S most arra kérlek, legyél nagyon nyitott! Olyan hangpéldákkal is fogsz találkozni, amilyenek nem a szokványos, édeskés slágervilág kompozíciói, mégis nagyon fontosak a hangszín megértéséhez. El kell majd lazulnod, hogy belehelyezkedhess ebbe a hangi környezetbe, de meglásd, megéri: egy idő után élvezni fogod. Ezért arra kérlek, hogy az egyes példákat hallgassad végig, szokva a gyűrődést. Az átállás megkönnyítése érdekében elsőként egy bájos ipari zenét mutatok.

Ebben a nótában gyakorlatilag nincs dallam, csak valami ritmusféle és a legkülönfélébb hangzások; többségük zörejszerű.

Több ezer évvel ezelőtt, amikor a melódiának kevésbé vagy egyáltalán nem volt jelentősége, a hangszín volt a zenei kifejezésnek a ritmus mellett a legfontosabb eszköze. Ezekben az időkben és kultúrákban a hangszeres zene még szoros kapcsolatban állt a természettel. Újabban ismét divatossá váltak a lényegében csak hangszín-váltásokat előidézni képes hangszerek, például az ausztráliai didzseridu.

A sorstárs szomorú zenében így szól:

A könnyűzenében persze sokkal egyszerűbben:

Az európai zenében sokáig nem is nagyon törődtek a hangszínnel. A kottában csak a hangmagasságot, a hangnemet és a ritmust jelezték, aztán azon játszottak, ami éppen volt otthon, vagy amihez a zenészek értettek. Később persze megszületett a hangszerelés, de a hangszín nem volt önálló kompozíciós tényező, inkább az volt a cél, hogy egy-egy hangszer minden hangmagasságon ugyanazokat a hangszíneket hozza.

Bizonyos értelemben évszázadokra beszűkült a világ. Európában a 20. század elejéig kellett Európában várni arra, hogy a dúr-moll zenei rendszer (a tonális zene) ketrecéből kiszabaduljon a muzsika.

Azért a hangszínnel való játékra van példa a „régi” rendszeren belül is:

A 20. század első pár évtizede nemcsak a hagyományos zene, hanem más művészeti ágak (képzőművészet, színház) és a társadalom forradalma is volt. Az immár erősnek látszó polgári társadalom (a kapitalizmus) korabeli nyomorúsága, a szabadság korlátozása, majd az I. világháborút követő fellélegzés robbanásszerű kulturális és politikai változásokat eredményezett a legkülönbözőbb művészeti irányzatoktól a divaton keresztül az oroszországi forradalomig. E változásokhoz tartozott a relativitáselmélet az elméleti fizikából, az első elektronikus eszközök – elektroncsövek – pedig a műszaki életből. Volt már mozgófilm, gramofon és telefon; nem sokkal később született meg a vezeték nélküli rádió is. Szét kell hát feszíteni a korábbi korlátokat, megszüntetni az elnyomást, éljen a szabad, alkotó ember!

Az egyik korai mű, amely tudatosan dolgozott a hangszínekkel, Schönberg „Farben” (színek) című darabja volt.

Még a zenei elemzést nem értő ember számára is feltűnik ennek az 1909-ben komponált darabnak az eltérése a korábbi muzsikáktól. „... azt gondolom, hogy a hangmagasság a hangszínnek köszönhetően változik, s annak egyik dimenziója. Így a hangszín az elsődleges kategória, a hangmagasság egy alosztály. A hangmagasság nem más, mint a hangszín egy irányban mérve.” – írta a szerző jóval megelőzve a pszichoakusztikai vizsgálatokat.

Schönberg még nem akart „zenén kívüli” elemeket beemelni a zenei folyamatba. A másik irány éppen a zenei eszköztár felújítása volt, s ezt egy összművészeti mozgalom, a futuristák nyomták a giccsvilágon andalgók pofájába. A célokat érdekes módon egy futurista festő, Luigi Russolo határozta meg pontosan, a „Zajok művészete” című kiáltványában, 1911-ben.

A zenei hangoknak túl korlátozott a hangszíne. (...) Ki kell törnünk a tisztán zenei hangoknak ebből a szűk köréből és a zajos hangok végtelen variációját kell felhasználni!” A pasi 1913-ban mutatta be szabadalmaztatott hangszer-együttesét, az intonarumori nevű cuccot.

Az intonarumori (zaj intonáló) egy fadoboz, melyhez fémtölcsér van erősítve. Belsejében bél vagy fémhúr és egy mozgásba hozható fém- vagy fakerék található, ami rezgésbe hozza húrt. A húr hangmagasságát a kerék forgatásával illetve feszességének egy emelővel történő állításával lehet változtatni. A fakerék különböző alakú lehet, ettől függ, milyen gyakran illetve milyen erővel ér a húrhoz. Sokféle intonarumori készült, s hangzásuk szerint osztályokba sorolták őket, pl.

Gracitadore (brekegő),

Crepitatore (törő),

Gorgogliatore (bugyogó),

Uluatore (huhogó),

Ronzatore (zümmögő).

Ebben az időben még nem voltak elektronikus hangszerek. Ezért az olyan „zajhatásokat”, mint a robbanás, a koncerttermekben nem valósíthatták meg.

