De hogy jön ide az egykori gépírónő, aki sikít, ha végre megtalál egy betűt az írógép klaviatúráján? Rögtön hozzáteszem, hogy nemcsak a csajok tudtak ilyenkor sikítani, a pasik is bénáztak, sőt! Csak a világ úgy alakult, hogy a nőket alkalmazták szívesebben „alantas” munkakörökbe. A bevezető mondatban szereplő első állítás csak látszólag magától értetődő. Ahhoz, hogy ezt bizonyítsam a számodra, a mechanikus írógép lesz a példa. Annál is inkább, mert az írógépből – mint mindenből – lehet hangszer. Ha úgy vesszük, az írógép és a zongora is billentyűs, ütős hangszer. A következő nóta egyik részlete volt a Magyar Televízió legrégebbi politikai magazinjának, az Élőújságnak (1959-1962) a főcím zenéje.

Lássuk hát, hogyan is használták az írógépet!

Az írógépnek olyan volt a billentyűzete, hogy ha leütötted a karakterbillentyűk bármelyikét, a festékszalagon keresztül rögtön a gépbe fűzött papírra nyomta a karaktert a szerkezet. Zseniális! Nemcsak áram nem kellett hozzá, hanem külön nyomtató sem.

Viszonylag erősen kellett megnyomni a billentyűt, és amikor a papírra csapódott a karakternyomó, volt is hangja rendesen. Egyszerre csak egy karakterbillentyűt volt szabad lenyomni, különben összeakadtak a karaktermozgató pálcikák. Hogy ez minél kevesebbszer következzen be, a gyakran egymás után következő betűket a lehető legtávolabb helyzeték egymástól. Az ismert QWERTZ vagy QWERTY billentyűzet célja a gépelés lassítása volt. Az írógép bal felső végében levő kart meg kellett rántanod, ha az írásban sor végére értél, mert önmagától a papírt mozgató, un. kocsi nem ment vissza, és sort se emelt. Az írógépben nem volt szövegszerkesztő, s hogy el tudd választani a sor végén a szót, csengő figyelmeztetett a sor vége előtt 5 karakterrel. Ha megnézünk egy gépelt oldalt, sok fogyatékosság derül ki.

A gépírt karakterek feketesége nem volt egyforma, sőt, még karakteren belül sem mindig volt azonos. Ez nemcsak attól függött, hogy önmagában mekkora erővel ütötték meg a billentyűt, hanem attól is, hogy az egyes billentyűket mekkora erővel kellett megütni, mert ez igencsak eltérő lehetett. A sorokon belül a különböző karakterek sem ugyanazon a vonalon voltak, egyes betűk képe feljebb vagy lejjebb nyomódott a papírra. Ha valamit hibásan gépeltek, a javítás nehézkes volt, ami vagy a szövegre rágépeléssel történhetett , vagy úgy, hogy kifestették a hibás részt, megvárták, míg a trutyi megszáradt, és arra gépeltek. Olyan is volt, hogy fehér javítószalagot ragasztottak a papírra. Legrosszabb esetben tollal firkálnak valamit, ezt főként korrektúrázásnál alkalmazták a szerkesztőségek. Az írógép csak egy, esetleg un. indigóval néhány példány készítésére alkalmas. Ha több kellett, akkor újból kellett gépelni, mert a fénymásoló még nem játszott, az un. stencilezés pedig más technológia. Az írógép karakterkészlete igencsak hiányos volt. A hosszú kötőjel vagy a gondolatjel helyett két kiskötőjelet – volt szokás írni, sokszor a 0 és az O azonos volt, vagy nem volt 1-es, ezt a l pótolta. S egyébként sem volt többféle karakterkészlet, csak az, amelyben a karakterek szélessége ugyanakkora. A teljes magyar abc nagyon ritka volt.

