A digitális hangrögzítés legnagyobb problémája, hogy miként lehet a hangot a legbiztonságosabban rögzíteni és lejátszani úgy, hogy a lehető legkevesebb adatot igényeljen az eljárás, és viszonylag egyszerű áramkörökkel lehessen feldolgozni ezeket az adatokat.

A Sony és a Philips azt hitte, hogy a CD eléggé meggyőző ahhoz, hogy a lemezkiadók is lelkesen fogadják az új hanghordozót.

Többször is úgy tűnt, hogy elkészültek a digitális hanglemezre és a lemezjátszóra vonatkozó előírások.

Még a legelvetemültebb szomorúzene gyűlölők is hallották legalább egyszer Beethoven IX. szimfóniájának rövid részletét, legalábbis, ha az Európai Unióban élnek.

Ha olyan szövetségeseid lennének, mint amilyen a Philipsnek a Sony volt, illetve a Sonynak a Philips, nem lenne szükséged ellenségre.

A múlt század hetvenes éveinek végén a Magyar Rádióban kaptunk egy demólemez sorozatot. Mindhárom LP-re ugyanazt a szóló zongorát rögzítették.

A szórakoztatóelektronika története azt bizonyítja, hogy szinte lehetetlen megjósolni, miből lesz tömegtermék.

Ha hatvan évvel ezelőtt megkérdeztél egy szakembert, hogy milyen optikai hangrögzítési módszereket ismer, akkor kapásból rávágta, hogy a mozgófilm fényhangját. Más nem jutott eszébe.

Az elektronikus készülékek fejlesztésének egyik sajátossága, hogy ugyanazokat a célokat gyakran azonos elvek alapján milyen sokféle módon lehet elérni.

A digitális mikroelektronika fejlődésével és a HDD-k kapacitásának növekedésével, s e meghajtók jó ideig egyre olcsóbbá válásával a merevlemezes meghajtók alkalmazása csaknem egyeduralkodóvá vált a mágneses jelrögzítés és lejátszás területén.