Ám ami késett, nem múlott: a szovjet Arszenij Mihajlovics Avraamov „Gyári szirénák szimfóniája” elnevezésű művét a bakui kikötőben adták elő. A hatalmas kórusra, ködkürtökre, a teljes Szovjet Kaszpi-tengeri Flotillára, két üteg tüzérségi fegyverre, egy szintén teljes, géppuskákat is felvonultató gyalogos ezredre, hidroplánokra és Baku összes gyári szirénájára írt mű fináléjában gőzgép fütyülte az Internacionálét és a Marseillese-t, zajos teherautók kíséretével. Na ennek meghallgatásához valóban kell egy kis mazochizmus – főként a szomszédok részéről, mert a mű maximumon bömböltetve igazán dögös.

A szerző bruitista volt; ezen irányzat szerint a 20. századi embert a nagyváros, a gépek lármája veszi körül, tehát ebből kell megteremtenie zenei világát is.

Jelzem, a későbbiekben – úgy 40 esztendő múlva – a popzenében is meg-megjelent a külvilág.

A zenei avantgard következő nagy arca az olasz származású, francia születésű Edgar Varese.

Ő már nem a zörejeket tüntette ki a hagyományosan zeneinek számító hangok rovására, hanem az akusztikus közeg által meghatározott, „végtelen térben” gondolkodott. Egyik leghíresebb műve az Ionisation címet viseli.

Ezt a muzsikát nemcsak én imádom, hanem a rock fenegyerekét, Frank Zappat is elbűvölte. Egy egész koncertet ajánlott Varese tiszteletére.

A 20. század első felében számos analóg elektronikus hangszert találtak föl ugyan, ám ezeket többnyire csak úgy alkalmazták, mintha hagyományos hangszerek lettek volna. Az egyik legizgalmasabbon, a tereminen is hagyományos nótákat játszottak.

Pedig a hagyományos hangszereket utánozni kívánó cuccok – a Hammond orgona, a Fender zongora vagy éppen a basszusgitár – akkor váltak igazi hangszerré, amikor elszakadtak előképüktől.

A 2. világháború után létrejött elektronikus, elektroakusztikus zenei stúdiókban viszont komoly kutatások folytak mind a hangzás, mind az észlelés területén.

Az egyik irányzat a „konkrét zene” volt, amely lényegében rögzített, bármilyen hanganyag zenévé formálását jelentette. A francia Pierre Schaeffer hozta létre az első ilyen stúdiót Párizsban.

A koma keverést, folyamatos ismétlést (loop), sebességváltoztatást, visszafelé játszást és vágásokat alkalmazott.

A másik irányzat a kölni rádióból indult. Legjelesebb alakja Karlheinz Stockhausen volt.

Ez a stúdió kezdetben elektronikus rezgéskeltők segítségével létrehozott szinuszokból gyártott zenét. Stockhausen érdeme, hogy az elektronikus és az akusztikus hangzásokat összebékítette. Ennek legszebb példája a „Kontakte” című mű. Mivel erről már volt szó, íme, egy másik.

Az elektronikus eszközök keltette hangzás hatott a „rendes” zeneszerzőkre is.

Nem is gondolnád, hogy a lengyel Kryztof Penderecki „Hirosima áldozatainak emlékére” íródott művében nincs is elektronika.

Hangszín viszont annál több.

A zene újabb forradalmát Robert Moog moduláris szintetizátor hozta el, amely praktikusabban volt kezelhető, mint elődei.

Magyarországon 1974-ben jött létre az első elektronikus zene stúdió, a Magyar Rádión belül. Megszületését egy véletlennek köszönheti, ugyanis az előző év végén maradt egy rahedli pénz, amit gyorsan el kellett költeni. Ezt a nemzetközi hírű stúdiót a szintén nemzetközi tiltakozás ellenére mondvacsinált ürüggyel, bunkó módra 2007-ben bezárták. Ám addig a kortárs magyar zeneszerzők színe-java kísérletezhetett benne, a vezető hangmérnök, Horváth István és a stúdió zenei vezetői, Decsényi János, majd Szigeti István segítségével.

A legendás szintetizátort egy múzeumban lehet megnézni. Működésre bírni aligha, mert valahogy javarészt „elvesztek” a modulokat összekötő kábelek…

A hangszínek birodalmának eddigi legnagyobb kiterjesztését a digitális szintetizátorok és a számítógépes elemzések, munkaállomások tették lehetővé.

Ma már komplett hangszín-bankok állnak a rendelkezésünkre, s bizonyos korlátokkal az is modellezhető, hogy mit fog hallani a nagyérdemű.

Hazánkban is folynak kutatások, és felsőfokú képzés is Pécsett, illetve a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. A honi oktatás megteremtője Szigetvári Andrea egyetemi docens, hangmérnök, zenei rendező és zeneszerző. Én is tőle csentem egy csomó okosságot.

Íme, az egyik alkotásának részlete, kivonata

A mű készítésének módját a szerző részletesen dokumentálta. Megértéséhez felsőfokú ismeretek és komoly koncentráció szükséges.

http://vizualzene.hu/szigetvari_andrea.pdf