Cs. Kádár Péter - XXI. századi diszkónika, 212. Pokolba a muzsikusokkal!

A második világháború után egyre nagyobb kereslet volt a szórakoztatóipar termékeire, köztük a slágerekre. Az USA akkor legnagyobb haditechnikai és otthoni elektronikus berendezéseket gyártó cége és az egyik legjelentősebb hanglemezkiadó az RCA volt.

Kapva-kapott tehát azon a megrendelésen, amelynek célja egy olyan szerkezet előállítása volt, amelyik akár egy teljes nagyzenekart helyettesíthet, így nem kell vacakolni sem a művészek szakszervezeteivel, sem mindenféle előadói jogvédő szövetségekkel.

pml02

Ma már az RCA többnyire csak márkajel, leginkább az egyik dugófajtáról jut eszünkbe a neve, de sokáig az USA leginnovatívabb, egyszersmind egyik legkapzsibb cége volt.

pml03

Az RCA-tól nem állt távol az elektronikus hangszerkészítés, hiszen teremint is gyártott annak idején. A múlt század ötvenes éveiben elkezdett kutatás ennél sokkal nagyobb célt tűzött ki, aminek keretében még a zeneszerzőt is ki akarták iktatni. Popslágereket akartak automatikusan komponáltatni egy géppel a zenei felvételek ezrei elemzésének segítségével. A terv az volt, hogy ha sikerül megtudniuk, miből lesz sláger, akkor ügyes algoritmusokkal szédületes mennyiségben készülhetnek a biztosan befutó nóták. Az már csak mellékhatás lesz, hogy az elektronikus úton előállított hangszerhangok sokkal olcsóbbak lesznek, mint a valódi hangszerek és az előadók.

Az eredeti terv szerencsére – akkor még – kudarcot vallott, s nemcsak amiatt, mert a korabeli számítástechnika alkalmatlan volt a feladat megoldására, hanem azért is, mert a fejlesztésbe bevont zeneszerzők más irányba, a modern zenei kifejező eszközök irányába vitték el a kutatást. A két fejlesztőmérnök, Harry Ferdinand Olson és Hebart Belar ismertek olyan hangszereket, amelyek lyuktekerccsel dolgoztak, tehát úgy, mint a gépzongorák. Tanulmányozták azt a monstrumot is, amelyet a Hammond cégnél készítettek, s amely egy teljes zenekart volt hivatott pótolni. A kb. 20 méter hosszú kütyüt a feltalálójáról Hanert elektromos zenekarnak nevezték.

pml04

A hatalmas cucc három részből állt: egy kompozíciós táblából, amelyen a zeneszerző dolgozott egy-egy hangot kártyába kódolva; aztán a kódolás alapján elektromos jelet generáló oszcillátorokból és jelformálókból, végül egy hanglemezvágó egységből, mert amikor az elképzelés született, 1942-ben, még nem volt az USA-ban magnó. Egy-egy kártya 28x30 cm méretű volt, és a kívánt helyeken grafittal tettek rá jelöléseket. A grafit jól vezeti az áramot. A kártya leolvasásához szintén jól vezető keféket használtak. Ahol a kártyán grafit volt, ott áram is folyt, ezt pontosabban az áramot keltő feszültséget érzékelték a leolvasó kefék. A kártyákat bármilyen sorrendben el lehetett rendezni, lehetővé téve a zeneszerző számára a zenei témák és hangok keverését, módosítását és visszafordítását; a hangszereket is bármikor ki lehetett cserélni a kompozíció bármelyik részén. Hanert gépe lehetővé tette a zeneszerzőnek, hogy szinte azonnal megfigyelje a szerkesztés eredményeit, miként a képzőművész is látja, ahogy változtat a festményen vagy szobron.

pml05

Az RCA „felhasználta” e találmány lényegét, vagyis azt, hogy megfelelő kódolással vezérelni lehet egy analóg szintetizátor elektronikáját. Persze, megérdemelte a Hammond cég, amiért hülyeségnek tartotta Hanert találmányát (a feltaláló egyébként 1934-től a hangkerekes Hammond orgonák tervezője is volt), és 1950-ben kiszállt a buliból. "A zeneszerzőknek nem kell képesnek lennie arra, hogy hangszereken tudjanak játszani, mert a szintetizátorunk lehetővé teszi számukra bármilyen zeneszám készítését. A zenészekre nincs szükség, ha megvan a szintetizátorunk." – mondotta volt David Sarnoff, az RCA elnöke szinte azonnal, 1951-ben.

Az RCA fejlesztésére annyiban azért rányomta a bélyegét az eredeti célkitűzés, vagyis a slágervilág, hogy a hangot előállító rész az oktávot csak 12 részre osztja, holott a 20. század modern muzsikája már jóval korábban ennél finomabb, mikrotonális hangközöket használt. A slágerek birodalma azonban megmaradt a jól bevált „dúr-moll” rendszernél a mai napig is, legfeljebb a progresszív rock és a jazz mozdult el innen. A tizenkétfokúság azonban legalább az atonális, hangnem nélküliséget megengedte, és ezt a korabeli muzsikusok ki is használták.

