Cs.Kádár Péter - XXI. századi Diszkónika, I. Fülelő

Hallod? Nem hallod? Nahallod!

Csapjunk hát bele a lecsóba! Az első kérdés, hogy mit hallunk? Egyszerű a válasz erre: hangokat hallunk. És mik azok a hangok? Erre még egyszerűbb a válasz: a hangok azok, amiket hallunk.

 

Nem! Ne hagyd abba az olvasást! A hallás sajátosságaival foglalkozó tudományágak – szűkebb értelemben – azokat a fizikai jelenségeket nevezik hangnak, amiket hallunk. De tényleg! Vannak persze nem hallható hangok is, ezeket jelzőkkel különböztetjük meg a hallhatóaktól. Az infrahangok mélyebbek, az ultrahangok magasabbak a hallható hangoknál.

Jut eszembe: Tudod-e miért nevezzük a magas hangokat magasnak? És mitől mélyek a mélyek? Gondolkozz! Rájöttél már? Kár. Ugyanis én sem tudom. Talán attól, hogy a kottában a mély hangokat lejjebb írjuk.

Most akkor komolyan! Mit is hallunk? Hallgasd meg például a Youtube-on a Sephard illúziónak nevezett jelenséget!

Nem kell végigszenvedned az egészet, egy perc éppen elég belőle. Becsszó, hogy egy perc után is úgy érzenéd, hogy magasabbak és még ennél is magasabbak a hangok. Pedig a valóságban csupán az történik, hogy több hang szól egyszerre. Ahogy mégy fölfelé a skálán, a legmélyebb összetevő elhalkul, és egy magas összetevő egyre nagyobb hangossággal adódik hozzá. Tehát valami olyasmit hallunk, ami nincs.

Nemcsak a Sephard illúzió ilyen. Sokkal gyakoribb, hogy például zúg vagy cseng a fülünk. A fülzúgás oka komoly betegség is lehet, de sokkal gyakoribb, hogy nagyon erős hangkörnyezetben vagyunk sokáig, és utána egy ideig siketek leszünk. Ám, mert a hallórendszerünk nem tudja elviselni a csöndet, kénytelen előállítani valamilyen hangot.

Ha nincs körülöttünk semmilyen hang sem, az nagyon bizonytalanná tesz minket, és nagyon veszélyes. Elmesélek neked egy példát. Egyszer, régen, egy akkor még ifjú színésznővel olyan hangfelvételt kellett készítenünk, amelyben a lányzónak azt kellett hangban eljátszania, hogy neki milyen jó. Igen, jól érted, egy kiadós szeretkezést kellett eljátszania az előjátéktól a csúcsig.

Ahhoz, hogy minden apró nyuszogást föl tudjunk venni, egy olyan stúdióban készült a felvétel, ami egyrészt nagyon csöndes volt, kívülről hangok nem jutottak be, másrészt a falairól sem volt számottevő visszaverődés. Ilyen jellegzetességei vannak a nagy, szabad térnek. Igen ám, de a természet lágy ölén halkan csobog a patak, susognak a falevelek, ciripel a tücsök, zöngicsél a szúnyog (a kurva anyját), tehát sokféle hang vesz minket körül. Ráadásul nagy teret látunk, bármerre is nézünk. Ez a stúdió olyan volt, mint a szabad tér, de a komfortérzetet nyújtó hangok nélkül, ráadásul falakkal is bekerítve.

Az első felvételek során hiába próbáltuk elmondani, mit szeretnénk hallani, nem ment a dolog. Aztán felajánlottuk, hogy eloltunk minden lámpát, hátha úgy könnyebb. Nem ment. Még azt is mondtuk, hogy vetkőzzön le a művésznő, ha akar, nem nézünk oda. Rendesek voltunk, nem is leskelődtünk – csak egy icipicit, hogy borotvált-e. De így sem akart sikerülni a jelenet.

Úgy fél óra múlva azonban egyből azt csinálta, amit mondtunk, pedig nem nyúlt magához. Ennél borzalmasabb történt. Az agya – a lelke – úgy kifáradt attól, hogy semmilyen akusztikai fogódzója sincs, hogy átadta a vezérlést nekünk, belénk kapaszkodott.
Komoly tanulság hát, hogy ha olyan helyen vagy, ahol valamiért bizonytalanul érzed magad, onnan azonnal menj el, különben bármire rávehetnek. Például olyat írsz alá, amit különben nem akarnál.

Az is gyakori, hogy azt viszont nem halljuk, ami szól. Azért nem halljuk, mert nagyon halk a hang. Ha mindent hallanánk, megbolondulnánk például az ereinkben csörgedező vér vagy a gyomorműködésünk halk hangjaitól. Csak azt halljuk hát, ami észlelhetően szól. Hogy mi szól észlelhetően, az attól is függ, hogy hol szól. Egy csöndes szobában a suttogást is meghalljuk, egy dübörgő diszkóban az üvöltést sem.

