Alig fél évtizeddel az elliptikus hegyű hangszedő tűk forgalomba hozását követően még bonyolultabb hegyű tűk jelentek meg az analóg hanglemeztechnika fénylő egén.

Az analóg hanglemezeket évtizedeken keresztül félgömb fejű tűvel játszották le.

A hangszedő egyetlen olyan alkatrésze, amely mechanikailag érintkezik a hanglemez barázdájával, a tű.

Noha a keramikus, a mozgómágneses és a mozgótekercses hangszedők bizonyultak életképesnek, a más elveken működő hangszedők készítői sem adják föl a küzdelmet.

A fizika alapjelenségeinek egyike, hogy ha egy tekercs mágneses térben mozog, akkor a tekercsben áram folyik, a tekercs sarkain feszültség mérhető.

A műszaki fejlesztés gyakori célja, hogy egy igen jó minőséget eredményező, de drága, esetleg szabadalmakkal körülbástyázott megoldást hogyan lehet megkerülni úgy, hogy egy másikat turbóznak föl.

A futómű következő eleme a hangkar lenne, de a lemezjátszónak ez a része szorosan összefügg a hangszedővel, ezért érdemesebb előbb a hangszedőt boncolni.

Egy piszkos kis titok: az állandó mágnesek nem olyanok.

Már a közvetlen hajtású lemezjátszók megjelenésekor éreztek rá sokan, hogy a szép műszaki adatok ellenére valami nincs rendben, de évtizedekkel ezelőtt még sem a mérőeszközök, sem a mérési módszerek, sem a számítógépes szimulátorok nem voltak elég kifinomultak ahhoz, hogy e problémákat ne csak érezzék, hanem bizonyítani, majd ezt követően mérsékelni is tudják.

A lemeztányér meghajtásának legkézenfekvőbb módja, ha a motor tengelye egyben a tányér tengelye is, sőt, a tányér akár a motor forgórésze is lehet.