Cs.Kádár Péter - XXI. századi Diszkónika, V. Szabvány szabvány hátán

A hangtechnikában a különböző vizsgálatokhoz, továbbá az eszközök elkészítése és jellemzése során is rengeteg szabványt használunk. Általában nem szoktunk belegondolni abba, hogy minek is vannak a szabványok, olyan magától értetődő a létük. Most mégis teszünk egy meglepő gondolatkísérletet: szabványos embert készítünk. Lesz, ami lesz.


Ahhoz, hogy új, szabványos embert tudjunk készíteni, szükségünk van két, már létező szabványos emberre. E két ember az alapvető emberszabványok tekintetében megegyezik, ám számos – szintén szabványos – szempontból különbözik egymástól. Az egyik ember az úgynevezett nő szabványnak felel meg, mondhatnánk, ő a szabványos nő; a másik pedig a férfi szabványnak, ő a szabványos férfi. A továbbiakban röviden csak nőnek és férfinak, vagy anyának és apának fogom hívni őket. 

A két szabványváltozat között már első ránézésre is rengeteg különbség van, hiszen más a férfi és más a nő doboza. A lényeges különbségek azonban ugyanúgy nem láthatók, mint az, hogy miben különbözik két erősítő egymástól a vezérlésmérő színén kívül. Fontos azonban, hogy a két ember illeszkedjék egymáshoz. Nem a lelki illeszkedésre gondolok most – noha a valóságban az is nagyon fontos -, hanem arra, hogy adottak-e a szabványos ember készítéséhez szükséges technikai feltételek.

muszaki rajz
E technikai feltételek egyike, hogy mindketten olyan szerszámokkal rendelkezzenek, amelyek egymáshoz csatlakoztathatók. Ez azt jelenti, hogy az apa dugószerű szerszáma akadálymentesen legyen tolható az anya aljzatába. A későbbiekben fontos lehet az a megállapítás, hogy az apa szerszáma két funkciót is ellátni képes, úgynevezett integrált szerkezet, az anyáé pedig a funkciókat gondosan szétválasztó eszköz, ám minőségüket nem ez határozza meg. S mielőtt túl messzire repítene a fantáziánk, érdemes egy alapvető jellegzetességre tapintani: szabványos ember készítésére alkalmas állapotban a férfi szerszámának hossza egyedenként igen nagy, akár 300%-os eltérést is (8 cm – 25 cm) mutathat. Ezen nagyon nagy szórás ellenére általában sikeres a szabványos ember készítése, mert a nő szerszáma képes alkalmazkodni – úgy mondjuk, adaptív a készülék. Gondold meg, milyen jó is lenne, ha a hangtechnikában például a 6,3-as Jack dugót a 2,5-es hüvelybe is be tudnánk dugni, mert a hüvely dugáskor jól tágulna…

adapter
A könnyebb illesztés érdekében az apa-anya szerszám között éppen úgy van egy kis kenőanyag, ahogy például a lemezjátszó csapágyában.
A szabványos ember gyártásához a női embergyártó gépsor belsejébe kell juttatni a – szintén szabványos – alapanyagot, s ha ez megtörtént, a férfi szerszámot el is csomagolhatjuk a következő aktusig.

Az alapanyag szabványos vizsgálata ezt követően történik. Mivel rengeteg – több millió – darabnyi alapanyag van, a vizsgálat egyelőre csak mennyiségi: melyik a leggyorsabb, legerősebb az összes közül? Amelyik ebből a szempontból a legkiválóbb, csak az (esetleg még egy) juthat el a következő fázisig, a másik alapanyagba történő diffúzióig. Fura módon ebből a másik alapanyagból esetenként általában csak egy darab van – de hiszen a hangtechnikában is gyakori, hogy egy erősítőhöz több jelforrás (magnó, lemezjátszó, CD-játszó, számítógép, stb.) csatlakozik.

Ez a másik alapanyag az egyetlen kiválasztottal megpróbál egy sajátos elegyet képezni. Ám ha az egyik alapanyag mégsem felel meg az embergyártás szigorú szabványainak, az elegy nem jön létre. Az egyik legkeményebb előírás az, hogy az alapanyag csakis embertől származhat: az egyébként a szabványokat meglehetősen lazán kezelő természet ebben a paraméterben semennyire sem engedékeny. Az ember csak az emberrel kompatibilis, hiába is próbálkozunk esetleg interfész közbeiktatásával trükközni. A hangtechnikában is azonnal tönkre megy a cucc, ha pl. egy, az USA-ban vásárolt, 110 voltról működő készüléket gondolkodás nélkül 230 voltos hálózatra kapcsolunk. Fordított esetben meg nem szólal meg.

