Aki valaha is foglalkozott hangtechnikával, biztosan találkozott azzal a rettenettel, ami a legvadabb kínzásoknál is borzalmasabb. Ez a jelenség a földhurok. Noha a magyarázata csak alapfokú fizikai ismereteket tételez föl, a megszüntetése gyakorta roppant nehéz, máskor viszont lehetetlen.

A fehér zaj a fénytanból kapta a nevét, ugyanis a fehér fényben az összes szín megtalálható. A hangtechnikában és az elektromosságban, elektronikában színes zajok is vannak. Ezek közös tulajdonsága, hogy a különböző frekvenciájú összetevők előfordulása ugyan továbbra is véletlenszerű, ám a nagyságuk, amplitúdójuk, teljesítmény sűrűségük nem azonos, hanem valamilyen szabályszerűség szerint alakul.

A nemlineáris torzítási paraméterek közül a legegyszerűbb, legkönnyebben mérhető a harmonikus torzítás. Azért az a neve, mert ennek mérésekor csak azt nézzük, hogy az eredeti, egyetlen frekvenciájú mérőjelhez, a hanghullám kimeneti értékéhez képest a kimeneten a torzításból származó harmonikusok külön-külön mekkorák, illetve, az összes felharmonikus aránya mekkora a kimeneten a mérőjel kimeneti értékéhez képest. Ez utóbbit hívjuk teljes harmonikus torzításnak, THD-nek.

Noha már elég sok szempontot vettünk figyelembe a mikrofonok frekvenciamenetének okait vizsgálva, egy nagyon fontos tényező azonban kimaradt, ez pedig a membrán átmérője. A tökéletes mikrofon esetén láttuk, hogy e paraméter nem lehet nulla, de akkor mekkora lehet és miért?

A mikrofonok akusztikus és villamos/elektronikus paramétereinek mérése hosszadalmas, nagy gyakorlatot igényel, kell hozzá jól hangszigetelt és gyakorlatilag visszaverődésektől mentes süketszoba, s az eredmény sokszor siralmas. A mikrofonok adatlapjain nem is szerepel minden – éppen 2017. nyarán kezdtek árusítani világszerte egy olyan mikrofont, amiről lényegében semmit nem tudhatunk meg, csak az árát: 200 000 Ft körül vesztegetik darabját a drágának.

Noha a hangszedők többségét az acélhúros hangszerekhez készített szerkezetek alkotják, az elektronikus hangosítás kezdetei óta volt igény arra, hogy szinte minden hangszert mikrofon nélkül is hangosítani lehessen. Talán a doromb maradt ki ebből a törekvésből, bár az sem biztos.

A mágneses hangszedők a szerkezeti felépítésük alapján két nagy csoportra oszthatók. Az egyik csapat az egytekercses (single coil), a másik az ikertekercses (humbucker) hangszedők világa. Volt időszak, amikor e két társaság vetélkedett egymással, de napjainkra lecsitultak a harci idegek, hiszen mindkét fajta másképp szól, és inkább elviselik egymást, mintsem a hangszedők újoncai mindkettőjüket eltüntessék.

Ha visszagondolsz a „Torzonborz torzítás” című részre, abban arról regéltem, hogy a torzítás fogalmát és mérését olyan mérőjelekkel végezzük, amilyenek a természetben nincsenek. Ha továbbra is elfogadjuk, hogy a természet nem torzít, akkor másképp ítéljük meg a mágneses hangszedőket is. 

Úgy 90 évvel ezelőtt, a háború utáni mámorban, kiderült, hogy az énekesek hangereje nem mindig elég nagy ahhoz, hogy a fúvós szekciót túlüvöltse. Hogy mégis szóljon valami, a ’20-as évek közepétől egyre gyakoribbá vált, hogy az énekesek szája elé mikrofont tettek, és annak jelét erősítőre, majd hangsugárzóra vezették.

Amikor az első tranzisztort megalkották, még nem sejtették, hogy a fejlődés milyen rohamos lesz. De nincs még egy találmány az emberiség történetében, ami akkora karriert futott volna be, mint a tranzisztor, és annyira megváltoztatta volna világunkat. Hiszen az első tranzisztor még nagyon nagy volt, és nem is rétegszerkezetű.