A hangszedő egyetlen olyan alkatrésze, amely mechanikailag érintkezik a hanglemez barázdájával, a tű.

Noha a keramikus, a mozgómágneses és a mozgótekercses hangszedők bizonyultak életképesnek, a más elveken működő hangszedők készítői sem adják föl a küzdelmet.

A fizika alapjelenségeinek egyike, hogy ha egy tekercs mágneses térben mozog, akkor a tekercsben áram folyik, a tekercs sarkain feszültség mérhető.

A műszaki fejlesztés gyakori célja, hogy egy igen jó minőséget eredményező, de drága, esetleg szabadalmakkal körülbástyázott megoldást hogyan lehet megkerülni úgy, hogy egy másikat turbóznak föl.

A futómű következő eleme a hangkar lenne, de a lemezjátszónak ez a része szorosan összefügg a hangszedővel, ezért érdemesebb előbb a hangszedőt boncolni.

Egy piszkos kis titok: az állandó mágnesek nem olyanok.

Már a közvetlen hajtású lemezjátszók megjelenésekor éreztek rá sokan, hogy a szép műszaki adatok ellenére valami nincs rendben, de évtizedekkel ezelőtt még sem a mérőeszközök, sem a mérési módszerek, sem a számítógépes szimulátorok nem voltak elég kifinomultak ahhoz, hogy e problémákat ne csak érezzék, hanem bizonyítani, majd ezt követően mérsékelni is tudják.

A lemeztányér meghajtásának legkézenfekvőbb módja, ha a motor tengelye egyben a tányér tengelye is, sőt, a tányér akár a motor forgórésze is lehet.

A forgó mozgás átvitelét szíjhajtással már a szélmalmok és vízimalmok korában is alkalmazták, széleskörűen azonban az ipari forradalom nagyüzemeiben terjedt el.

Ismét eltelt 100 hét, vagyis majdnem két év, és elérkeztünk a sorozat 400. részéhez.