A köznapi életben azt tekintjük normálisnak, aki nem nagyon tér el az átlagtól, megfelel a társadalmi szokásoknak, úgy viselkedik, ahogy az illendő. Aki nem ilyen, azt kinevetik, kiközösítik, kezelni szokták, pedig lehet, hogy amúgy nincs semmi baja, csak bizonyos helyzetekben másképp viselkedik. 

A hangtechnika egyik legnagyobb átka a zaj. A zaj csökkentése tehát – hacsak nem szándékosan zajongunk – a fejlesztések egyik legfőbb iránya. Mert azt, hogy nem dübörögnek eléggé a mélyek vagy nem cincognak eléggé a cintányérok, még csak-csak elviseljük valahogy, de ha a muzsikát vagy a beszédet állandó – ráadásul állandóan változó – sistergések zavarják meg, az teljesen tönkreteheti az élményünket.

Ahhoz, hogy a hallórendszerünk az ember számára fontos dinamika tartományt föl tudja dolgozni, kompresszióra volt szükség.  Ezt a kompressziót a rendszer lineárisnak érzékeli. Azonban annak érdekében, hogy a zavaró hangok, a zajok a lehető legkevésbé érvényesüljenek, e fölösleges hangokat különböző módokon – pl. a frekvenciatartomány szűrésével és intelligens tartalomfigyeléssel  – próbálja eltávolítani, vagy legalábbis a lehető legjobban elnyomni. Vagyis szelektíven ugyan, de széthúzza a linearizált dinamika tartományt.

A kompresszorok témaköre kimeríthetetlen. Ahány gyártó, annyi paraméter, gomb, tolattyú, nyomattyú. Bármily furcsa is, ezeknek mind-mind van szerepük, és minden hangmérnök esküszik arra a cuccra, amit ő használ. Naná, ha már kifizetett érte egy halom zsetont.

A fülben a külső szőrsejtek nemcsak a hang frekvenciájának pontosabb felismerését teszik lehetővé, hanem erősítenek is. Ez az erősítés nemlineáris, kompresszív, mert az erősítés mértéke függ a belső fülbe érkező jel nagyságától. Ez a dinamika szűkítés teszi lehetővé a hallórendszerünk nagy hangerősség átfogását.

Miért kellemetlen, ha a zenére rábeszélünk? A pszichoakusztika egyik fontos fogalma az elfedés, vagyis az a jelenség, amikor az egyik hang eltakarja a másikat. Az elfedés következtében az elfedett hangot nem észleli a hallórendszerünk, ezért romlik a beszéd érhetősége. De a zenére sem tudunk igazán figyelni, mert a diszkós vagy a műsorvezető nem hagy minket élvezkedni. 

Régen, csaknem száz évvel ezelőtt, még nem találták föl a keverőasztalt. Még régebben, 1893. február 15-én, amikor egy magyar találmány, Puskás Tivadar vezetékes Telefonhírmondója kezdte meg a műsorát, még az elektronikus erősítő sem létezett.

Mint eddig már számos esetben, most is visszatérünk a hallórendszer működéséhez. Ezúttal egyetlen szőrsejtecske működését nézzük meg nagy hangerő esetén. Ilyenkor a szőrsejt nem képes már jobban elhajolni, s ennek következtében a sztereocillium nem tud még szaporábban tüzelni, impulzusokat küldeni az agyba – telítődik. Azt a jelenséget, amikor hiába növeljük a bemenő jelet, a kimenő jel nem mutat változást, határolásnak, limitálásnak nevezzük. A belső szőrsejtek már kb. 60 dBSPL hangnyomás szintnél telítődnek; a teljes, kb. 130 dB-s dinamika tartományhoz a külső szőrsejtek segítsége szükséges. 

Harmonikus torzítás mindenképpen van, ráadásul, a hallórendszerünk akkor is előállítaná, ha nem lenne, hiszen a természetben nincs tökéletes tiszta hang, vagyis szinusz jel. Mi több, a harmonikus torzítások egy része még kellemes is számunkra – szóval, mi lenne, ha szándékosan, effekt jelleggel csinálnánk ilyet?

Hallástartománynak azt a területet nevezzük, amelyet a hallórendszerünk képes feldolgozni. Ezt is ábrázolták az egyenlő hangosságú görbesereg alapján, és ekkor néhány jelenség kapcsán komolyan gyanakodni kezdtek a pszichoakusztikával hivatásszerűen foglalkozó szakemberek.