Az írógépet folyamatosa tökéletesítették, főként a szövegbeli egyenletlenségek mérséklése volt a cél. A villamos írógépek megkönnyítették a gépelést, már nem kellett annyira csapkodni a billentyűket, és a feketeség is egyenletesebb lett. Nagyon jelentős javulást eredményezett a gömbfej, mert már nem pálcikák csapkodtak.

A gömbfejes írógéppel lényegen gyorsabban lehetett gépelni.

Az elektronikus írógépek már többféle karakterkészletet is tartalmaztak, és kisebb-nagyobb memóriájuk is volt, tehát egy-egy oldalt annak elkészültével sok példányban le tudtak „gépelni”.

Az irodai kisszámítógépek (PC, Alma) és az otthoni játékgépek (C64, ZX Spectrum) megjelenésével a helyzet gyökeresen megváltozott. A szövegszerkesztés és a nyomtatás kettévált, a karakterkészletek, „fontok” száma tetszőleges lehetett. A billentyűzet kiosztás ugyan többé-kevésbé a hagyományos maradt, de talán ez volt az egyetlen, ami az észszerűség ellen hatott, mégis megtartották. Azok, akik a hagyományos írógépen tanultak írni, átkozták az új módit. Évekig tartott, amíg megszokták, hogy csak akkor nyomjanak entert vagy returnt, ha új bekezdést akarnak. Túl hangtalan volt a billentyűzet, ezért egy kis ideig billentyűhang utánzó programot telepítettek nekik a gépre. Meg kellett tanulniuk, hogy a két kiskötőjel helyett már van gondolatjel és hosszú kötőjel is, s hogy bátran lehet alsó indexet vagy felső indexet használni. De aztán belejöttek, és már aligha akar bárki is Erikán gépelni, legfeljebb nosztalgiából, néha. A gépi írás szakított az írógépek hátrányos tulajdonságaival. Remélem, örökre. Miközben azért maradt még egy megoldandó feladat, ugyanis a papír nézegetése sokkal kevésbé rongálja a látórendszert, mint a monitor bambulása.

Most, hogy már írógépből is büfé vagy, de azért még műszerésznek ne menj el, visszatérhetünk a digitális zongorához. Illetve, még egy kicsit mindig nem, mert előtte emlékezz vissza, hogyan működik az akusztikus zongora! Hogy ne kelljen mindig visszaugranod a sorozat 172. részéhez, a következő kép az un. angol mechanika nagyon egyszerű vázlatát tartalmazza.

Az akusztikus zongik, és különösen a koncertzongorák mechanikája emelőből, rugókból, ütközőkből áll. Működés közben egyes kényszerek megváltoznak; van, amikor ennek következtében az egyes szerkezeti elemek olykor rugalmasan, máskor mereven viselkednek. A szerkezet bonyolultságának legfőbb oka az általa megvalósítandó funkciók összetettsége és sokfélesége.

A mechanika legfontosabb feladata a kalapács mozgatása. A billentyű lenyomásakor a mechanika a kalapácsot közel állandó áttétel közbeiktatásával emeli egészen addig, amíg a kalapács feje 2-3 mm távolságra nem kerül a húrtól. Ezt követően meg kell szüntetni a billentyű és a kalapács közötti kényszerkapcsolatot, hogy a teljesen lenyomott billentyű ne szorítsa a kalapácsot a húrhoz, ugyanis a húrhoz szoruló kalapács nem engedné szabadon rezegni a húrt. Megoldásként egy csuklósan rögzített lökőnyelvet alkalmaznak, mely az út nagyobbik részében merev kapcsolatot teremt a billentyű és a kalapács között. Amikor a lenyomott billentyű már kb. 8 mm utat tett meg, a lökőnyelv kifordul a kalapács görgője alól, megszüntetve a kényszerkapcsolatot. Ezt a folyamatot nevezik kiváltásnak. Ha a kalapács sebessége elegendően nagy, akkor elválik a lökőnyelvtől, és szabad mozgással éri el a húrt. Miután a kalapács megszólaltatta a húrt, visszapattan róla, majd a fék megállítja. Mivel a fék is része a billentyűnek, a befogási szakasz során keletkező impulzust a zongorista is érzékeli, a hangszer visszarúg a muzsikus ujjába. Hozzáteszem, hogy nemcsak ez a mechanizmus hat a játékosra, hanem a zongora egyéb rezgései is.

