Pályafutásuk alatt egyetlen nagylemezt megjelentetett előadó, viszont az-az egy, úgy értékben, mint zenei minőségben legalább kilencet ér. Igen, legalább kilencet, mert ennyi dal található az Allspice nevű formáció, 1977-ben megjelent albumán. Mielőtt elfogultsággal, vagy „ne adj Isten" szentimentalizmussal vádolna valaki, gyorsan egy kis magyarázat.

Al Johnson. Zenésztársai, 2013 októberében a washingtoni Daily Press-nek egybehangzóan nyilatkozták váratlanul bekövetkezett halála után: „a zeneipar óriása volt, egy zseni, aki ritkán került a reflektorfénybe pályafutása alatt. Senki nem tudja Őt helyettesíteni. Az öröksége még hosszú évtizedekig befolyásolni fogja a zeneipart." Közel 40 évet töltött az Egyesült Államok zeneiparában.

Al Hudson, a detroiti énekes, a 70-es évek elején kezdte karrierjét. Igazából soha nem aratott hatalmas világraszóló sikert, viszont a soul- funk műfaj „nagy harcosának" tekinthetjük olyan formációk élén, mint a Soul partners, vagy a One way. Első kislemezét 1972-ben jelentette meg Al (tiki) Hudson néven, melyre a Cry baby és a We don't know (How lucky we are) dalait préselték. Különösebb sikert nem aratott.

Az átlagosan kilenctagú, kiváló funk zenét játszó csoport története sokkal régebbre nyúlik vissza, mint az interneten a nevük mellett található biográfiák tanúsítják. Való igaz, hogy a csoport 1977-ben alakult ilyen néven, de már a 60-as évek közepétől aktívan zenéltek a zenekar tagjai közül. Bár a kicsit is tájékozott funk kedvelő közönségnek, a nevük hallatán, legnagyobb slágerük, a Long stroke ugrik be, azért nyugodtan állíthatjuk, hogy sokkal többek voltak Ők, mint egy slágeres előadók. Persze, ha valaki egyáltalán nem találkozott még a nevükkel, akkor első bekezdéses jellemzésként azt írom róluk, hogy a 70-es évek második felének egyik legjobb pszichedelikus, - olykor rockos elemekkel tűzdelt – funkot játszó zenekara. A Parliament Funkedelic és a Slave stílusát követő zenész csoport.

A Tint of Darkness, csoport egyetlen 1978-ban megjelent nagylemezzel és az azon hallható dalok kislemezen megjelent változataival rendelkezik. A nagylemezük címe is A Tint of darkness, vagyis a sötétség árnyalata. A csoport A 70-es években főként Detroitban működő kiváló soul funk együttes volt. A lemez rendkívül ritka darab.

Több, hatalmas diszkó sláger a 70-es évek végén, négy nagylemez, listavezető dalok és egy Grammy díj ami röviden az A Taste of Honey pályáját jellemzi. Két, gitáros lány a rivaldafényben, akik impozáns játékukkal és megjelenésükkel levették a lábáról közönségüket. A zenekar, mely alapvetően négytagú volt, a 70-es évek végén unikumnak számított a tánczenét kedvelők körében.

A 70-es évek elején indul a történet Los Angelesben. Janice Marie Johnson gitáros és Perry Kimble zongorista éppen munkát keresett és meghallgatáson vettek részt. A felvétel sikerült és egy luxus óceánjáró bárjában kezdtek együtt zenélni, ahol megfogalmazódott a közös zenekar alapításának ötlete bennük. Túl sokat nem vacakoltak a névválasztással, ugyanis mindkettőjük kedvenc dala volt az A Taste of honey, melyet újonnan alakult zenekaruk nevének választottak.

Bobby Scott és Ric Marlow a 60-as évek elején írták a dalt. A vokál változatot először 1962-ben rögzítette Lenny Welch, majd 1 évvel később a The Beatles is sikeresen dolgozta fel, több más előadó, többek közt Quincy Jones mellett. Igazán nagy sláger akkor lett a dalból, amikor Herb Alpert, zenekarával a Tijuana Brass-al, instrumentális verzióban, nagylemezük címadó dalaként előadta. A Herb Alpert verzió lett világsiker, szinte az összes valamire való eladási és játszási listát vezette 1965-ben, sőt 3 Grammy díjat is kapott érte.

