A fafúvós hangszerek közé azok a hangszerek tartoznak, amelyeknek a fúvókája ajaksípos vagy nyelvsípos, s amelyekbe a hangkeltéshez szükséges levegőt a hangszeren játszó muzsikus fújja beléje.

A fafúvós hangszerek hangterjedelme általában kicsi, alig több, mint egy oktáv. Ha a hangszer fúvókájába erősebben fújnak, amit átfújásnak hívnak, a hangszer vált egy nagyot. A mindkét végén nyitott ajaksípos és a kúpos nyelvsípos hangszerek „ugranak” egy oktávot fölfelé. Az egyik végén zárt, hengeres hangszereknek, pl. a klarinétnak azonban csak a páratlan harmonikusai erőteljesek, így átfújáskor nem az alaphang felső oktávja, hanem a duodecimája szólal meg. A duodecima az alaphanghoz képest oktáv + kvint távolságra van.

A napjainkban legjellemzőbb négy alapvető fafúvós hangszer a fuvola, az oboa, a klarinét és a fagott – s persze ezek családba tömörült, különböző hangfekvésű változatai. Az már nyilván nem meglepő számodra, hogy a fafúvósokat is három csoportra osztották: a fuvolafélékre, a klarinétfélékre és az oboafélékre. 

A fuvolafélék közé az ajaksípos hangszereket sorolják, tehát pl. a tilinkót, a fuvolát, az okarinát vagy a pánsípot. A videón azt is láthatod, hogy a pánsíp mikrofonozása nem túlzottan bonyolult, bár én távolabb tettem volna a mikrofont, s akkor tán nem kellett volna köpködés-szűrő és ennyire brutális zengetés.

A klarinétfélék egynyelvű, nádsípos hangszerek. Csőrszerű fúvókájukban rácsapó nyelvként működő nádnyelv van. A nádnyelv keltette rezgések egy csőrezonátorban, hangszertestben hoznak létre zenei hangokat. A klarinétcsalád tagjain kívül idetartozik a szaxofon vagy a képen látható tárogató is, amit 2014-ben hungarikumnak nyilvánítottak.

Őseink erre ropták a korabeli diszkókban.

Az oboafélék kettős nádnyelves hangszerek. A nád vagy közvetlenül érintkezik a hangszerjátékos ajkaival - pl. az oboa és a fagott -, vagy szélsapka fedi, amelynek nyílásán át történik a levegő befúvása - például a duda vagy a görbekürt estén. A reneszánsz bulik népszerű hangszere volt a görbekürt.

Hallgass meg hát néhány fafúvós hangszert egymás után!

A tölcséres fúvókájú hangszereket nevezik rézfúvós hangszereknek, függetlenül az építési anyaguktól.

E hangszerek elsődleges hangforrása a hangszerjátékosnak az átpréselt levegő által rezgésbe hozott ajkai által keltett nyomásingadozás. A hangkeltés legtöbbször egy tölcsér- vagy csészeformájú fúvóka segítségével történik, de egy cső nyílása is betöltheti ezt a szerepet.

A tölcséres fúvókájú hangszerek elsődleges hangforrásuk alapján a nyelvsípok családjába tartoznak, de itt a hangszerjátékosnak a fúvókához illesztett rezgő ajkai alkotják a nyelvsípot, a rácsapó nyelvekhez hasonló elv alapján. A tölcséres fúvóka is részt vesz a hangképzésben úgy, hogy kis üregrezonátorként működve visszahat az ajkak rezgésére. Az ajkak tömege nagyobb, mint a rezgő nádaké, így a játékos könnyebben tud hatást gyakorolni arra, hogy melyik csőrezonancia szólaljon meg, sőt, ha kell, némileg módosítani is tudja ezek frekvenciáját. Ezt a zenész ajkai feszességének, a rajta átpréselt levegő mennyiségének, sebességének változtatásával tudja elérni. A csőben létrejövő állóhullám ezután visszahat az ajkak rezgésére, állandósítja, stabilizálja azt. Az emberi test legösszetettebb, legbonyolultabb izomcsoport-együttese a szájnyílás körüli izomzat, ennek fejlettségétől és kontrollálhatóságától függ az összes fúvós hangszer megszólaltatásának minősége, különösen a rezeké. A hangszeresek ajakizomzatán hatalmas a terhelés, de az egész szervezetet is megterheli az, hogy a művelethez nagy nyomást kell produkálni.

A rezonátor a rezek esetében is egy cső, amelynek levegőoszlopában állóhullámok keletkeznek. A cső a legegyszerűbb esetben állandó keresztmetszetű, hengerszerű, vagy lehet egyenletesen táguló, kónikus, ám a legtöbb esetben összetett formájú. A túlnyomórészt hengerszerű furattal rendelkező hangszereket (trombita, harsona) trombitaféléknek is szokás nevezni, a táguló, kúpszerű furatú hangszereket (sófár, kürt, szárnykürt) kürtöknek. Szóljon hát egy kis sófár-diszkó!