Azt halljuk, amiről vannak emlékeink. Az újszülött például legjobban az édesanyja hangját hallja. Az ugyanis ismerős, mert már a pociban is hallotta, csak kicsit másként, megszűrve, mintha hangszínszabályzó lett volna az anyaméhben. Ám az anya hanglejtése, hangsúlyai ugyanazok. Aztán egyre többféle hanggal ismerkedünk meg, és ha megszólal valami, azt összehasonlítjuk azzal, amit már hallottunk. Ha találunk ilyet, az agyunk azonosítja, hogy ez volt például a gitár. Ha nem találunk ilyet, akkor az agyunk „nini, egy új hang” felkiáltással rögzíti az eleddig ismeretlen hang jellemzőit. A hallórendszerünknek azt a képességét, hogy felismeri a hangot, korrelációs hallásnak hívják azok, akik nem akarnak mindent magyarul mondani.

A korrelációs hallás segít abban, hogy azt halljuk, amit hallani akarunk. Most nem arról van szó, hogy anyád rád kiabál, hogy vidd ki a szemetet! – és te az atyaúristennek sem veszel róla tudomást mindaddig, amíg apád le nem kever egy akkora frászt, hogy szemetesvödröstől szárnyalsz a horizonton. Hanem arról, hogy ha elmégy egy nagy rendezvényre, ahol sokan beszélnek egyszerre, egy idő után azokra tudsz figyelni, akikre akarsz – a nyüzsiből a hallórendszered kiválasztja, ami-aki téged érdekel – feltéve, hogy ismered az illető hangját. Ezt a képességünket hívják koktélparti effektusnak vagy intelligens hallásnak.

A korrelációs hallásnak van egy másik változata, amikor a hallásra a látás hat. Magyarán, azt halljuk, amit látunk. Ha például egy koncerten az egyik zenész a színpad bal szélén játszik, hangszerének a hangját akkor is általában balról fogjuk hallani, ha a hangmérnök középre keverte őt. Persze, ha behunyjuk a szemünket, rögvest középről fogjuk hallani a hangszert.

A látás és a hallás egyébként is jó viszonyban van egymással. Hallani ugyanis minden irányból tudunk, látni viszont csak az előttünk levő irányokból. Ha meghallunk valamit, azonnal abba az irányba kapjuk a fejünket, ahonnan a hangot halljuk. A hallás irányítja a látást. Amikor még alsó tagozatba jártál, és az osztály ablaka előtt elszáguldozott egy szirénázó mentőautó, azonnal felugrottál a padból a többiekkel együtt, és az ablakhoz rohantál, pedig akkor még nem is tudtad, hogy ez egy nagyon korán megtanult feltételes reflex következménye. A tanügyi harcos persze üvölteni kezdett, hogy ülj vissza – egyrészt azért, mert ő sem hallott még a korrelációs hallásról, másrészt nem is érdekelte őt, mert az ő feladata az egészséges ösztönökkel rendelkező gyermekek önfegyelemre szoktatása volt.

A hallás – és minden érzékelés – legősibb feladata a veszély elhárításának segítése, hogy életben tudj maradni. Ahhoz, hogy el tudj menekülni az oroszlán elől, látni sem kell őt, elég meghallani, amikor elbődül. Roppant gyorsan, 0,05 másodperc alatt vagyunk képesek felfogni, honnan üvölt a vadállat, és már rohanunk is. Okosabb vadállatok persze tanultak pszichoakusztikát, tudják, hogy nem mindent hallasz meg, ezért találták ki, hogy nesztelenül közelítsenek meg téged.

Nagyjából végigvettük, hogy mi mindent hallunk vagy nem hallunk, röviden tehát úgy foglalhatjuk össze, hogy
- azt halljuk, ami szól;
- azt halljuk, ami észlelhetően szól;
- azt halljuk, ami nem is szól;
- azt halljuk, amiről vannak emlékeink;
- azt halljuk, amit látunk;
- azt halljuk, amit hallani akarunk;
- azt halljuk, ami segít fölismerni a veszélyt.

Vagyis:

AZT HALLUNK, AMIT HALLUNK.

Mondhatod erre, hogy nabakker, ettől se lettem okosabb. Pedig de. Ugyanis éppen ez a következtetés indította el azokat a vizsgálatokat, amelyek azt igyekeznek kideríteni, hogy miért azt hallunk, amit hallunk.

Mert igazán csak azt halljuk, amit meg is értünk