A párosukhoz csatlakozott Carlita Dorhan gitáros énekesnő és Donald Ray Johnson dobos a 70-es évek első felében, akiket többen is megelőztek rövidebb ideig, de az Ő tagságukat tekinthetjük alapfelállásnak. Carlita 1976-ban elhagyta a csoportot és miután megjelenésében is sikeresnek bizonyult a két hölgy gitáros a színpadon, így mindenképp női tagot kerestek, így csatlakozott Hazel Payne. A 70-es évek közepén a zenekar „névtelenül" bejárta a világot, észak-Afrikától Japánig és az óceánjárók mellett, a katonai állomások kedvenc fellépői közé tartoztak. Egy évvel később, egy dél-Kaliforniai fellépésük alkalmával figyelt fel a csoport kiváló játékára a Capitol Records két producere, a Mizell testvérek, Larry és Fonce. Egy esküvői ünnepségen voltak vendégek Mizell-ék, ahol a csoport játéka teljesen lenyűgözte őket. Még ott a lagziban megállapodtak, hogy készítenek egy kislemezt velük. Apropó, az esküvő főszereplője Smokey Robinson basszusgitárosa, Larkin Arnold volt, aki akkor nősült. Mizellékről pedig itt annyit illik tudni, hogy a Jackson 5 több nagy slágerének a szerzői és producerei voltak, mint pl az ABC, vagy az I want You back. Tehát jó kezekbe került az A Taste of Honey csoport.

1978 elején jelent meg a Boogie, oogie, oogie daluk kislemezen, mely hatalmas siker lett a megjelenését követő hetekben. A dalt Janice Marie írta. A katonai bázisokon történt fellépéseik inspirálták, egyfajta válasz volt az ottani közönség felé, akik sok esetben tátott szájjal bámulták a lányok, riszálós koreográfiával spékelt, kiváló gitárjátékát. A dalban hallható híres basszusszóló is egy ilyen katonai bázison történő fellépés előtt született. Miközben ott hangolta a gitárját, akkor született meg a dallama. A kislemezből több mint 2 millió fogyott heteken belül a megjelenését követően, ami alapot biztosított arra, hogy a csoport több nagylemez megjelenését biztosító szerződést kössön a Capitol-lal. A dal a Burger King üzletlánc országos reklámjának a zenéje is volt.

1978-ban adták ki első albumukat, amely az A Taste of Honey-t címet kapta. A Billboard összesített eladási listáján a 6. helyig jutott, amiből nem nehéz következtetni abban az időben, hogy milliós példányszámban fogyott elérve a platina státuszt. Az album, a diszkóba járó közönségének készített két dal, a Boogie, oogie, oogie és a Disco dancin' mellett, kiváló soulos hangvételű produkciókat tartalmazott. A lemezért az 1978-as Grammy díjkiosztón is szólították a csoportot, az év legjobb felfedezettjének járó díjat vehették át.

1979-ben semmi sem akadályozta őket, abban hogy tovább lépjenek és a második lemezüket kiadják, mely az Another Taste címet kapta. Meg volt benne persze a csalódás veszélye, mert ha valaki elsőre olyan albumot készít, mely a listák és a játszási listák elejébe kerül, akkor a magasra tett lécet újra ugrani, nem is olyan egyszerű. Nem sikerült nekik sem, ugyanis a lemez fogadtatása koránt sem volt olyan, mint az elsőé, melyet utána a helyezi számok is igazolnak. Csak a 26. lett a soul lemezek listáján és 59. a Billboard összesítetten. Egyetlen dal szerepelt értékelhetően jól a lemezről, a nyitó Do it good. Pedig utólag így 35 év távlatából hallgatva nem is volt rosszabb anyag, mint az első. Most hogy tudnánk egy ilyen új anyag örülni... Más korok jártak. Az I love You-t nagyon ajánlanám az arra érdemes soul fanoknak a lemezről! Ha kiugrik a libabőr rajtad, akkor Te vagy a mi emberünk!

1981. Twice as sweet album. Igazán 1980 végén jelent meg és előre dátumozták. A Karácsonyi forgatag megérkezése előtt jelent meg annak idején a hanglemezek jelentős része, úgy november tájékán. Ennek is az volt a sorsa. Az album producerei már nem a Mizell tesók, hanem George Duke. Szubjektív ügy, de ez a harmadik a legjobb A Taste of Honey album és nem feltétlenül a mellé tehető akkori helyezések mutatói alapján. A soul lemezeknél 12. a Billboardon 36. Rendkívül jó helyezések, ugye mondani se kell. Rescue me, vagy a nyitó dal, az Ain't nothin' but a party és persze a Sukiyaki, ha néhány dalt ki kell emelni. Ez utóbbi dal eredetijét Japánban hallották, a Yamaha Dal Fesztiválon Sakamoto előadásában. Megkeresték a szerzőket, akik a 60-as évek elején írták és engedélyt kértek a dal angol nyelvre történő fordítására, melynek címe I look up, when I walk lett volna. Két hivatalos fordítás is történt, de nem voltak színpadképesek. Nem volt a dalhoz méltó a fordítás és cím, ezért George Duke, Janice Marie-nak azt mondta, hogy nem szeretne beleszólni, hiszen nem Ő fogja színpadra vinni, döntse el, mi legyen. Janice Marie átírta a dalt, teljesen más szöveget kapott, viszont az értelme megmaradt. Az eredeti szerzők kitétele volt, hogy a keletkezett esetleges jogdíjakat az átköltés után is Ők kapják meg. Így maradt meg a dal eredeti japán címe, és más szövege, tükrözve annak hangulatát.

