Cs. Kádár Péter - XXI. századi diszkónika, 206. A csúcstól a bitekig

Olyan eszközöket szeretnénk, amelyek mindent tudnak, és a kezelésük is egyszerű. Nincs ez másképp a hangszerek esetében sem. Ez a két feltétel – tehát az univerzalitás és a könnyed használat – azonban ellentmondásos, ezért általában dönteni kell: vagy sok mindent tud a cucc, de akkor több száz oldalas a kezelési útmutatója, vagy keveset, de akkor nem kell sokat bíbelődni vele, és a célunkra, például a muzsikálásra fordíthatjuk a figyelmünket, nem arra, hogy a hangszer melyik gombja vagy része mire való.

A Chamberlinek és a Mellotronok eladási eredményei azt bizonyították, hogy zenészek egyes köreiben ugyan egyre népszerűbbek e jószágok, de valahogy vásárolni nem nagyon akaródzik belőlük. Nem csupán azért, mert nagyon drágák, hiszen pl. egy Steinway zongora töredékéért megvehetők, és nem is a nincsteleneknek szánták őket. Hanem amiatt is, mert túl nagy, túl nehéz, túl sokat tudó a hangszer, s mivel túl bonyolult, még gyakrabban is hibásodik meg. A Streetly Electronics úgy döntött, hogy mindent kidob a hangszerből, ami nem szükséges, egyszersmind kezelhetőbbé is teszi az instrumentumot. Az M400-as típust 1970-ben kezdték gyártani. Az eredeti nevén 1997-ben, utána kisebb-nagyobb változtatásokkal és elnevezésekkel 1986-ban fejeződött be a pályafutása. Az M400 lett „a” Mellotron, sokan csak ezt a fehér színű hangszert ismerték. Az M400 változataiból közel 2 ezer darabot adtak el, jóval többet, mint az összes többiből együttvéve.

csb02

csb03

csb04

Következzék hát néhány felvétel, amelyben M400 szól, még ha nem is látszik:

Az Omegának az alábbi, angol nyelvű felvételén több M400-ból szóló vonós van, mint amennyi az eredeti nótában volt.

Az M400 belseje már ránézésre sem úgy néz ki, mint a korábbi trágyadombok, köszönhetően annak, hogy tranzisztoros és IC-s egységei nyomtatott áramköri technológiával készültek. A ritmus és kíséret részt kihajították belőle, és nincs benne se végerősítő, se hangsugárzó, se rugós zengető. Így a tömege kb. 55 kg, (a súlya kb. 540 newton) lett, amit két markos szállítómunkás, magyarul ród már különösebb gond nélkül tudott cepelni. Az igazi különlegessége a cserélhető szalagtár volt, tehát ha a hangszerkészlet nem tetszett a muzsikusnak, néhány perc alatt váltani tudta egyiket a másikra.

csb05

Az egyetlen, 35 billentyűből álló billentyűzet továbbra is háromsávos 3/8”-os szalagra nyomta a fejeket, ezért az M400 többé-kevésbé használhatta a korábbi felvételeket is. (Bár jó pénzért mindent: lehetett ¼”-os változatban is rendelni belőle.) A kezelő szervek száma a lehető legkevesebbre csökkent: hangerő, hangmagasság, sávválasztó, hálózati kapcsoló. A hangszer elején volt egy aljzat a pedál számára.

csb06

Az ára is végre 1 000, sőt, 500 angol font alá ment.

csb07

De nem sokáig maradt ennyi. A listaár 1976-ban már 795 font volt – napjainkban 4-5 ezer fontért lehet időnként elcsípni egy-egy felújításra szoruló példányt.

Az M400 története során a legjelentősebb változtatás a motorvezérlő áramkör cseréje volt. Kezdetben ugyanis lelassult a motor, ha hatnál több billentyűt nyomott le a muzsikus egyszerre.

csb08

A következő videó részletesen is bemutatja az M400-at.

Nézzed meg a hangtár cseréjét is!

A Mellotront 1977-tól kezdve ezzel az elnevezéssel az USA-ban is forgalmazhatták, s egy eszméletlenül ostoba szerződés következtében a Dallas Musical Instruments nemcsak az árusítás, hanem a Mellotron márkajelzés kizárólagos tulajdonjogát is megkaparintotta a Streetly Electronicstól. A Streetly cég Novatron néven gyártotta a hangszereket, amelyeket az USA-ban átcímkéztek, és rátették a maguk hasznát. 1979-ben a Novatron ára már átlépte az 1 000 fontos határt, igaz, a font is inflálódott. Az új listaár 1 374 font lett.

