Cs. Kádár Péter - XXI. századi Diszkónika, 147. Egyvonalban

Tegyük föl, hogy az egyetlen, jól elhelyezett mikrofonunk középen van, viszonylag közel a nagyon széles színpadhoz!

Jól látható, hogy a színpad közepén levő hangforrás és az attól távolabb elhelyezkedő hangforrások távolsága a mikrofonhoz képest egyre nagyobb.

ev02

Mivel az energiaegyensúlyi felület elé raktuk a mikrofonokat, a távolság növekedésével a mikrofon membránjánál a hangnyomás gyorsan csökken, rossz esetben túl is lőheti a 6 dB-s szabályt, vagyis azt, hogy a távolság duplázódásával a hangnyomás feleződik. Tehetjük ugyan hátrébb a mikrofont, de akkor félő, hogy a hangkép elmosódik, esetleg belecsúszunk a zengő térbe, és a visszaverődések erősebbek lesznek, mint a közvetlen hang.

Kézenfekvő hát, hogy a színpad két szélét „megerősítjük”, ott is elhelyezünk egy-egy mikrofont. Sőt, ha ezek után a középső hangforrás és a színpad szélein levő hangforrás jeléhez képest a színpad többi részén levő hangforrások hangképe is gyenge, elmosódott, a köztes helyekre is tehetünk mikrofonokat. Célszerűen függesztve vagy alacsony talpakon, hogy az állványok ne zavarjanak. Az egyes hangforrás csoportok jelét a keverőasztalon kedvünk szerint szabályozhatjuk.

ev03

Az így létrehozott elrendezést hívjuk mikrofonfüggönynek.

ev04

A mikrofonfüggönnyel az a cél csupán, hogy a hangosság-arányok és a hangszínek a színpad egész szélességében kiegyenlítettek legyenek, s nem az, hogy egyes hangforrásokat kiemeljünk vagy elnyomjunk. Az előző ábra azonban hamis. Ugyanis az összes mikrofonba beérkeznek az összes hangforrásból származó hullámok, persze, minél messzebb van egy hangforrás valamelyik mikrofontól, annál kisebb intenzitással.

ev05

Ebből aztán olyan káosz keletkezhet, amit el sem lehet képzelni. Ugyanis nem elég, hogy a hanghullámok a térben amúgy is egymásnak ütköznek, kioltják, gyengítik vagy erősítik egymást, ráadásul frekvenciafüggően, hanem ahány mikrofon, annyiféle eredménye lesz a membránnál az interferenciának. S mivel e mikrofonok elektromos kimenő jelét még össze is keverjük, csaknem véletlenszerű lesz a végeredmény. A mikrofonfüggönyben tehát minél kevesebb és egymástól minél távolabb levő mikrofonokat célszerű elhelyezni.

Akkor most hogy is van ez? Egyrészt jó volna, ha csupán egyetlen, jól elhelyezett mikrofonunk lenne, másrészt viszont a lyukakat be kell tömni, a széleket meg kell erősíteni. Hát bizony! Ez az az édes játék, amit addig kell játszani, ameddig egyenletes lesz a hangzás, a lehető legkevesebb mikrofonnal. 

Lehet ezt visszafelé is csinálni! Először a színpad két szélére teszünk egy-egy mikrofont, s ha azt tapasztaljuk, hogy a közepe kilyukadt a hangképnek, középre is rakunk egyet. Ha még mindig hiányérzetünk van, jöhetnek a többi mikrofonok. S ha ráadásul mélységégileg is tagozott a színpad, tehát jó hátul is vannak hangforrások, több mikrofonfüggönyt is készíthetünk. Így már majdnem eljutunk a polimikrofonozásig, tehát lépjünk kicsit vissza!

Noha az előbbiekben vázolt elvek a sztereó és a többcsatornás térhangzású felvételekre, közvetítésekre is érvényesek, érdemes megkukkolni, mi van, ha csak monóra van lehetőségünk. Sőt! Mi van akkor, ha szándékosan csak monót készítünk? Sokan azt válaszolnák erre, hogy micsoda baromság monóban gondolkodni, amikor már a nagyon sokcsatornás Dolby Atmos is gyorsan terjed? 

A kérdésnek rendkívül sok összetevője van még akkor is, ha eltekintünk a gazdaságossági és műszaki vonatkozásoktól. Ugyanis kétségtelen, hogy a sztereó és különösen a többcsatornás eljárások a hangtérbe helyezik a hallgatót, és a különböző irányokból hallható hangforrások élvezetesebbé és elemezhetőbbé, egyszersmind élethűbbé varázsolják a hangképet. Pontosabban, a hallórendszerünk a varázsló, amelyik képes oda is hangforrásokat képzelni, összerakni, ahol azok nincsenek is. Ezeknek a hangforrásoknak, a virtuális hangoknak a megteremtése azonban megdolgoztatja, fárasztja az agyunkat, de ez a fáradozás megéri, mert a hangélmény sokkal jobb lesz, mint monóban. Feltéve, hogy úgy hallgatjuk a műsort, ahogyan azt kezdetben elképzelték, vagyis a hangsugárzók által meghatározott vonalak vagy kör közepén. Ám az elmúlt fél évszázad tapasztalata az, hogy otthon csak kevesen és ők is csak ritkán hajlandók egy helyben maradni, a koncerteken és diszkókban pedig nem is volna ez életszerű. A bulik hangosítása csaknem mindig monó, esetleg az effektek térhatásúak. Remélem, hogy egyszer majd lesz olyan térhatású hangtechnikai megoldás, amelyik nem ennyire hallgatási helyhez kötött, de az ezzel kapcsolatos kísérletek egyelőre nem sok jóval kecsegtetnek. 

