Cs.Kádár Péter - XXI. századi Diszkónika, 119.Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret…

Ha visszagondolsz a „Torzonborz torzítás” című részre, abban arról regéltem, hogy a torzítás fogalmát és mérését olyan mérőjelekkel végezzük, amilyenek a természetben nincsenek. Ha továbbra is elfogadjuk, hogy a természet nem torzít, akkor másképp ítéljük meg a mágneses hangszedőket is. 

Mi több, ha az emberek alkotta hangszerek sem torzítanának, akkor minden hangszer ugyanolyan hangot, egyszerű szinusz jelet adna ki magából. Az, amit torzításnak nevezünk, valójában az egyediség jellemzője.

Vagy mégsem? A mágneses hangszedő azért született meg, hogy az akusztikus gitár hangját természethűen erősítsék. Ez azonban ezzel a módszerrel nem sikerülhetett – a mágneses hangszedő nem mikrofon.

Sebaj – mondhatták a feltalálók és azóta is minden hangszedő gyártó –, ha már buktunk, tekintsük úgy, hogy olyan új részét ötlöttük ki a gitárnak, amely másmilyen hangszerré teszi a gitárt. Ügyes, nem? Ha sikerül megszerettetni a néppel ezt az új hangszerhangzást, akkor nyertünk. Végül is, az emberek képesek megkedvelni a cigaretta nikotin tartalmát s a füstjét, a kólát, sőt, még a spenótot is. Akkor miért éppen a hangszedős gitárhangot ne sikerülne rájuk tukmálni? Hiszen olyan sok hangszert sikerült már jó pénzért eladni nekik. Igaz, van némi kockázat a dologban, számos hangszert jó okkal felejtett már el az emberiség (hogy az utóbbi néhány évtizedben ismét szenvedjen velük régi zene címen), akkor jó propagandával el fogod hinni, hogy ez az a hánytál, amire vágytál.

Bejött. A cuccnak ugyanis van még egy előnye: a hangszedős gitár működéséhez nem is nagyon kell a gitártest; elegendő valahogy rögzíteni a húrokat és a hangszedő(ke)t, tehát könnyebb hangszert lehet készíteni. Ez a titka az elektromos gitárnak – nem is szólva a basszusgitárról, mert végre nem kell a nagybőgőt cipelni.

További előny, hogy a hangszer hangja egészen egyszerű eszközökkel is módosítható, hiszen láttuk, hogy különböző terhelések eltérő frekvenciamenetet eredményeznek. Például a hangszedővel párhuzamosan kapcsolhatunk kondenzátorokat egy fokozatkapcsoló segítségével.

st02

Ekkor megváltozik a kiemelés helye, másutt lesznek a hupnik.

st03

A táblázat néhány legendás hangszedő rezonancia frekvenciáját és a kiemelés mértékét tartalmazza, a terhelő kapacitás függvényében.

st04

A következő mérési eredmény egy Fender Stratocaster hangszedő frekvenciamenetét mutatja 10 MΩ-os terhelés esetén, a terheléssel párhuzamos, különböző kapacitásokkal – 47 pF-tól 2,2 nF-ig – lezárva.

st05

Ha már vannak ilyen szép görbéink, érdemes kicsit játszani, és valami hasonlót előidézni. Persze, csak hasonlót. Például az Audacityvel. A játékhoz jó minőségű hangrendszert használj!

Először ismét keresünk egy akusztikus gitárfelvételt.

Letöltés után konvertálunk, hogy csak a hangot kapjuk meg.

st06

Ebből kivágunk egy részletet.

st07

 

st08


A „Hatás” menüpontból ki kel választani a „Kiegyenlítés…”, a régebbi változatokban a „Hangszínszabályozó…”effektet.

st09

Ekkor megjelenik a frekvenciamenet rajzoló ablak alapállapota.

st10

Ha mégsem azt látnád, akkor a „Görbe kiválasztása” menüből az „unnamed”-et kell megbökni.

st11

Először valamivel 2 kHz fölött emelünk ki.

st12

Aztán 3 kHz körül.

st13

Most 3,5 kHz-tájékán, de már nagyobb mértékben.

st14

Válasszuk 4,5 kHz környékét!

st15

Végül válasszuk a 6 kHz-et!