Mivel az M400-at és társait már nemcsak stúdiókba, hanem koncertezésre is ajánlották, füstszűrőkkel védték a cigifüsttől és egyéb szennyeződésektől a hangszer érzékeny lelkét – de hiába, az elektromechanikus Mellotron olyan gyakran hibásodott meg, hogy gyakran két hangszert is vittek magukkal a szállítók – biztos, ami biztos. Eme búbánatos tény feledtetésére hallgassunk egy kis zenét! Három hegedű és cselló szól az M400-ból, úgy a nóta közepe táján:

Az M400-at követő Mellotronok – a Mark V., a IV. Track, a Mark VI. és a Mark VII. – nagyon kis darabszámban – 4 és 100 között – készültek el. A következő nótában a fuvola, három hegedű és a cselló Mark V-ből szól. Ejtőzz kicsit!

Jöjjön egy zúzósabb, időnként Mark VI-tal!

Úgy tűnt, hogy a Mellotron a 21. századra teljesen eltűnik. 2007-ben azonban megszületett az M4000, amelynek tömege 74 kg-ra nőtt, a listaára pedig… hát igen. 5 287 font volt, de aztán lement 4 500 fontra.

csb09

Az alap hangkészletben 24-féle hangszer van, de a gyártótól sokféle összeállítás rendelhető.

A rendelhető hangmintákat az alábbi linken hallgathatod meg:

http://www.mikedickson.org.uk/tron/

A 24-féle hangkészlet úgy jön ki, hogy egy-egy szalag nem egyszeres hosszúságú, hanem nyolcszoros, és egymás után vannak felvéve a hangminták. Ezeket szakaszoknak hívják. Az már a vezérlés kérdése, hogy melyiknek az elejére áll be a rendszer. Az M4000-ben a szennyeződések ellen úgy védekeztek, hogy a hangszerben egy kis túlnyomást hoztak létre, a sűrített levegő kifújta a füstöt és a port. Érdekes módon sehol nem találtam arra vonatkozó adatot, hogy hány darabot adtak el az M4000-ből, a kétmanuálos M5000-ről pedig fénykép sincs. A következő nótában eredetileg M400-at használtak, az újabb, 2014-ben készült felvételhez viszont M4000-et.

Az alábbi felvétel pedig 2010-ben készült, szintén M4000-rel.

S itt tulajdonképpen be is fejeződött az analóg Mellotronok története, ám érdemes egy kicsit elemezni, hogy miért is tartotta oly sokáig magát, s miért készülnek még napjainkban is olykor analóg mellotronos felvételek. Jóllehet, a Mellotron sosem vált tömegcikké, mint a Hammond orgona. Számolj hát velem!

Induljunk ki az M400-asból! Ha egy-egy minta 8 másodpercig tart, és 35 billentyűs a klaviatúra, akkor 280 másodpernyi mintánk van. De mivel minden szalagnak három sávja van, ezt még meg kell szorozni hárommal, tehát egy-egy hangtárban a hangminták össz-ideje 840 másodperc. 

Tegyük föl, hogy a Mellotron sávszélessége picit kevesebb, mint 8 kHz, tehát a mintavétételi tétel értelmében (lásd e sorozat 23. részét) legalább 16 kHz-cel kell mintát vennünk, ez több, mint kétszerese a nem egészen 8 kHz-nek. 840x16 000 = 13 440 000. Még azt is tegyük föl, hogy 16 bites a mintavételünk, ami 2 bájtnak felel meg. Tehát ezt az értéket meg kell szoroznunk kettővel. Az eredmény 26 880 000 bájt. Ezt osszuk el 1024-gyel, hogy kilobájtban kapjuk meg az eredményt! 26 250-et kaptunk. Ezt még egyszer el kell osztani 1024-gyel, hogy megabájtba válthassunk át. Az kb. 25,5 megabájt, 25,5 MB.

Az első otthoni számítógépnek, az 1980-ban megjelent ZX Spectrumnak csupán 1 kB belső memóriája, RAM-ja volt, a C64-nek is csak 64 kB. 1995-2000 között, a Pentium processzoros gépek elterjedésekor jutott odáig a számítástechnika, hogy a RAM elérte azt az értéket, amit a Mellotron „tudott”. A digitális hangszerek memória kapacitása még később érte el ezt a szintet, nem véletlen, hogy sokáig tartott, amíg a (csaknem) teljes polifonikus hangszerek megjelentek. Noha napjainkban is készülnek analóg mellotronos felvételek, de inkább csak érdekességként.

A Chamberlin és az analóg Mellotron történetéről szól a 2008-ben készült Mellodrama című, nálunk nem vetített, és DVD-n díszdobozban igencsak drágán mért dokumentumszerű film.

csb10

A kritikák nem nagyon dicsérték, a Streetly Electronicsról pl. alig van szó benne, igaz, a rendező amerikai. A nézőknek azonban tetszett, az IMDb-n 8,6 pontot kapott.