A hangosság csatája a digitális korszakban bontakozott ki igazán. A számítógépes hangmunkaállomások végtermék (mastering) bővítményeinek egyik fontos szolgáltatása az alulról kompresszálás, vagyis az, hogy a kis jeleket húzzák föl, így belső dinamika ugyan alig lesz, de minden jó hangosan fog szólni.

Már elég sokat tudsz pszichoakusztikából ahhoz, hogy egyértelműen válaszolj: nem, nem jobb. Legalábbis, nem mindig jobb. Akkor vajon miért törekszik az emberi faj arra, hogy minden egyre hangosabb és még annál is hangosabb legyen? Erre is tudod a választ: azért, mert a nagyobb hangosságú hang messzebbre és így több emberhez is eljut, és mert aki hangosabb, annak nagyobb a hatalma.

A ritmus észlelésével kapcsolatos első vizsgálatok nem a zenei ritmussal, hanem sokkal egyszerűbb, időben ismétlődő események észlelésével foglalkoztak. Attól függően, hogy az események között mennyi idő telik el, azok nagyon különböző élményt váltanak ki.

A ritmus valamilyen jelenségnek az időbeli szabályos szerveződése. Az anyagi világ alapvető tulajdonsága a ritmikusság, már az atomok szintjén is. A hang világában a legalapvetőbb ritmus maga a hangrezgés rezgésszáma. Ritmikus a járásunk, az életünk visszatérő szakaszai, a légzésünk, vagy – miért ne pont a ritmusról ne jutna eszedbe – a szex is. Sőt, ez utóbbinál két (vagy több) ember ritmusát össze is kell hangolni. Miként a nem szóló jellegű zenei játékban is.

Amikor az első sztereó műsort közvetítették a párizsi operaházból, még szinte semmit nem tudtak pszichoakusztikáról, mindenféle effektekről, hiszen még sem hangerősítő, sem hangszóró nem volt. Csak szénmikrofon, drót és fejhallgató. S bármennyit is változott a világ azóta, kidolgozhattak számos térhatású, térhangzású eljárást, a legelterjedtebb továbbra is a kétcsatornás sztereó.

A leggyakrabban több összetett hang is szól egyidejűleg, vagyis egy adott időpillanatban nagyon sok harmonikus (és több alaphang is) található egyszerre a hangingerben, és ezek átfedésben vannak egymással. Ezeket az átfedésben lévő, összekeveredett harmonikusokat szét kell a hallórendszerünknek válogatnia, megállapítania, hogy melyek járnak együtt, melyek származnak egy forrásból. Erre van egy régi kísérlet is. A kísérleti személyeknek három különböző frekvenciájú tiszta hangot mutattak be:

A hallási észlelés alapegységének megjelölésére a pszichoakusztikában a hallási lánc kifejezést használják. A hallási folyamatban során csak olyan dolgokról szerezhetünk tudomást, amelyekkel valami történik, és emiatt hangot bocsátanak ki. Ezek mind egyedi, különálló és aktív történések. A hallási lánc kifejezés ezekre a történésekre, más néven hallási eseményekre vonatkozik. 

A hallással foglalkozó tudományok talán legizgalmasabb és legszebb területe az, ami a teljes hallási folyamatokkal foglalkozik. Ellentétben más érzékszerveinkkel, hallásunk folyamatosan aktív. A túlterhelés elkerülése érdekében a hangingereket a hallórendszerünk csoportosítja, vagyis az egymás után bekövetkező hanghatásokat bizonyos paraméterek alapján egységként észleljük. A folyamat során agyunk összehasonlítást végez, a beérkező ingereket összeveti a hosszú távú memóriában tárolt korábbi ingerekkel. Hasonlóság esetén az ingerek egységesülnek, eltérés esetén a sorozat megszakad. A részekre szakadás az adott egység végét és egy újabb kezdetét jelenti.

A kétfülű hallásnak nemcsak az irány- és térfelismerésben van szerepe, hanem az egyes hangesemények szétválasztásában is. Ennek már többször emlegetett példája a koktélparti effektus, vagyis az az intelligens hallási tulajdonság, amikor nagy nyüzsgésben arra tudunk figyelni, amire akarunk. A koktélparti effektust tágabb értelemben véve binaurális – kétfülű – felfedésnek, angolul BMLD-nek (Binaural Masking Level Depression) hívják. A kétfülű felfedés illusztrálására az a legegyszerűbb – bár sokat kell vele vacakolni, hogy működjön is – példa, amikor az egyik, mondjuk, a bal fülbe egy szinuszos jelet adunk, és ezt sávhatárolt zajjal fedjük el. Ha a másik fülbe ugyanezt a zajt nyomjuk bele, a bal fülben meg fog szólalni a szinuszos hang, persze, kicsi szinten.

Annak következtében, hogy a hallórendszerünk csupán a hullámjelenségek alapján észleli a hangjelenségeket, a torzítás igen jelentős. Ez különösen így van az irány- és térérzékelés esetén. Valamiért azonban jobban el tudjuk viselni az iránytorzítási jellemzőket, mint pl. a magas vagy mély hangok hiányát vagy túltengését. Sőt. Gyakorta tudomást sem veszünk arról, hogy mi, honnan szól.