st16

Megfigyelhetted, hogy ha néhány esetben kismértékben is, de eltértek egymástól a hangképek. Minél kisebb frekvencián emeltünk ki, annál inkább eltűntek a csattanások, és minél nagyobbon, annál hidegebb lett a hang. A hangtechnikusok, hangmesterek, hangmérnökök többek között ilyen apróbb-nagyobb módosításokkal érik el, hogy a hangszerek hangja egységes szövetet alkosson a hangképben, s ha kell, előtérbe kerüljön egy-egy hangszer, vagy éppenséggel hátrébb húzódjon. Emiatt nem kifejezetten örülnek annak, ha a gitáros vagy más muzsikus nem beszéli meg velük előre, hogy pl. hangszínt fog váltani.

st17

A frekvenciamenetet a terhelő ellenállás nagysága is befolyásolja, sőt, igen nagy jelveszteség árán még a kiemelést is letörheti. Hiszen a múltkor említett módon az alul áteresztő szűrőként viselkedő rendszer osztójának alsó tagja kicsi lesz. De azért ez nem valami elegáns módszer.

st18

A kimenő jel nagyságát és annak frekvenciamenetét a hangszedő és a húr távolsága is befolyásolja. Nyilván minél messzebb van a húr a hangszedő mágnesétől, annál kisebb a jel és annál jobban tűnnek el a kisszintű felharmonikusok a zajban. A hangszedő mágnesek és a húrok távolsága gyakran húronként állítható.

A hangszedőből kimenő jel attól is függ, hogy a hangszedő a húr mentén hol helyezkedik el. A legtöbb gitárban két-három hangszedő is található; néha még négy is.

st19

Ezek közül általában egy kapcsolóval lehet választani, vagy egy potenciométerrel állítható az adott hangszedő által a kimenetre juttatott feszültség mértéke, hadd kapjon agyfrászt a hangmérnök.

Nagyon nem mindegy, melyik hangszedő hol van. A nyakhoz legközelebbi hangszedő löki a legnagyobb amplitúdójú alapharmonikust, a hídhoz, szabatosabban, a húrlábhoz legközelebb lévő pedig a legérzékenyebb a magasabb harmonikusokra.

st20

A jómunkás zenészember persze olyan hangszert szeretne, aminek „szép” a hangja, nagy a kimenő feszültsége, nagy dinamikával lehet bazseválni rajta, kicsi a zaja, és olyan hosszú kábelt dughat bele, amilyet csak akar.

A metálzene lényege a durvulás, s hogy már a hangátviteli lánc elején minden túlvezérlődjön, nagy kimenőjelű hangszedőkre lett szükség. Nagy kimenő jelet legkönnyebben a tekercs menetszámának növelésével lehet elérni – vagyis nőtt a hangszedő induktivitása és kapacitása. Ezzel nemcsak a frekvenciamenet feküdt meg, hanem nőtt a zavarérzékenység is.

Ezen problémák elkerülésére már régen kitalálták, hogy a gitárba érdemes beletenni egy előerősítőt, ami nemcsak a jelszintet növeli, hanem a kimenő impedanciát is csökkenti, hogy minél hosszabb kábellel lehessen továbbvinni a jelet. Minél közelebb van az előerősítő a hangszedőhöz, annál jobb.
A legjobb, ha benne van a hangszedőben. Így születtek meg az aktív hangszedők, amelyek kívülről csak annyiban különböznek a passzívaktól, hogy drótok lógnak ki belőle az erősítő tápfeszültségét adó elemhez. A tápfeszültség gyakran 18 volt, ami jó nagy kivezérlést tesz lehetővé. Sok gitárba az elemtartó helyét is bemarták. Az aktív hangszedők erősítő alkatrésze többnyire alacsony zajú műveleti erősítő, integrált áramköri formában. Előnye még, hogy több hangszedő bekapcsolásakor sem változnak a jel torzítási jellemzői, hacsak nem szándékosan akarjuk változtatni őket.

Az aktív hangszedő – és persze, a passzív is, elektronikával kiegészítve – még több gomb, pl. több sávos hangszínszabályzó buzerálását teszi lehetővé a zenésznek, végképp az öngyilkosság szélére lökve ezzel a hangmérnököket.

Az elektronikának természetesen szintén van torzítása, ami miatt az aktív hangszedő nem csodaszer. Egyesek szeretik, mások meg nem. Miként a cigaretta nikotin tartalmát s a füstjét, a kólát, sőt, egyes elvetemültek a spenótot is.