Az olasz hangszerkészítők az európai muzsika élvonalába tartoztak. Nyilván eszedbe jutott Antonio Stradivari, az Amati dinasztia vagy a zongora feltalálójának tekintett Bartolomeo Cristofori. Ehhez a hagyományhoz csatlakozott 1964-ben a Farfisa nevű cég is, amelyik a Vox mellett a leghíresebb kombó orgona gyártó volt.
Ha a Hammond orgonák érzéki bujaságára vágyódsz, ha elbódított a Fender-Rhodes zongorák csengő-bongó incselkedése, ha élvezed a Wurli pajzánkodását, és ha meghatódsz a Mellotron gyengéd ölelésétől, akkor a kombó orgonák nem neked valók. Ha viszont – nem szégyen – egy gyors, kiadós numerát szeretnél, amihez nem kell sokat lelkizni, akkor helyben vagyunk.
A második világháború után egyre nagyobb kereslet volt a szórakoztatóipar termékeire, köztük a slágerekre. Az USA akkor legnagyobb haditechnikai és otthoni elektronikus berendezéseket gyártó cége és az egyik legjelentősebb hanglemezkiadó az RCA volt.
Az elektrofon hangszereket nemcsak muzsikálásra, hanem filmhang effektusok készítésére is használják. Ezek közé tartozik a trautonium. Ez a hangszer már valóban majdnem analóg szintetizátor, csak a múlt század első harmadában még nem használták ezt a kifejezést, és néhány szempontból nem felel meg a későbbi szintetizátorok rendszertechnikájának.
Bármennyire is szeretjük a teremint, az, hogy nem könnyű játszani rajta, s hogy szűkös a hangszínkészlete, arra késztette a későbbi – vagy a Lev Tyermennel azonos korszakban alkotó – hangszerfejlesztő harcosokat, hogy vagy annyira lebutítsák a hangszert, hogy azonnal játszani lehessen rajta, vagy gazdagítsák a megszólalás lehetőségeit.
„Nevetséges abszurditás, hogy a 20. században még mindig macskabél húrokat lószőrből
készített vonóval dörzsölve állítunk elő zenét!” – mondta állítólag 1920-ban Lev Szergejevics Tyermen, már amennyire bármilyen történet hiteles lehet, ami róla szól. Azt azonban még ő sem gondolta, hogy olyan elektrofon hangszert talált föl, amit száz év múlva is gyártani fognak.