Tegyük föl, hogy sikeres volt a találkozás, ám újabb vizsgálat következik. Elfelejtettem mondani, hogy ezek a vizsgálatok egy szabványos program utasításainak megfelelően történnek, s ez a program kettős spirál szerkezetű kódolásnak felel meg, ami esetünkben csakis az emberre jellemző kód. Tudod, ez a DNS.

spiral
Egyelőre az anya DNS-ének megfelelően történik a vizsgálat, noha az új elegyben már az apa és az anya eddigi közös munkájának DNS-e van benne. Hogyan is van ez? Minden egyes emberben más-más program van, mégis minden (hibátlan) DNS szabványos? Hűha…

Az anyagép most azt nézi, hogy az új elegy – törvényes nevén a zigóta – alkalmas-e a gyártás folytatására, mert ha nem, akkor be se építi az anyaméhnek nevezett szerszámtestbe.

Ám ha alkalmas is, újabb próbának teszi ki: megpróbálja elpusztítani, megmérgezni. Ilyenkor szokott az anya hányni. Erre egy sajátos vegyületet termel, ám ha a lassanként egyre több részből álló szabványos emberkezdemény – az embrió - eléggé ellenálló, az anya szervezete abbahagyja az állandó inzultálást, és megindul az érdemi termékfejlesztés.

Ám ne gondoljuk, hogy ez a fejlesztés konfliktusmentes. Az anyaméhben sosincs béke, mert ha az volna, az a katasztrofális lenne. Az immár magzatnak nevezett parányi csoda az anyától szív el mindent – oxigént, tápanyagot -, s ha az anyai szervezet ezt nem pótolja, nagy baj lehet.

Sok-sok, összesen kilenc hónapon keresztül tartó, programozott fejlesztés, szabványossági vizsgálat – köztük a civilizált világban gépekkel segített vizsgálat – után az utolsó nagy csatához értünk: Az anya szervezete az ő 3D-s nyomtatóvá alakított csatlakozóján keresztül (input-output modul) piacra dobja a szabványos embert, akit újszülöttnek hívunk. Már csak egy művelet van hátra: le kell választani az anyáról az újszülöttet, ami egyben az első külső termékteszt is: ha a szabványos ember hangsugárzója a teszthang paraméterei szerint megszólal, akkor a cucc működőképes.

Nézzük hát meg, mit is tud! Először is, nagymértékben integrált. A központi egység szervesen egybe van építve az összes perifériával, nem kell utólag karokat, lábakat, popsit, stb. csatlakoztatni hozzá. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy mivel a szabványos ember nagyon korai fejlesztés, és az elmúlt sok-sok tízezer év során alig történt meg a módosítása – az is inkább a külső méretekre és az élettartamra vonatkozott –, ma már bizony mind a sebessége, mind a memóriakapacitása, mind a kommunikációs hatótávolsága igencsak szánalmasnak tűnik. Ha ma szabványosítanánk őt, gépkocsival, okostelefonnal és nagyteljesítményű stadionhangosító rendszerrel lenne fölszerelve.

A legkatasztrofálisabb paramétere azonban a költséghatékonysága. Életciklusa során sok-sok tonnányi üzemanyagot használ csupán azért, hogy ne romoljon el. S ráadásul hiába is született meg, még évekig finomítani kell a szerkezetét különböző felhasználói programokkal – hiszen még úgynevezett gyerek. Szerencsére, e programok általában nem károsítják meg sem a hardverét, sem az operációs rendszerét. Tehát minden hiányossága ellenére kiválóan sikerült a szabvány, mert a lakószoba egyéb berendezéseihez illő, tetszetős, jól használható és viszonylag hosszú élettartamú, ráadásul önreprodukáló eszköz jött létre.

De maradt még egy, és ez a leglényegesebb kérdés: Ha szabványos, miért nem ugyanolyan, mint az apja vagy az anyja (vagy legalább, mint a postás)? Miért jó, hogy minden egyes ember különbözik – a már említett DNS-program alapján – egymástól? Nos, a természetben a faj megmaradásának legalapvetőbb szabványa, hogy minden egyed kicsit másmilyen legyen. A sokszínűség, a változatosság és a változékonyság a feltétele annak, hogy mindig a szabvány szerint választódjék ki a legjobb minőségű cucc.

A hangtechnikai – általában a műszaki – szabványok még nem ilyenek, noha léteznek már adaptív eljárások. Az iparszerű tömeggyártás a lehető legnagyobb egyformaságra törekszik, mert ez a legolcsóbb megoldás. Ez egy kényszerhelyzet. Minden konfekció az. Ám szabványos berendezésekből is lehet egészen kiváló rendszereket alkotni – ne csüggedj, apránként meg fogod ismerni az összes fontos szabványt!