A múlt század utolsó évtizedeiben és nem sokkal az ezredforduló után annyiféle kazettás audiovizuális rendszer volt, hogy szinte lehetetlen eligazodni közöttük.

A videókazetta olyan általánosan elterjedt információhordozó volt, hogy kézenfekvőnek tűnt a fogyasztói elektronikában is felhasználni digitális hangrögzítés céljaira.

A digitális stúdiótechnikai és szórakoztatóelektronikai eszközökkel, rendszerekkel szemben már kezdetben meghatároztak néhány feltételt és alapkövetelményt. Volt viszont egy olyan szempont, ami gyökeresen szakított a korábbi gyakorlattal, s ez a kompatibilitás volt.

A digitális hangrögzítés kezdeteit a múlt század hetvenes éveinek első felétől, a tőkés világot megrázó olajválságtól számítjuk. Sokkal drágábbá váltak az energiahordozók és a nyersanyagok, csökkent az otthoni szórakoztatóelektronikai berendezések és jelhordozók iránti kereslet.

A digitális hangtechnika szárnyalása óta két törekvés figyelhető meg. Az egyik az analóg rendszerek hibáinak kiküszöbölése, a paraméterek javítása, a másik az analóg hangzásvilág felidézése effekt jelleggel.

Nem végleges a búcsú, csupán összefoglaló az analóg hangrögzítő eszközök jellemzőiről.

„Van úgy, hogy valaki nagyon törődik a másikkal. Azt hiszem, ezt hívják szeretetnek” (Micimackó)

Minél jobb minőségű egy lemezjátszó, annál többet lehet kihozni belőle, de annál érzékenyebb a beállításokra.

Az otthon használatos berendezések fejlődése megmutatkozhatna abban is, hogy a használatukhoz egyre kevesebb speciális tudás és készség kell. Az elmúlt években a mesterséges intelligencia bámulatosan gyors elterjedése egyre okosabb otthonokat teremtett. Szinte csak gondolsz egyet, és megszólal a zene, az a nóta, amit hallani szeretnél.

Az analóg hanglemezezekre kerülő tartalmat technológiai okok miatt szabványosított átviteli karakterisztikával rögzítik.