Az RCA szintetizátorának két példánya készült el összesen. A Mark I. 12 darab elektroncsöves szinuszos oszcillátort tartalmazott, és 1955-ben kezdett működni, Az 1957-ben megvalósított Mark II-ben 24 oszcillátor volt. A Mark I-et szétszedték, és alkatrészeinek egy részéből javították a Mark II-t. Később ezt sem tartották karban, 1970-ben pedig súlyosan megrongálták. A Mark II ugyan most is megtekinthető, de működésképtelen. Érdemes alaposabban megvizsgálni a Mark II. felépítését, mert csaknem minden van benne, ami a későbbi „rendes” szintetizátorokban.

pml06

A szobányi méretű berendezés a lyuktekercset lyukasztóval kezdődött. A zeneszerzőnek egy írógépszerű készüléken kellett bepötyögnie a nóta mind a négy szólamának paramétereit. Vagyis az éppen megszólaltatandó négy hang alapfrekvenciáját, időtartamát, hangerejét, felharmonikusainak számát, az amplitúdó burkológörbe néhány adatát, a modulációs jellemzőket és a szűrők beállítását, valamint esetleges zaj hozzáadását. A felfutási idő 1 ms - 2 s, a lecsengési 4 ms - 19 s lehetett.

pml07

Ha a komponista valamit elszúrt, akkor azt a részt kivágták, és helyére a javítottat ragasztották, de ez igencsak megbízhatatlanná tette a tekercs továbbítását. A tekercset 10 cm/s sebességgel húzta a dob, amelynek maximális fordulatszáma 240/perc volt. Két ilyen egység is volt a szintetizátorban.

pml08

A kész művet lakklemezbe vágták, amit később soksávos magnóra cseréltek.

Noha a berendezés jelelőállító és jelfeldolgozó része elektroncsöves volt, a kapcsolási műveleteket mágneses kapcsolók, jelfogók hajtották végre.

pml09

Az egyébként nagyon ronda szintetizátor belső elrendezése eléggé áttekinthető volt, és az elektronikában a későbbiekben általánossá vált rack-rendszerben építették meg. Az egyes egységek be- és kimenetei, valamint a vezérlő elektronikák un. patch kábelekkel voltak összeköthetők. Ezt alkalmazták a moduláris szintetizátorokban is, 10-15 évvel később.

pml10

Ami a szintetizátorral készített nótákat illeti, egyikből sem lett sláger. Sőt, messze elkerülte a slágervilágot. Ennek oka nem a zeneszerzők tehetségtelensége volt, hanem a tényleges felhasználási mód és az RCA Mark II. korlátai. Hogy barátian fogalmazzak, a négy hangra korlátozódó polifónia és a gép hangjainak egyszerűsége nem nagyon engedte szárnyalni a muzsikusok fantáziáját. A későbbi soksávos magnó ugyan lehetővé tette a szinkronban fölvett hangok egyidejű lejátszását, de valamiért ez nem volt túl ösztönző lehetőség. Érdekességképpen mutatom meg az egyik – szerencsére, rövid – nótát, amely keményen pofán rúgta az eredeti, „minden legyen gép” szándékot, viszont némi edzés után nemcsak furának, hanem szépnek is tűnik. Ebben a műben az élő, színpadi éneklést öleli körül a szintetizált kíséret, és válik mindkettő egyenrangúvá. A címadó mitológiai Filoméla az énekével gyönyörködtető, dalos kedvű nő volt.

Az RCA szintetizátorának készült ugyan bővítmény változata, de az érdektelenség miatt megszüntette a letöltés lehetőségét a Native Instruments.

A sorozat 208. részében bemutatott szovjet ANSZ és az RCA Mark II néhány jellemzőjének összehasonlítására alkalmas a következő táblázat.

pml11

A leglényegesebb eltérés a polifónia számában volt. Az ANSZ-ben 720 hanggal egyszerre lehetett dolgozni, míg az RCA szintetizátorában csak néggyel. Viszont az RCA beállítási lehetőségei is milliónyi egyedi hang előállítását tették lehetővé, lényegesen egyszerűbb kezelés mellett, mint amilyen az ANSZ-é. Az ANSZ felépítésének egyedi jellege le is zárta a továbblépés lehetőségét, az RCA Mark II megnyitotta az utat a modern szintetizátorok irányába. Az ANSZ-ből soha nem lehetett volna színpadi játékra is alkalmas, sorozatban gyárható hangszer, Harry Ferdinand Olson és Hebart Belar viszont bebizonyította, hogy a moduláris rendszer lehetővé teszi, hogy a későbbiekben bármilyen hangszer is készíthető legyen. S erre nem is kellett sokáig várni. A várakozási idő alatt azonban a hangszergyártók más megoldással próbálkoztak – átmenetileg sikeresen.