zörejei dallamát, és élőben rögzíti őket az utómunka során, a stúdióban. A másik kategória az ambienti (környezeti hangterek, pl. a szél a sivatagban) és az effetti sonori speciali (különleges effektek, pl. a vonat, robbanások). A teljes effekt-réteg szándékosan utólag, a vetített képre játszva épült.

Ebben az időszakban a zörejmesterek (rumoristi) fokozatosan kiterjesztették a munkájukat az ambienti és az effetti sonori speciali felé, amelyek korábban a helyszíni és a végső keverést végző hangmérnökök előjogai voltak. Magyarul: épp ezekben az években csúszott át a környezeti hangterek és a különleges effektek megalkotása a hangmérnöktől a zörejmesterekhez. Ez a „Volt egyszer egy Vadnyugat” hangzásában is tetten érhető — a sivatag, a szél, a vonat atmoszférája nem pusztán technikai háttér, hanem egyre inkább komponált, kézműves alkotás. A zörejmesterek egyik eszköze a macchina per ambienti (környezetihang-gép) volt. Ez olyan eszköz, amely a kilencvenes évek közepéig divatban maradt az utómunka-gyakorlatban, és a visszaemlékezések szerint kizárólag Olaszországban használták. Mai szemmel nézve ez nem volt nagy csoda; közönséges kompakt kazettás magnókat turbóztak föl, és a környezeti hangokhoz az előre elkészített, de rugalmasan használható kazettákat használták. Bizonyos szempontból a módszer kudarcos volt, mert ugyan próbálkoztak a kazettás hangminőség javításával úgy, hogy a szalagsebességet megnövelték 9,5 cm/s-re, de ezt az olaszok által használt futómű nem viselte el, és valószínűleg a nagyobb nyomaték miatt a szalagok is megnyúltak, elszakadtak. Amikor a Magyar Rádióban 1978-ban fejlesztett profi kazettás futóművet, a kaszafaszálót Vajda Zoltán, Tánczos Tamás, Rosch György és Heckenast Gábor, kiderült, hogy a nagyobb sebesség bizony, nagyon gondos tervezést igényel.

Végül el kellett készíteni a film teljes hangját az utómunkálatok során. Az utómunka hangmérnök Fausto Ancillai volt.

Az olasz rendszerben a film hangja nem egyetlen, hanem több párhuzamos, fizikailag különálló sáv, colonna, amelyeket csak a legvégén egyesítenek. A keverés (missaggio) a hanggyártás utolsó fázisa: itt vegyítik a különböző elemeket — a párbeszédeket, a környezeti zajokat, az effekteket és a zenei kíséretet —, és mindegyik elemet külön colonnára rögzítik. Ennek a módszernek a nemzetközi koprodukciónál hozadéka a colonna internazionale, vagyis a nemzetközi hang. A nemzetközi hang a beszéd kivételével a többi elem egyesítéséből keletkezik. A „Volt egyszer egy Vadnyugat” esetében ez nem mellékes: a film eleve több nyelven készült, és a Paramount nemzetközi forgalmazásra szánta. A nemzetközi hang tehát azért létezik, hogy bármely ország a saját nyelvű dialógusait hozzá tudja adni a filmre. A magyar szinkronok (kettő is van) is így készültek. A nemzetközi hang önmagában nem olasz találmány, de ott alkalmazták a legkövetkezetesebben.

Azt már tudod, hogy a keverés végeredménye perforált, 35 mm széles celluloid magnószalagra került. A párbeszédeket, az effekteket és a zörejeket nem folyamatosan, hanem rövid, végtelenített hurkokban rögzítették. A szinkronasszisztens a filmet kis darabkákra, „anelli"-re (gyűrűkre) bontotta. Az anelli 30-60 másodperces mikroegység. A hurkot a vetítőgép újra meg újra, megszakítás nélkül játszotta, amíg a színész vagy a zörejmester rá nem talált a pontos szinkronra. A korszak két meghatározó római központja a Fono Roma és az International Recording volt. A Fono Roma a fő szinkronstúdió, amely közvetlenül kiszolgálta a nagy amerikai stúdiókat (20th Century Fox, Paramount, Warner Bros.) A „Volt egyszer egy Vadnyugat” Paramount-kapcsolata miatt ez a valószínűbb utómunka helyszín. Az International Recording pedig egy másik kulcsfunkciót látott el: 1959-től a hetvenes évek végéig az amerikai nagyprodukciók angol nyelvű szinkronbázisa volt, ahol Fred Astaire, Richard Burton, Ava Gardner és társaik is megfordultak.

A filmet Moviolával vágták, végül elkészült a fényhang is a kép szélén.

A „Volt egyszer egy Vadnyugat” hangtechnikai folyamatait sikerült bemutatni, azt azonban nem, hogy ez a technológia hogyan hatott a film hangesztétikájára. Tehát futunk még egy kört.