Ha van kép, és még mozog is, akkor a hang lényegtelen. Hosszú időn keresztül gondolták így a filmesek és a tévések, és így volt ez a képmagnó kezdeti korszakában is.

Amikor egy fejlesztés szerencsétlenül kezdődik, nem biztos, hogy szerencsétlenül is fejeződik be. A Telefunken zajcsökkentőinek és magának a cégnek a története azonban semmiképpen sem a boldog vég egy szappanopera utolsó epizódjából.

A zajcsökkentő kompanderek minősége nagymértékben függ attól, hogy a kompresszor, illetve az expander vezérlése milyen módon történik.

Ha valamit összenyomunk, később pedig ugyanakkorára széthúzunk, azt kéne kapnunk, ami az eredeti volt. Feltéve, hogy amit összenyomtunk, tökéletesen rugalmas.

Az analóg zajcsökkentők közötti piaci versenyt a Dolby Laboratories megoldásai nyerték, mégis érdemes felbontani néhány újabb flakont.

A Dolby A-t 1966-ban mutatták be, a Dolby SR-t 1986-ban. A hangtechnika történelmében két évtized óriási idő.

1979-ben a Philips és a Sony hivatalosan is bejelentette, hogy tömeggyártásra készen áll a digitális hanglemez és a lejátszó készülék. Az analóg világnak vége – hirdették orrba-szájba.

A tömegelektronika akár még a legnagyszerűbb elképzelést, találmányt, eljárást is képes lebutítani annyíra, hogy még éppen használható legyen, de a lehető legolcsóbb.

Minél véletlenszerűbb egy információ, annál nagyobb az információtartalma – vélekedtek egykor az információ teoretikusai.

Odüsszeusz szerette volna hallani a szirének énekét, de nem akarta, hogy a csábítók áldozata legyen. Ezért kiköttette magát a hajó árbócához, a legénység fülébe pedig forró méhviaszt öntetett, hogy a dugasz kiszűrje az éneket.