A kérdés úgy is feltehető, hogy mikor érdemes tartalmi okok miatt lemondani a térhatású hangról? Mikor lehet cél, hogy megfosszuk a nagyérdeműt a tér és az irányok adta többletinformációtól, és egyetlen lyukba gyömöszöljünk minden hangforrást? Ha végigtekintünk a művészetek történetén, két párhuzamos folyamatot láthatunk. Az egyik az, hogy minél valóságosabbnak, élethűbbnek tűnjön az alkotás. Az őskori barlangrajzok vagy az egyiptomiak művei nem azért tökéletlenek, mert az alkotók szándékosan mondtak le az alakhű ábrázolásról vagy a perspektíváról, hanem azért, mert még nem ismerték a technológiáját.

ev06

Ugyanakkor a fenti képen az emberek méretbeli különbsége nem a távolságot, hanem egyes részeken a rangbeli sorrendet ábrázolja. Elvonatkoztat a valóságtól.

ev07

Amikor a 20. században elterjedt a fényképezés, már nem volt értelme annak, hogy a festők ragaszkodjanak a valóság minél pontosabb megjelenítéséhez, ezért szándékosan tértek el ettől. Vagy úgy, hogy egyetlen képen több perspektíva jelent meg, vagy úgy, hogy teljesen lemondtak a természet ábrázolásáról.

ev08

A fénykép kezdetben fekete-fehér volt, nem azért, mert nem akartak színeset készíteni, hanem mert nem tudtak. Ma már általános a színes kép, mégis, sok-sok művész készít napjainkban is fekete-fehéret. A színek szándékos mellőzése lehetővé teszi, hogy a fények és árnyalatok, az árnyékok vagy azok hiánya olyasmit fejezzenek ki, amiről a színek csak elvonnák a figyelmet.

ev09

A szén- tus- vagy grafit grafikában sem azért nincsenek színek, mert a boltban nem kapható színes ceruza.

ev10

Sőt. Van olyan művészeti, kommunikációs fajta, ami talán a leggyakoribb. Ami majdnem olyan gyakori, mint a beszéd: az írás. Minek is írnánk, ha fotózni, filmezni is lehet? S az íráson belül az olyan nagyon kötött versformák, mint a szonett, mire is jók? Olvassad csak Kiss Judit Ágnes Hétezerötszázadik szonett című versét!

ev11

Ha valamit szándékosan kihagyunk, valamilyen eszköz használatáról lemondunk, szigorú „önmegtartóztató” szabályokat tartunk be, annak lehet oka az, hogy a többi eszközt megerősítjük, így az alkotásnak határozott kerete lesz. A hiányzó elem elképzelését, a mű kiegészítését a befogadóra – az olvasóra, a hallgatóra, a nézőre – bízzuk. A monó hang térérzete csekély ugyan, az egyetlen pontból, a közvetlen hanggal együtt érkező zengetettség mértéke vagy a távolabbi hangok elmosódottsága utal ugyan némiképp a térbeliségre, ám az irányokra egyáltalán nem. A hallgatón múlik, hogy az ő belső színpadán mi és hová fog kerülni. S érdekes módon ez olykor kevésbé megterhelő, mint pl. a virtuális irányok agybeli előállítása.

A monó persze lehet egyszerű nosztalgia is, és tudod, hogy ebben mindig nagy üzlet van. Ezért jelentették meg 1991-ben a „Back to Mono” című négy CD-ből vagy öt LP-ből álló, díszdobozos kiadványt is, amely Phil Spector 1958-1969 között készült felvételeiből válogat. Sajnos, a kritikák szerint az újrakeverés és a digitalizálás sokat rontott a dolgon, de a rajongókat ez nem zavarta nagyon.

A cucc a Rolling Stones magazin „Minden idők 500 legjobb albuma” listáján a 64. helyen volt, 2003-ban. A vinyl változatot mostanában kb. 300 dollárért mérik az Amazonon.

https://www.amazon.com/Back-Mono-1958-1969-Phil-Spector/dp/B000003BDL/ref=tmm_vnl_swatch_0?_encoding=UTF8&qid=&sr=&dpID=41XE2W7FYFL&preST=_SX300_QL70_&dpSrc=detail

ev12