A 20. század közepén már kiváló minőségű hangtechnikai berendezéseket és felvételeket tudtak készíteni. Valószínűleg meglepődnél, ha pl. a Mercury cég „Living Presence” sorozatából hallgatnál meg valamit – persze, a lemezhez méltó hangláncon.

A hangosság csatája a digitális korszakban bontakozott ki igazán. A számítógépes hangmunkaállomások végtermék (mastering) bővítményeinek egyik fontos szolgáltatása az alulról kompresszálás, vagyis az, hogy a kis jeleket húzzák föl, így belső dinamika ugyan alig lesz, de minden jó hangosan fog szólni.

Már elég sokat tudsz pszichoakusztikából ahhoz, hogy egyértelműen válaszolj: nem, nem jobb. Legalábbis, nem mindig jobb. Akkor vajon miért törekszik az emberi faj arra, hogy minden egyre hangosabb és még annál is hangosabb legyen? Erre is tudod a választ: azért, mert a nagyobb hangosságú hang messzebbre és így több emberhez is eljut, és mert aki hangosabb, annak nagyobb a hatalma.

A ritmus észlelésével kapcsolatos első vizsgálatok nem a zenei ritmussal, hanem sokkal egyszerűbb, időben ismétlődő események észlelésével foglalkoztak. Attól függően, hogy az események között mennyi idő telik el, azok nagyon különböző élményt váltanak ki.

A ritmus valamilyen jelenségnek az időbeli szabályos szerveződése. Az anyagi világ alapvető tulajdonsága a ritmikusság, már az atomok szintjén is. A hang világában a legalapvetőbb ritmus maga a hangrezgés rezgésszáma. Ritmikus a járásunk, az életünk visszatérő szakaszai, a légzésünk, vagy – miért ne pont a ritmusról ne jutna eszedbe – a szex is. Sőt, ez utóbbinál két (vagy több) ember ritmusát össze is kell hangolni. Miként a nem szóló jellegű zenei játékban is.

Amikor az első sztereó műsort közvetítették a párizsi operaházból, még szinte semmit nem tudtak pszichoakusztikáról, mindenféle effektekről, hiszen még sem hangerősítő, sem hangszóró nem volt. Csak szénmikrofon, drót és fejhallgató. S bármennyit is változott a világ azóta, kidolgozhattak számos térhatású, térhangzású eljárást, a legelterjedtebb továbbra is a kétcsatornás sztereó.