A mechanika másik fontos feladata a repetíció, a gyors ismétlés lehetőség. Amikor egy hangot egymás után többször kell gyorsan megszólaltatni, elegendő a billentyűt csupán kb. félútig felengedni, hogy ismét kényszerkapcsolat alakuljon ki a billentyű és a kalapács között. Ekkor a billentyű újbóli lenyomása ismét megszólaltatja a húrt.

Játék közben a zongoramechanika közvetítő szerepet tölt be a zongorista ujjai és a keletkező hang között. A billentyűvel való kölcsönhatás következtében a zenész számos járulékos információra tesz szert. A három legfontosabb folyamat, vagyis a kiváltás, a befogás és a repetíció során a billentyű lenyomásához szükséges erő jelentősen változik a billentyű helyzetének, sebességének és gyorsulásának függvényében. Ahogy az írógép billentyűzetére, úgy a zongoráéra is igaz, hogy az egyes billentyűket nem azonos erővel kell megütni, noha e különbség kiegyenlítésére az akusztikus zongorák fejlesztése során sokáig törekedtek, aztán megnyugodtak, hogy a zongi ilyen, és kész. A zongorista ujja igen finom szenzorként (hogy egy kis tudomány is legyen itten, un. haptikus, vagyis test általi ingerfelvevőként) működve érzékeli az erőváltozásokat. A jó előadó a hosszú évek gyakorlása során szerzett tapasztalatai alapján önkéntelenül is tisztában van a mechanika pillanatnyi állapotával, valamint az állapot megváltoztatásához szükséges cselekedetek lehetőségeivel. A tapintással, hallással, testfelületi rezgéssel megszerzett információk a zongorista agyában összekapcsolódnak, és érzetmintaként eltárolódnak. Ezzel válik lehetővé a muzsikus számára, hogy egy kívánt zenei kifejezést mindenkor nagy pontossággal legyen képes létrehozni. Mivel az időbeli eltérések észlelésére néhány ezredmásodperc van, ezért a mechanika pillanatnyi állapotának ismerete különösen jelentős. A mechanika másik része a pedálrendszer és a pedálműködtetés. Ez is incselkedik rendesen, tehát nemcsak annyit kell megvalósítani, hogy ha lenyomjuk a pedált, bekapcsol valami effekt.

Minél inkább akar a digitális zongora úgy viselkedni az előadó számára, mintha akusztikus volna, annál több ilyen, és még ezeken is túlmutató részletet kell modellezni vagy az akusztikusétól eltérő módon megvalósítani. Mert például a kalapácsot borító filc sem az a barátságosan modellezhető, pici részlet, és vajon melyik állapota a mérvadó: a teljesen új zongoráé vagy a már viseltesé? A legújabb és legdrágább digitális zongorák már majdnem olyan rosszak, mint az akusztikusok. A „majdnem” persze most is „nem”-et jelent. Sorra véve az egyes jellemzőket és az azokat megvalósító eljárásokat, látni fogod, hogy milyen rengeteg szenvedés, trükk, a természet és az érzékelés kijátszása az eredmény titka, ahelyett, hogy a muzsikusok tudomásul vennék, hogy márpedig a digitális zongi nem az akusztikus utánzása. És örülnének, hogy könnyebb játszani rajtuk, csak másképp kell. De nem akarják. Ez sem biztos, lehet, hogy csak a gyártók arcoskodnak, hiszen még az egyes akusztikus koncertzongorák keltette előadói érzetek között is nagy az eltérés.