1982-ben jelent meg a csoport utolsó nagylemeze a Ladies of eighties album. A lemezt megelőzően Japánban is turnéztak, talán ennek a feelingnek volt köszönhető a lemez nyitódala a Sayonara. Néhány dal, a távol keleti érzéseket, dallamvilágot közvetítette. Egy 1965-ös Smokey Robinson dal feldolgozás szerepelt a legjobban a játszási listákon, az I'll try something new. Ne tévesszen meg senkit, hogy William Robinson van szerzőként feltüntetve. A lemez jól szerepelt az eladási listákon is. A soul lemezek kimutatásában a 14., míg a Billboard összesítetten a 73. helyig jutott. Persze összességében érthető a lemez kiváló hangzása, ugyanis George Duke után itt, az Earth Wind and Fire egykori tagja Al McKay a producer és több dal szerzője.

A Capitolnál 5 nagylemezre szerződtek ugyan az első kislemez sikerüket követően, de az ötödik nem készült el, mert Hazel Payne kilépett a csoportból és régi gyermekkori álmát próbálta megvalósítani. Színésznőként helyezkedett el. E közben Janice Marie Johnson kiadta első szóló lemezét, -melyet tekinthetünk ötödik A Taste of Honey produkciónak is- de nem aratott különösebb sikert. One taste of honey volt a címe és a Love me tonight című dal aratott kisebb mérhető sikert róla. A 80-as évek közepétől minden tag eltűnt a könnyűzenei palettáról. Perry Kimble 1999-ben elhunyt, ketten Kanadában telepedtek le, Janice Marie Johnsont, mint limuzin sofőrt látták többször Los Angeles repülőtéri várójában többször is. legalábbis egy olyan hölgyet, aki nagyon hasonlított rá.

A lányok Lionel Richie, 10 milliós példányszámú lemezén, a Can't slow down-on is vokáloztak. Janice Marie Johnsont 2008-ban beválasztották az Amerikai Származású Zenészek Halhatatlanjai közé.

Vissza

A Detroit-i Motown volt, mely a soul zene népszerűsítésében a legnagyobb szerepet játszotta. A műfaj történetében, viszont a gyökerei, az USA déli államaiba nyúltak vissza a southern soul-nak nevezett ághoz. A Philadelphiában, a 70-es évek elején alakult ki a philly soul, melyet a klasszikus disco zene alapjának is tekintünk.

A soul zenének 3 alap ágának tekintjük, a detroit soul-t, a southern soul-t és a philly soul-t. Mindhárom stílus az Amerikai Egyesült Államokban fejlődött, alakult ki. Most a brit vonalról írok, melynek a northern soul elnevezést adták. A northern soul nem csak egy stílus ág volt, hanem egy tánc- és divatmozgalom is, mely rendkívül nagy hatással volt a későbbi dj kultúrára, annak fejlődésére a 60-as évektől.

A mai táncolható könnyűzenei műfajok kialakulása egy rendkívül hosszú folyamat volt, a legkülönbözőbb stílusok keveredéséből jött létre. A diszkózene kialakulására is, kétség kívül a Motown sound, vagy más néven, a Detroit soul stílus volt a legnagyobb hatással.

Amikor a soul zene főbb ágait próbáljuk felsorolni, akkor kétségtelen, hogy a chicago soul-nak nevezett műfajt is a legfontosabb irányzatok közé kell rendelni. Mint azt az első írásainkban is tárgyaltuk az irányzatok kialakulása és fejlődése, többnyire, - de nem kizárólag- nagyobb észak Amerikai városok nevéhez volt köthető. Ez a stílus is erre a sorsra jutott a név megválasztásakor. Emlékeztetőül, a Motown soul Detroitban, a philly soul Philadelphiában, a southern soul Memphisben, illetve e nagy városok környezetéből indult világhódító útjára.