A hangkeltés nyelvsíp jellege miatt a rezek csöve akusztikailag egyik végén zártnak tekinthető, tehát hengeres cső esetén az alaphang páratlan rendszámú részhangjai rezonálnak csak benne, kúpos kialakítás esetén viszont a teljes felhangsor.

A rezonátor négy részre bontható: a fúvókára a maga üregével; a fúvóka után következő táguló, csőszakaszra; az állandó keresztmetszetű, hengeres csőszakaszra; a tölcsérszerűen kitáguló részre.

A fúvóka nemcsak a hangszer megszólaltatását teszi könnyebbé, kényelmesebbé, hanem közreműködik abban is, hogy az egyik végén zárt rezonátorcsövekre jellemző, csak a páratlan rendszámú részhangokat tartalmazó rezonanciasort a természetes felhangsorhoz közelítse. Az ajkakkal lezárt fúvóka egy kis üregrezonátorként működik. Ahogy a játszott hang magassága közelít ennek az üregrezonátornak a saját frekvenciájához, a hangszer rezonátorcsöve akusztikailag fokozatosan meghosszabbodik, közelítve a fúvóka térfogatának megfelelő mértékben megnövelt csőhosszúsághoz. Az egyre magasabb rezonanciák így egyre inkább eltérnek lefelé eredeti magasságukhoz képest.

A fúvós hangszerek tölcsére elősegíti a csőrezonátorban létrejövő hang kicsatolását. A rohamosan táguló tölcsérnek olyan hatása is van, hogy magasabbra hangolja az egyes rezonanciákat, méghozzá annál jelentősebb mértékben, minél mélyebb hangról van szó. A mélyebb hangok előbb verődnek vissza a cső tölcséres végén, rövidebbnek „érzékelik” a rezonátorcső hosszát, ezért viszonylag magasabban szólnak. A tölcsér a fúvóka módosító hatásával együtt alulról és felülről „összenyomja” az egyik végén zárt cső jellemző rezonanciasorát a természetes felhangsornak megfelelő, kívánatos értékekre.

Az ilyen módon létrehozott rezonanciasor legalsó hangja viszont a természetes felhangsor alaphangjánál jóval alacsonyabb, használhatatlan hang. A valódi, tiszta alaphangot nevezzük pedálhangnak, de általában nincs a hangszernek olyan rezonanciája, amely ennek megfelelne. Ennek ellenére megszólaltatható, mert létező felhangsora elősegíti, hogy a játékos ajkai ezt a frekvenciát vegyék föl. Ez tehát egy fiktív, virtuális alaphang, de a rézfúvós hangszereken valóságosan is előállítható.

A megfúvás módjának, vagyis az ajaktónusnak és a megfúvás erősségének megváltoztatásával a hangszer csövébe zárt levegőoszlop különböző rezgési módjait, rezonanciáit hívja elő a játékos. A legrégebbi rezek nem is álltak másból, mint a csőből, ami esetleg hajlított volt.

Olykor „ütőhangszerként” is használták a rezeket, az alábbi képen például – a legenda szerint – Lehel vezér a kürtjével fejbe üti Konrád bajor királyt.

A tölcséres fúvókájú hangszerek történelme során gyakran alkalmazták hangsorok létrehozására a fafúvós hangszereknél bevált módszert, mely szerint a megszólaló hangok magasságát úgy módosítják, hogy hanglyukak megnyitásával rövidítik le a rezonáló csőhosszúságot. A rezonátorcső hosszát legegyszerűbben teleszkópszerűen egymásba tolható részekkel lehet megváltoztatni.

A szelepek – ventilek – robbanásszerű változást idéztek elő a rézfúvós hangszerek konstrukciójában és új, eddig ismeretlen hangszerek sokaságát hozták létre. A szelep lényege, hogy működtetése a hangszer rezonátorcsövét egy ponton megszakítja, és egy toldalék csődarabot iktat be oda. Ezzel meghosszabbítja azt, így az összes rezonanciát mélyebbre hangolja.

A nyomószelepek esetében egy hengeres üregben furatokkal ellátott dugattyú mozog, a furatok a hengerre kívülről csatlakozó csövekkel kerülnek kapcsolatba. Közvetlenül lenyomással működtethető, rugó tolja vissza eredeti helyzetébe. A forgószelepek úgy működnek, hogy egy hengeres fémházban különleges kialakítású forgórész fordul el derékszögben, a csatlakozó csövek a forgórész síkjában helyezkednek el. A szelepet áttételesen billentyű, rugó működteti.

Következzék néhány rézfúvós hangszer!