A minta alapú hangszintézis általánossá válása robbanásszerűen következett be, mégis érdemes ismét kalandozni az őskorban, mert a korabeli eljárások könnyebben érthetővé teszik napjaink igen bonyolult eszközeit.
Az elektronikus hangszerek, elektronikus kompozíciók hangjainak előállítására nemcsak oszcillátorok rezgései alkalmasak, hanem olyanok is, amelyeknek alapja a hangrögzítés.
A szintetizátorok hangelőállításának módozatai nemcsak azért olyan sokfélék, mert a gyártók egymás szabadalmait meg akarják kerülni (feltéve, hogy nem lopják el azokat), hanem azért is, mert gyakorta több alapelv találkozik egymással, és ezek ügyes házasítása újszerű hangzásokat vagy a hangszer egyszerűbb kezelhetőségét eredményezheti.
A klasszikus, PPG-hullámszintézis ugyan az egyik alapja a modern szintetizátoroknak, olyan hangszert, amelyben ezt a módszert utánozzák, keveset találunk. Ennek az az oka, hogy csak hibrid szintetizátorként van igazán jó hangja a hullámtábla szintézisnek.
Nagyon trükkös lehetett az az arculattervező, aki a Waldorf Electronics GmbH-nál kitalálta, hogy egy szintetizátort Mikrowave-nek, vagyis mikrohullámúnak hívjanak. Talán abból származott a képzettársítása, hogy a hullámtábla szintézis során az egyes hullámformák parányiak.
Az analóg szintetizátorok oszcillátoraival csak néhány hullámfajtát – szinusz, emelkedő fűrész, csökkenő fűrész, háromszög, négyszög –, illetve fehér- és színes zajokat tudtak előállítani. Ezeket összegezték vagy szűrték, és masszírozták mindenféle effekt-áramkörökkel, de elég gyorsan kimerült a hangzáskészletük.